Juhász Gyula

„Akik az igazság sírjára köveket hengerítenek,
azok nem hisznek Magyarország föltámadásában.
Mert Magyarország igazsága csak az igazság Magyarországa lehet."

„Nevelni annyit tesz, mint emberré tenni. De ehhez az kell, hogy a nevelő is a gerincesek közé tartozzék."

„A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja."

„A beteg gyermek megtört tekintetében egy jövendő haldoklik."

„Galileit elítélték, és a föld mégis mozgott tovább."

„Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha."

„Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, érni.
A szirtek párnáján pihenj.
S ne félj a végtelen jövővel szembe nézni."

„Lehet, hogy gyenge még a hangunk,
Lehet, hogy léptünk bizonytalan,
De indulunk, a szépet, jót akarjuk,
S érezzük: hitünknek szárnya van."


Juhász Gyula (Szeged 1883. ápr. 4. - Szeged, 1937. ápr. 6.): tanár, költő, hírlapíró. „A magyar vidék legtisztább szavú lírikusa" - ahogyan Simon István nevezte.

Apja Juhász Illés érettségizett postai távírótiszt, édesanyja Kálló Matild, az egyik utolsó szegedi gombkötő lánya volt. Apja halála után igen szoros lelki kapcsolat alakult ki a fiú és az édesanyja között. Mivel a költő pszichés betegsége miatt családot nem alapított, ennek súlyosbodásával anyja gondoskodására szorult, a túlzó aggódás rátette lelki terhét a kapcsolatra.

Tízéves korában került a szegedi piarista gimnáziumba. A legjobb diákok közé tartozott, mégsem találta helyét az iskolában. Az intézmény lelketlen, a tanárok figyelme ugyan minden apróságra kiterjedt, csak éppen a legfontosabbat, az érző, az ideát kereső ifjút nem vették észre. Éppen azt nem kapta meg az iskolától, amit kezdettől fogva szeretett volna: a szabad szellemi életet.

Juhász így emlékezett vissza az itt töltött évekre: „Merev és makacs intellektualizmus volt az úr, mely a zsendülő (és zendülő), a fogékony (és robbanékony) fiatal intellektust a szellemi paragrafusok nádpálcájával fegyelmezte átlaggá egyéniség helyett. Az élet és a természet örök törvényei legtöbbször és legtöbb helyen a szabályok kaptafáit mutogatták”.

Az érettségi előtt régóta érlelődő elhatározással elhagyta Szegedet és a piaristák váci noviciátusába került papnövendéknek. Lelki problémáin az aszkézisbe meneküléssel próbált segíteni, azonban kiderült, nem neki való ez a világ. 1900-ban távozott Vácról, élményeit később "A tékozló fiú" című művében írta meg.

A szülők papot szerettek volna nevelni fiukból. Ezért elhagyta Szegedet és a piaristák váci noviciátusába ment papnövendéknek. De hamar kiderült, nem neki való ez a világ. Mindössze egyetlen évig volt képes kitartani a váci papneveldében. „Én élni akarok” - vallotta be saját magának és egy szép májusi napon otthagyja a papokat. Szülővárosában, Szegeden fejezte be gimnáziumi tanulmányait. A Szegedi Napló pedig közölte első verseit.

Az érettségi évében meghalt az édesapja. Anyja egyedül már nem tudott tovább segíteni. Újra kérte a fiát: legyen belőle pap. A fiú az anyai szóra nemet mond, magyar-latin szakos tanárnak készül. 1902 és 1906 között a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-latin szakát végezte. Kiváló eredménnyel teszi le tanári vizsgáit. Az egyetemi évek sokat jelentettek szellemi fejlődésében. Nagy hatással volt rá Nietzsche. Megismerkedett Ady költészetével, olyan barátokra tett szert, mint Babits, Kosztolányi, Oláh Gábor. A velük folytatott eszmecseréken a francia szimbolizmustól Ibsen nézetéiig sok mindent megvitattak. Sokat dolgozott ifjúsági folyóiratoknak (A Tűz, Virág fakadás), versei már A Hét című lapban is megjelentek.

