Hóman Bálint

Hóman Bálint (Budapest, 1885. december 29. - Vác, 1951. június 2.) történész, egyetemi tanár, kultúrpolitikus, az MTA tagja (levelező 1918, rendes 1929, igazgató 1933-1945). A maga korában, de még ma is korszerű és jelentős történetíró. Gazdaságtörténeti, historiográfiai, filológiai munkái máig használt és kézikönyveink közé tartoznak.

Hóman Bálint 1885. december29-én született Budapesten egy német eredetű, de már a század első felére elmagyarosodott középosztálybeli családból. Atyja, Hóman Ottó klasszika-filológus volt, aki egyetemi tanári állását 1885-ben a Budapest környéki tankerület főigazgatói posztjára, majd 1897-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium középiskolákkal foglalkozó ügyosztályának a vezetésére cserélte el. Édesanyja Darányi Borbála a híres minisztert és miniszterelnököt adó Darányi család tagja.

Az ifjú Bálint, aki nemcsak jól tanult, hanem kellemes társasági ember is volt, apja nyomdokaiba lépett. A budapesti Tudományegyetemen történeti stúdiumokat végzett. Bölcsészdoktori oklevelet 23 évesen „Magyar városok az Árpádok korában" című munkájával kapott.

Kiváló tanulmányi eredményei, elhivatottsága és a család társadalmi kapcsolatai révén zökkenőmentes pályakezdés és gyors előmenetel várt rá. Az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, s már 30 évesen igazgatóvá nevezték ki. A évben a pesti egyetem magántanára lett. Ugyanebben az esztendőben jelent meg „Magyar pénztörténet 1000-1325" című könyve, amely óriási feltűnést kelt és ma is a magyar numizmatika egyik alapmunkája. E könyvnek köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia 1918-ban levelező tagjává választja.

1922-ben az Országos Széchenyi Könyvtár igazgatója, majd 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Gazdaságtörténeti munkái, pl. Károly Róbert gazdaságpolitikájáról írt értekezése ebben az időben született. Hasonlóan A magyar történetírás új útjai című művében jeles tudósok szólalnak meg tudományáguk kérdéseiről. Maradandót elsősorban továbbra is pénz-, tágabban gazdaságtörténeti munkáival alkotott. A hun-magyar rokonságról szóló tézisét viszont, mely szerint Álmos, Árpád és utódaik Attila egyenes ági leszármazottai lettek volna, nem osztja a mai történettudomány.

Az MTA 1929-ben rendes tagjává választja. 1930-ban a Corvin-koszorú birtokosa lett. A Corvin-láncot 1935-ben kapta meg. Ebben az időszakban Hóman Bálint - Szekfű Gyulával együtt - a magyar történettudomány egyik vezető személyisége lett. 1928 és 1934 között írták meg a magyar történelem máig legteljesebb szintézisét, a Magyar Történetet. 1931-ben Hóman szerkesztésében jelent meg A magyar történetírás új útjai című kötet, amelyben a humán tudományok legjelesebb képviselői, Eckhart Ferenc, Gerevich Tibor, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula stb. fejtették ki véleményüket szűkebb szakmájuk metodológiai kérdéseiről. Nem késett a hivatalos elismerés sem: 1929-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, majd 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút, a kor második legrangosabb kulturális kitüntetését. A Corvin-láncot, amely a legmagasabb kulturális kitüntetésnek számított, 1935-ben akasztották a nyakába.

Hóman Bálint több fontos állás betöltése után 1932. október 2-ától 1938. május 13-áig a Gömbös- és Darányi-kormányban,, majd 1939. február 16-ától 1942. július 3-áig a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányban volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, illetve tárca nélküli miniszter az Imrédy-kormányban. Politikusként az 1930-as évek elejétől mindinkább a németbarát orientációt képviselte.

Hóman csaknem tízéves kultuszminisztersége méltán állítható párhuzamba elődje, Klebelsberg Kuno miniszterségével. Gróf Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint a Horthy-korszak negyedszázadából összesen több mint 20 esztendőn át töltötték be a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztséget. Nemcsak emiatt, hanem teljesítményeik alapján is a korszak meghatározó politikusai közé tartoznak. Az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitikai stratégia ágazatának tekintették, és kiemelt támogatást igyekeztek szerezni tárcájuknak. Sőt nemcsak igyekeztek, hanem tudtak is. Hóman a klebelsbergi idők tíz százalékáról 13 százalékra küzdötte fel a kultúra és az oktatás költségvetési támogatását.Az általuk kezdeményezett és megvalósított kultúrpolitika mindenben megfelelt az akkori európai követelményeknek és színvonalnak. Hibáik és tévedéseik ellenére alapvetően a „tudásalapú társadalom” megvalósítását, a „kiművelt emberfők” számának emelését, a kultúra szerepének növelését szolgálták. Az a kulturális intézményrendszer pedig, amelyet kiépítettek, részben még ma is hatékonyan működik.

