Illyés Gyula: Óda

egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható
s egyáltalán mi még emelhető vala:
magas elődeid már mind elemelék -
Kongó puszta honod! Reménytelen egén

kifordított zsebek gyanánt lobognak a
felhők s mögöttük mint a forgalomból rég'
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap -
nem váltható fel ő... hunyorog arcátlanul.

Szegény haza! nincs más dísze már csak amit
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei
gyémánt szeme... de te tudod mindez mit ér!

Te a valóságot fürkészed gondteli
arccal s objektíven! s meg nem téveszthetőn -
A helyzettel, papa, te számolni akarsz
mesterséged finom szabályai szerint...

Látod ami van... és - elhiszem - szived
búsong! Mit messziről édes oázisnak
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és
állathulladékok buckán ülsz merengve...

Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz
könyökforgatásod az ősi mód szerént?
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadíjért
nyaltál miként csiga útat e polc felé?

Ah, eljő majd a kor, tudod akárcsak én,
eljő a nap midőn minden tolvaj felel,
remegve állsz te is köztük, - ártatlanul!
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár!
korcsa ivadék, aki már lopni sem tudott...