Hóman Bálint levele Edmund Veesenmayerhez, 1944. március 27.

„Követ Úr!

Nemrégiben alkalmam volt Önnel, Követ Úr, megbeszélést folytatni, amelyben megkíséreltem jellemezni a magyar nép lelki beállítottságait. Ez a megbeszélés sajnos meg lett akasztva, s ezért engedem meg magamnak, hogy a következő fejtegetéseket Ön elé terjesszem. Kérem tekintse ezeket a fejtegetéseket mint folytatását beszélgetésünknek.

Előadásomban, melyet 1940. december 13-án, a Német-Magyar Társaságban, Berlinben tartottam, fejtegetéseim eredményeit a következő mondatokban fogalmaztam meg. A német-magyar barátság történelmi szükségszerűség, egy századok óta tartós folyamat, egy szembeszökő tény. Időlegesen félreértés, bosszantó külső beavatkozások, mesterségesen táplált és tapintatlanul elővonszolt ellentétek által megzavarható fonala azonban el nem vágható, mert a baráti együttműködés mindkét nép magas érdeke. A Német Birodalom Magyarország természetes hátvédje, az erős és egységes Magyarország viszont a németség előőrse és védősánca Kelet felé. Németek és magyarok, bármi különbözőek is e népek számszerűség és hatalom szempontjából, természetes társak a nyugati kultúrközösségben - barátságukat ápolni és fejleszteni, elmélyíteni a kapcsolatokat, elősegíteni a kölcsönös megértést, és épp ezért minden zavaró behatást távol tartani, minden tudatos német és minden jó magyar számára, mindkét nép társas viszonyára és államvezetésére nézve egyike a legelőkelőbb kötelességeinek. És az én nemzetpolitikai meggyőződésem, amely történelmi tanulmányaimból és a kormányzati ügyekben való tapasztalataimból fakadt, s amelyet mindig vallottam, kötelességemmé teszi, hogy az ön figyelmét, Követ Úr, néhány szempontra, amely a német-magyar viszony jövőbeli kialakulását illetik, különösen ráirányítsam. […] Ez a történelmileg jól megalapozott német-magyar kötöttség még csak mélyült az 1914-18-as világháború és a békeparancsok éveiben, amidőn a fegyverbarátság, majd a közös kemény sors széles néprétegekben felélesztette a sorsközösség tudatát. 1932 óta a magyar kormányzat politikája ezen a vonalon mozog és a baráti jó viszonyban csak a legeslegutolsó időben állt be bizonyos elkedvtelenedés. Min múlt ez az elkedvtelenedés és elidegenedés, mik ennek az okai, melyek a hibák, amelyet az egyik vagy a másik oldalon elkövettek, minő káros befolyások kerültek érvényre? Erre a kérdésre nem akarok kitérni. Tény azonban, hogy a német hadsereg 1944. márc. 19-én ide bevonult, és - éppen a német nép legjobb barátainak a legmélyebb fájdalmas meglepetésére - hacsak időlegesen tervezetten is, de a legrégibb szövetséges országát megszállta, és ott német kormányzati és közigazgatási működést vezetett be és folytatott. Ez az áldatlan állapot - teljesen eltekintve, hogy kinek [a] hibájából, minő okokból, mely szándékkal és milyen időtartamra is állt ez be - igen könnyen a német-magyar viszony állandó elridegülésére vezethet, ha a Magyarországon tevékenykedő birodalmi hatóságok a magyar nemzeti jelleg adottságaival nem számolnának. A német hatóságoknak ugyanúgy, mint az új magyar kormányzatnak minden igyekezettel azon kell lennie, már mindkét nép közös sorsdöntő harcának győzelmes befejezése érdekében, valamint a jövőbeni békés együttélés biztosítására is, hogy ez a fatális fordulat, amely a német-magyar viszonynak egy állandó elmérgesedését jelenti, sohase állhasson be. Mélyen megütközve azon a megaláztatáson, amelyet a magyar nemzetnek - mégpedig legszélesebb néprétegeiben érdemtelenül - tapasztalnia kellett, és aggódva hazám és honfitársaim sorsa felett, engedem meg magamnak, hogy rámutassak néhány körülményre, amelyet a szövetséges és baráti birodalom felelős vezérei és hatóságai, az én jól megalapozott véleményem szerint, soha sem volna szabad, hogy figyelmen kívül hagyjanak.

Az a tény, hogy a német hadsereg ide bevonult, a magyarságot a lelke legmélyéig megrendítette. Ugyanilyen mélyen érintette a magyarokat az a tény is, hogy a német hatóságok, a magyar jog és alkotmány értelmében jogtalanul hoztak konkrét intézkedéseket. A magyar népesség nagy része, sőt a nemzet többsége azon a véleményen van, és feltételezi, hogy a német kormányzat ezekre a rendszabályokra csak életfontosságú háborús szükségszerűségek következtében volt kényszerítve. Szükség azonban, hogy ez a feltevés és hit meggyőződéssé szilárduljon meg.

Mind német, mind magyar részről törekedni kell, hogy Magyarország mielőbb megváltást nyerjen ebből a megalázott helyzetéből: hogy a megszálló hadsereg az ország területének belsejéből eltávolíttassák, helyét a magyar hadseregnek átadja, s ugyanúgy, hogy a többi német hatóság is beszüntesse hivatali ténykedését, és funkcióit a magyar hatóságoknak átadja. Aki bűnös, az állíttassák magyar polgári és katonai bíróság elé, illetve ha törvényeink úgy rendelik, a parlament elé.

A nemzeti önrendelkezés formális helyreállítása, az állami szuverenitás és a hatóságok önrendelkezési szabadsága egymagában nem elegendő. A nemzetnek meg kell szerezni azt a meggyőződést, hogy ez ténylegesen így is van. Mindaddig azonban, míg mindez beállhat, a magyar népet és a magyar hatóságokat a legnagyobb tapintattal kell kezelni, nehogy a megalázottság érzése gyökerezzék meg a magyar lélekben. Önérzetes magyarok számára a lebecsültetés és még inkább a leigáztatás érzése - ha a német nép magas szellemi képességeit és katonai erényeit mégannyira is nagyra becsüli - egyenesen elviselhetetlen, és ezeknek az érzéseknek a kicsírázása egyenlővé válhat a Magyarország és Németország közötti baráti érzések halálos megsértésével.

Miután az új kormány összeállítása után a katonai okokból szükséges rendelkezések és eljárások legnagyobb részére már, úgy látszik, nincs szükség, rendkívül fontos és szükséges, hogy a birodalmi hatóságok a magyar hatóságokkal, de magánszemélyekkel is kerüljék az érintkezést, és minden szükséges tárgyalást a kormánnyal és annak erre hivatott szerveivel folytassanak le. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert a múltban olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek minden alkalommal a legmélyebb nemtetszést keltették fel. […] Ha a hangulat nálunk az utóbbi években Németországgal szemben előnytelenné vált, akkor ez a zsidóságon és más németellenes elemeken kívül a Volksbund egyes tagjain múlt.”