Február 28. - Kivégzik Imrédy Bélát

Dr. vitéz ómoraviczai Imrédy Béla (Budapest, 1891. december 29. - Budapest, Lipótváros, 1946. február 28.) gazdasági szakember, politikus, pénzügyminiszter, miniszterelnök, Jászberény és Pécs országgyűlési képviselője.

Imrédy Budapesten született nemességet szerzett polgári családban, a Heinrich kereskedőcsalád leszármazottjaként. Apja, Imrédy Kálmán a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének alelnöke, később vezérigazgatója volt, emellett udvari tanácsosi címmel büszkélkedhetett. Édesanyja Vajkay Karolina. A család gondos neveltetésben részesítette a tehetséges gyermeket: a budapesti piarista gimnáziumban alakult ki mély római katolikus kötődése. Imrédy zenei és szépirodalmi ismeretei már igen ifjú korában figyelemre méltóak voltak. Kiemelkedő pénzügyi-gazdasági képességeit kortársai is elismerték, a legjobb magyar szakemberek között tartották számon. Később jogot tanult, és 1913-ban diplomázott. Felesége Delly Irén volt.

1913-ban védte meg jogtudományi doktorátusát. Tanulmányainak befejezése után állami szolgálatba lépett. A világháborúból tartalékos huszárfőhadnagyként tért vissza, majd a Pénzügyminisztériumban dolgozott. 1922-ben, 37 évesen már a Magyar Nemzeti Bank igazgatóságát nyerte el. 1932. október 1-jén a Gömbös-kormány pénzügyminisztere lett. Jó gazdasági-pénzügyi szakembernek számított, mind a hazai, mind pedig a nemzetközi pénzvilágban. Népszerű intézkedésének tartották a gazda-adósságok rendezését, illetve a parasztgazdaságoknak nyújtott védelmet. Magyarország fő problémájának `a földkérdés és a zsidókérdés megoldását` tekintette.

1938. május 14-én vette át a miniszterelnöki tisztséget és néhány nappal ezután, május 29-én a parlament már elfogadta az első zsidótörvényt. Tevékenységét a szociális törvényalkotás folytatása, a rend megszilárdítására irányuló korlátozó intézkedések és végül az egyre hangosabbá váló nyilasok megfékezése jellemezte. Ekkor Imrédy még nem csak a szociáldemokratákkal, hanem későbbi szövetségeseivel is szemben állott: miniszterelnöksége idején tartóztatták le ismét és ítélték el felforgató tevékenységéért Szálasi Ferencet. 1938. augusztus 13-án Bledben egyezményt kötött a kisantanttal a fegyverkezési egyenjogúságról, cserébe az erőszakról való magyar lemondás ígéretéért. Bukását tulajdonképpen egyre nyíltabban megnyilvánuló belpolitikai aspirációi okozták. Ki akarta kapcsolni a parlamentet, meg akarta szüntetni a pártpluralizmust, rendkívüli felhatalmazást követelt a kormánynak, rendeleti úton szeretett volna kormányozni. Megbuktatásához Teleki, Bethlen, Keresztes-Fischer és az alkotmányvédők a házszabályok tervezett megszigorítását akarták felhasználni.

1938. november 22-én a parlamentben leszavazták a kormányfőt. Ő ennek ellenére sem mondott le, erre csak később, 1939. február 16-án került sor, amikor politikai ellenfelei olyan okmányokat produkáltak, amelyek egyik távoli felmenőjének zsidó származását igazolták. A bukott miniszterelnök nem tűnt el nyomtalanul a magyar politikai életből. Imrédynek minden közegben voltak támogatói: a keresztény nagyvállalkozóréteg még pénzügyi pályafutásának, a tábornoki kar a győri programnak, a szélsőjobboldal pedig a hőn áhított egység megteremtése irányába tett lépéseknek köszönhetően támogatta. Az 1939 márciusától Magyar Élet Pártja néven működő kormánypárt berkein belül mintegy 20-25 fős állandó táborral rendelkezett, és több kormánylap (Függetlenség, Új Magyarság) valójában az ő pártján állt. Később kilépett a kormánypártból, s megalapította saját pártját Magyar Megújulás Pártja néven. 1943 végére a német vezetés egyértelműen őt tekintette a szalonképes vezetőnek, akit a megszállás után kinevezhettek a magyar bábkormány élére. Hogy a német csapatok bevonulása, 1944. március 19. után mégsem így történt, az egyfelől Horthy kitartó ellenállásának, másfelől az úri középosztály berkein belül szerveződő, a szélsőjobboldalt egységesítő törekvéseinek kudarcával volt magyarázható.

A háborús helyzet alakulása és a belpolitikai események egyre inkább meggyőzték a Harmadik Birodalom vezetőit arról, hogy a saját érdekeit előtérbe helyező úri középosztály helyett az alsóbb rétegekből kikerülő nyilas szélsőjobboldalra kellene támaszkodnia. Szálasi és csoportja ekkor került előtérbe. Ezzel párhuzamosan Imrédy és köre mind kevesebb befolyással bírt: a politikus 1944. augusztus 7-én lemondott, és végleg elvonult a politikától. 1944 őszén az országgyűlésből alakult Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagjaként még támogatta a nyilas hatalomátvételt és a háború folytatását.

1945 tavaszán Ausztriába, Salzkammergut üdülőövezetébe menekült családjával. Nem használt álnevet, azaz valószínűleg nem félt az elfogatástól, ami mégis hamarosan bekövetkezett. Az amerikai hadsereg május 29-én elfogta, október 3-án pedig Magyarországra szállították. Miként a többi fővádlottal, vele szemben sem alkalmaztak semmiféle kényszerítő eszközt. Sőt a fogságban még arra is maradt ideje és energiája, hogy kidolgozzon egy elaborátumot „Az infláció elleni küzdelem elvei és eszközei” címmel. Feltehetően ennek kapcsán jelentette ki utóbb a perében népügyészi szerepet betöltő Sulyok Dezső, miszerint Imrédynek köszönhető az 1946-os stabilizáció és a forint bevezetése.

A politikus a per folyamán nyugodtan viselkedett, és igyekezett részleteiben megcáfolni az ellene felhozott vádakat. Ellentétben Szálasival és Bárdossyval elismerte politikai felelősségét, viszont - csakúgy, mint Bárdossy - tagadta a népbíróság illetékességét az ügyében. Imrédyt november 23-án a népbírósági tárgyalás során első fokon kötél általi halálra ítélték, 1946. február 4-én pedig másodfokon golyó általi halálra módosították az ítéletet. Fellebbezését a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) nem fogadta el, és másnap, 1946. február 28-án kivégzőosztag végzett vele sortűzzel a Markó utcai börtön udvarán. Mint mondta, későn látta be, hogy meg kellett volna maradnia bankelnöknek.

Forrás: mul-kor.hu és wikipedia.org