Jókai Anna

„Az ember pedig elég okos ahhoz, hogy a saját ostobaságát igazolja."

„Mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi."

„A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a másik arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkünkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele."

„Az ember nem kevesebb, hanem több lesz az által, ha megtanul önmagán kívül mást is - arra érdemeset - tisztelni."

„Minden bölcselet halott marad, ha csak megtanuljuk, de nem éljük át, nem szabjuk önmagunkra."

„Nem az a bátor ember, aki nem fél - hanem aki fél, de amit kell, mégis megcselekszi!"


Jókai Anna (Budapest, Józsefváros, 1932. november 24. - Budapest, 2017. június 5.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író- és költőnő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Jókai Anna 1932. november 24-én született Budapesten, egy polgári család késői, második gyermekeként. A család Vas megyéből származott, de ez már élő fölmenői kapcsolatokat nem jelentett. Háztartásbeli édesanyja minden nehézségtől óvni akarta. Szűkebb környezete, Józsefváros volt rá hatással, illetve ebből is csak annyi, amennyit az anyai aggodalom mértéke megengedett neki. Hamar került könyv a kezébe, a képzelet és az olvasás töltötte ki a kortársaitól elzárt gyermek életét. Nem csak gyermekirodalom, hanem olyan könyvek is - későbbi önvallomása szerint -, amelyek felnőtt kezébe valók.

1939 és 1942 között a Mária Terézia téri elemi mintaiskola tanulója volt. Negyedikben fogalmazásait a tanítónő mintaként állította osztálytársai elé, kézimunkaórán pedig meséket mondatott vele. 1943 és 1951 között a Zrínyi Ilona Leánygimnázium tanulója volt. Már kisgyermekkorában érdekelte az írás ekkoriban már - ugyan magának, de - elkezdett írni is, ahogy később fogalmaz: „verseket”, „novellákat” - amelyek miatt az egyébként is elkülönülésre nevelt lányt az iskolában kinevették. Tizenhat éves korában fel is hagyott az írással és csak későn, 33-34 éves korában folytatta újból, és csak ezután vált íróvá.

A lassan felnőtté ért Jókai Anna édesanyjától is elhidegült. Az előtte addig elzárt világ kezdett kinyílni, amit pedig az anya nem tudott tolerálni. Az írás mint korábban fölmerült életlehetőség vagy életcél ekkoriban elhalványult. Színiakadémiára, egyetemre jelentkezett, de egyik helyre sem vették föl, miközben édesanyjával való kapcsolata egyre nehezebbé vált. A későbbi írónak munkát kellett keresnie, hogy eltartsa magát: 1951-től a Budafoki Borpalackozó Vállalatnál dolgozott könyvelőként 1953-ig. Ebben az évben ment feleségül Bánky Róberthez, egy „gyerekkori, tiltott” „pajtás”-ához. Az egyházi esküvőn a családból senki sem volt jelen (ebből a házasságából születtek gyermekei: 1955-ben Gábor, 1957-ben pedig Nóra).

1953-1957 között népművelő, művelődési előadó volt. 1956-ban felvételizett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara levelező tagozatára. 1957-ben „véleménynyilvánítás miatt” elbocsájtották. Később így írt erről az időszakról: „Sok megaláztatás - de sok értékes tapasztalat. Érzékenység, most már a mások sorsa iránt is. Itt kezd fájni, hogy nem lettem író.”

Ezután 1961-ig a XI. kerületi Szociális Foglalkoztatónál lett vezető könyvelő. 1961-ben szerzett magyar-történelem szakos tanári diplomát. 1961-től 1970-ig a Budapest VIII. ker. Jázmin utcai általános iskolában tanított.

Időközben elvált első férjétől, s 1964-ben hozzáment dr. Török Endréhez. 1963-ban kezdett visszatérni a gyermekkori vágyhoz, az íráshoz. 1966-ban jelent meg Családi kör címen első novellája a Kortársban, 1968-ban pedig első regénye, a 4447. Az irodalmi életbe szinte berobbant, noha semmilyen irodalmi csoportosuláshoz (még generációjához) sem tartozott. A kortárs kritika realizmusként, illetve naturalizmusként értékelte az írásaiban kíméletlen nyíltsággal megjelenített világot. Írásművészete fokozatosan fejlődött abba az irányba, amelyet maga - aztán később a szakirodalom is - „spirituális realizmusnak” nevezett el. 1970-ben József Attila-díjat kapott.

