II. László magyar király

Moritz von Schwind festménye II. Lászlóról

1163-ban 32 éves korában - valószínűleg mérgezés következtében - meghalt II. László magyar király, aki bátyja, II. Géza halála után lépett a trónra.

Születésének pontos dátumát nem ismerjük. Röviddel apja hatalomra kerülése előtt születhetett az 1131-es esztendőben. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Második fiúgyermekként született. Négy testvére közül a két fiú, Géza és István szintén magyar király. II. László ellenkirály unokaöccse, III. István uralkodása alatt, 1162 júliusától haláláig uralkodott.

II. Béla 1137 tavaszán, az esztergomi gyűlésen, a frissen birtokba vett Bosznia hercegévé tette a mindössze hatéves másodszülött fiát. A cím nyilvánvalóan nem jelentett tényleges hatalmat, mivel a terület kormányzását - a király megbízásából - a mindenkori boszniai bán látta el. A gyermekkori ajándékként kapott hercegi cím azonban nem elégítette ki a felnőtt testvéreket. Előbb István, majd László fellázadt. A sikertelen lázadásuk után mindketten I. Mánuel bizánci császár udvarába menekültek. Mánuel felajánlott egy bizánci hercegnőt feleségül előbb Istvánnak, majd az ekkor már özvegy Lászlónak is. István elfogadta az ajánlatot, míg László ezt elutasította. Attól tartott, hogy magyarországi híveiben ellenszenvet válthat ki a Bizánc irányában vállalt elkötelezettség. Számítása később helyesnek bizonyult.

Egy kortárs bizánci történetíró Manuél fő céljáról így írt: „a magyar föld feletti uralom megszerzését tekintette legfontosabb feladatának“. Ezt egy adófizető hűbéres királynak Magyarország trónjára ültetésével kívánta elérni, hogy ezáltal a Magyar Királyságot a Bizánci Birodalomhoz csatolja.

II. Géza 1162. május 31-én bekövetkezett halála után Mánuel, aki a bizánci nagyhatalmi érdekektől vezérelve többször is beleavatkozott a magyar belpolitikába, haddal lépett fel a trónutódlás eldöntésére. Célja az volt, hogy a Bizáncot majd vakon szolgáló István herceget, a későbbi IV. Istvánt a magyar trónra juttassa. De a magyar urak nem látták őt szívesen, ezért László hercegé lett a korona.

A fiatal királyjelölt a koronázás előtt akaratlanul bonyodalomba került Lukács esztergomi érsekkel. Ugyanis Lukács III. Istvánra való hivatkozással, aki ez időben külföldre menekült, a koronázást megtagadta. Lászlót jogtalan követelőnek jelentette ki, amiért a kiskorú István koronáját akarja megszerezni. „A jog és erkölcs ellen akar egy ártatlant megfosztani apai örökétől" Lászlót ezután Mikó kalocsai érsek 1162 júliusában koronázta meg. A koronázás után Lukács érsek kiátkozta az új királyt, ezért az érseket László parancsára börtönbe vetették. A válasz nem maradt el, Lukács egyházi átokkal kiközösítette őt. II. László elfogatta az érseket, az Egyházat pedig kényszerítette, hogy az Interdictumot ne vegyék figyelembe. László végül pápai közbenjárására szabadon engedte az érseket. A történet azonban ezzel nem ért véget. Karácsony napján a király a Szent Misén vett részt, váratlanul megjelent az érsek. Az oltárt díszeitől megfosztotta, a királyhoz pedig fenyegető szózatot intézett: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd, ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős kardoddal, mely Pháraót lesújtja, hadd érezze ki ellen vétkezett." Ezután távozni akart, de elfogták és még szigorúbb fogságba vitték.

És mielőtt a negyven nap letelt, 1163. január 14-én László valószínűleg mérgezés következtében meghalt. Székesfehérváron temették el. (Korai halálát egy középkori krónikás annak tulajdonítja, hogy megfogant rajta az átok, mellyel Lukács, Esztergom érseke sújtotta.)

Uralkodása, melyről kevés adat maradt, alig fél évig tartott. Bár bizánci segítséggel jutott a trónra, semmi sem utal arra, hogy a bizánci császár hűbérese lett volna. Az ország egyharmadát quasi hercegségként testvérének adományozta. Feltehetően jelentős belső hatalmi bázisa volt. Az is erre utal, hogy a Pozsonyba menekült unokaöccsét nem támadta meg, tehát nem érezte hatalmát veszélyeztetve III. Istvántól.