Középiskolai tanári oklevelének megszerzése után csalódás érte, nem kapott fővárosi állást, helyettes tanárként járt városról-városra. 1906-bqn Máramarosszigetre, 1907 őszén Lévára, a piarista gimnáziumba került. Máramarosi tanársága idején jelent meg első kötete Szegeden, Juhász Gyula versei címmel. Majd Nagyváradra (1908-11), Szakolcára (1911-13), illetve Makóra (1913-17) került.

Szobra Szegeden
Szobra Szegeden

Ezekben az években keményen meg kellett küzdenie a kezdő tanár minden problémájával és keserűségével. A saját kárán kellett megtapasztalnia a tanárképzés gyakorlatiatlanságát, módszertani felszínességét. A kezdő tanárként is a lényegre összpontosított: a gyerekekre. Pedagógiai felfogása gyermekközpontú, úgy hajolt le diákjaihoz, hogy szeretetével magához emelje őket. „A mai tanárok érzékeny lelkiismeretét csak egy tudat teheti nyugodttá: hogy a jelen formák közötti mennél több egyéni lelket önt kis barátaiba, mennél nagyobb szeretettel és megértéssel szemléli és segíti a jövendő virágok rügybontását és jövendő gyümölcsök megérését”.

A magyar Rousseau-ban fogalmazza meg epésen, hogy: „Még ma is, a gazdasági megismerések aranykorában, Ricardo után, Marx után … még ma is meg kell nézni például a magyar történelem tanítását a középiskolában és egyetemen egyaránt, a gazdasági erők milyen szuverén tudni nem akarásával történik az”.

A nevelési eszmények mellett, saját sorsán keresztül is, nagyon bántotta a pedagógusok helyzete. Saját kiszolgáltatottságát élte át, amikor egy állás nélküli fiatal tanár öngyilkosságáról írt tárcát. (A tanár)

Az egész társadalomhoz fordult figyelmeztetésével: „Ha láttok öreg tanárt elnyűtt idegekkel szegényen és magányosan, aki egész nemzedékek boldogságát akarta, és maga mindenből kifosztva, csak a munka és vergődés tudatát viszi a sírba: gondoljatok a tanár tragikumára, amely néma, mint az igazi tragédiák”. (Tanárok)

Nagyváradon ismerkedett meg szerelmi lírájának fontos személyiségével, Sárváry Anna színésznővel, de a szerelem viszonzatlan maradt.

Sírja Szegeden, a Belvárosi temetőben
Sírja Szegeden, a Belvárosi temetőben

Főleg politikai jellegű támadások miatt elhagyni kényszerül a tanári pályát, visszatér Szegedre újságírónak. 1917-től haláláig dolgozott a Szeged és Vidéke, a Világ, az Új Idők, a Délmagyarország című lapokba. Később fővárosi lapoknál is dolgozik (Est-lapok, Magyarság). Újságcikkeit egyre radikálisabb hang jellemzi, az ország haladását, társadalmi átalakulást sürget. 1918-ban Móra Ferenccel együtt tagja a Szegedi Nemzeti Tanácsnak, alapító tagja a Radikális Párt szegedi csoportjának, 1919 áprilisában egy háromtagú direktórium élén a színház igazgatója.

A Tanácsköztársaság utáni években üldöztetéseknek volt kitéve, még tanári nyugdíjától is megfosztották. A proletárdiktatúra bukása után is hű maradt nemzeti és humanista eszméihez.

Tagja volt a nagyváradi Holnaposok társaságának, Ady és Babits költeményeivel együtt jelennek meg versei a Holnap című antológia két kötetében. A Petőfi (1920) és a Dugonics Társaság tagja volt.

1922-ben főszerkesztője a Magyar Jövendő c. szegedi szépirodalmi és társadalomtudományi lapnak. Háromszor tüntetik ki Baumgartner díjjal (1929, 1930, 1931).

1917-től élete végéig Szegeden élt. Utolsó éveit visszavonultságban töltötte. A mellőzés, az üldöztetés, a magány és súlyos betegsége felőrölte, az öngyilkosságba menekült.

Forrás: nlvk.hu