Közben folyamatosan tanított, 1971-től 1974-ig a Budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban. 1968 és 1977 között öt regénye és négy elbeszéléskötete jelent meg, többek között 1969-ben a Kötél nélkül című novelláskötete. Művei ettől fogva az olvasók érdeklődésének középpontjába kerültek, és fokozatosan egyre nagyobb olvasótábora lett. 1974-től csak hivatásának élt szabadfoglalkozású íróként.

1970-től szinte évente jelentek meg regényei, közben nehéz magánéleti válságokon ment át. 1972-ben újra elvált, éveken keresztül élt egyedül. 1983-ban ment ismét férjhez (dr. Kapocsi Sándorhoz). 1980-ban a Napok című, ott addig cenzúra alatt állt regényéért megkapta Lengyelországban a PAX kiadó Pietržak-díját. Műveit elég hamar lefordították idegen nyelvekre (lengyelre, csehre, szlovákra, szlovénre, németre, bolgárra, ukránra, oroszra, angolra). Hivatásbeli „egyedülvalósága” ellenére 1970-től a Magyar Írószövetség tagja, 1986-tól 1989-ig alelnöke. A rendszerváltozás éveiben, a magyar irodalmi életet egyre megosztottabbá tevő időszakában, 1990-től 1992-ig a szervezet elnöke.

1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, 2000-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja is. 1998-ben jelent meg az azóta huszonkét kiadást megért Ne féljetek című regénye (amelyet pszichológusok, terapeuták is felhasználnak munkájukhoz). 2000-től 2006-ig a Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke. Bár a Ne féljetek megjelenése után nem egyszer úgy nyilatkozott, hogy több regényt már nem ír, 2007-ben a Samuel Beckett és Madách Imre emberiségdrámáira rájátszó, a misztériumdráma műfaját is megidéző Godot megjött című művével jelentkezett, 2012-ben pedig egy új regénnyel, az Éhes élet cíművel.

2015-ben a Forbes őt választotta a 8. legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában. 2012. augusztus 20-án a Magyar Érdemrend polgári tagozatának nagykeresztjével, 2014. mácius 15-én Kossuth-nagydíjjal tüntették ki.

Hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el Budapesten, 2017. június 5-én. Jókai Anna életműve igazi erkölcsi minta; munkáiban mindig a jóra igyekezett felhívni a figyelmet. Mély emberi érzéseket felszínre hozó alkotásai sok irodalmi élményre vágyó embernek jelentettek emlékezetes élményt. Az író teljes életművet hagyott hátra, munkásságát maga is lezártnak tekintette. Halálával mintha a saját életművébe lépett volna át - mondta Tarlós István búcsúbeszédében.

Akárcsak Németh László, íróként is „megmaradt tanárnak” - többek közt a Tartozik és követel, A forma, Magyaróra, Szép kerek egész, Selyem Izabella című írásai a tanári hivatás, a tanítás lehetőségének és értelmének problémáit veti fel. Az utóbbi két évtized műveiben egyre nagyobb hangsúllyal jelent meg a spiritualitás hangja, amely novelláiban, regényeiben szinte kezdetektől jelen volt, mégis a pálya utolsó szakaszában bontakozott ki igazán. Hőseit soha nem kényezteti, hanem emberi valójukban, esendőségeikben, hétköznapi küzdelmeikben ábrázolja, ezért is jellemezhetőek művei a spirituális realizmus fogalmával. Prózájának kiemelkedő erőssége éppen abban rejlik, hogy gondosan megformált karakterei iránt egyszerre váltja ki az olvasóból a részvétet és a mások sorsa iránti érzékenységet. Ezáltal írásművészetének legfőbb vonása az emberi közönyösség elleni figyelmeztetés, és a szeretet képviselete a világban.

A legnagyobb prózaíróink és gondolkodóink egyike volt, méltó szellemi örököse Hamvas Bélának, Várkonyi Nándornak, Kodolányi Jánosnak, aki nem csupán műveivel, de előadásaival is számtalan embernek adott hitet a lét súlyát elviselni, sőt, elbírni. A Napok, a Szegény Sudár Anna, a Ne féljetek írója nem csupán egy sokat látott nemzedék egyik igazodási pontja volt, de a nála fiatalabbak iránt is töretlen volt a figyelme, ellátta őket tanácsokkal, megosztotta velük tapasztalatait.