Mint kultuszminiszter tovább folytatta Klebelsberg népiskolai kezdeményezését. Hóman Bálint miniszterként arra is törekedett, hogy közelebb hozza egymáshoz a nép és az arisztokrácia kultúráját, műveltségét. Tisztelte a technikát, de Klebelsberggel szemben nem szerette. A szellemet helyezte előtérbe az iskolai oktatásban is. Koncepciójukban különbséget jelent, hogy az elitnevelést Klebelsberg a keresztény középosztály gyermekeit előnyökhöz juttató ösztöndíjrendszerrel kapcsolta össze, míg Hóman a szegény, de tehetséges gyermekek értelmiségivé válására helyezett nagyobb hangsúlyt.

Az iskolát a tudatformálás legfontosabb terepének tartotta, s a népből felemelt tehetségekkel szerette volna megváltoztatni és megerősíteni a magyar középosztály karakterét. Minisztersége idején évente hatszáz tehetséges parasztfiatal került valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ez az úgynevezett magyar lélekre épülő történelemszemlélet már veszélyes volt, a paraszti tehetségek felemelése nem kívánatos törekvésvolt.

Nevéhez fűződik a máig élő magyar általános és középiskolai rendszer alapjainak lerakása: a 8 osztályos általános és 4 osztályos középiskola, a szakoktatás, az állami tanfelügyelői rendszer kiépítése.

„Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása,kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása” - írta 1939-ben.

Hóman Bálint vallotta: az állam ereje és önállósága a nemzetmegmaradásának alapja. Magyarország 1944-es német megszállásakor a volt miniszterek közül egyedül ő tiltakozott írásban e lépés ellen Wisenmayernél, Magyarország német uránál. Levele itt olvasható Hóman egyformán elfogadhatatlannak tartotta a kommunista és a nyilas eszméket, amelyeket a nemzeti hagyományoktól idegen irányzatként kezelt. Elutasította a fajelméletet is, mondván: az emberiség egységes faj és ezen belül biológiai alapon semmiféle megkülönböztetést nem lehet tenni.

Hóman konokul következetes volt, az utolsó pillanatig kitartott. A törvényhozás munkájában nemcsak az ország 1944. márciusi német megszállása, hanem még az októberi nyilas puccs után is részt vett. Meggyőződésesen ellenezte az 1943-as különbéke-tárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel. Az év végén Szálasiékkal együtt vonult vissza a Dunántúlra, majd onnan tovább német területre. Amerikai fogságba került, ahonnan 1945-ben hozták haza a magyar hatóságok. Több mint tíz, súlyos vádpontban számoltatta el őt a népbíróság 1946-ban. Zsidótörvények, a Szovjetunió elleni hadüzenet, kollaboráció a szélsőjobboldallal és a németekkel...

Ha Hóman politikusi működése csak a kultuszminiszteri tevékenységéből állt volna, valószínűleg a haja szála sem görbült volna a háború után. Sőt némely kezdeményezéséért akár „dicséretet” is kaphatott volna. Ám a kormány tagjaként elkerülhetetlenül részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni új rendszer súlyos vétségként értékelt. Ilyen volt a Szovjetunió elleni hadba lépés megszavazása 1941. június 26-án. Ráadásul, szemben egykori szerzőtársával, Szekfű Gyulával Hóman e döntés utólagos igazolásában is szerepet vállalt. A német-magyar szövetséget „történeti szükségszerűségként” fogta fel, s ezen belül Magyarország szerepét „a németek védőbástyájaként a keleti erőkkel szemben vívott küzdelemben”. A külkapcsolatok lehetőség szerint többirányú nyitva tartása - ez egy kis ország esetében elengedhetetlen követelmény - teljes mértékben hiányzott külpolitikai gondolkodásából.

A másik súlyos vád Hóman ellen az antiszemitizmus vádja, a zsidótörvények megszavazása és részben az előkészítésükben való részvétel volt. Az antiszemitizmus az értelmiség egy jelentős részét ragadta magával a két világháború közötti korszakban, nem utolsó sorban az 1919-es kommün véres és szomorú napjai miatt. Ez a hullám sodorta Hóman Bálintot is. Tény, hogy a zsidóságot Hóman a nemzet életébe „idegen testként” beékelődő, asszimilálhatatlan fajnak tartotta. „A régiek - írta - még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez”, ám „az újonnan jöttek teljesen elkülönültek, és ezért a magyarság is idegennek tekintette és tekinti őket”. Ez a kirekesztő szemlélet annál meglepőbb volt, mert egyébként Hóman nagyon is pártolta az asszimilációt, és kárhoztatott minden olyan „gonosz törekvést”, amely „a magyar nép történeti egységének a megbontására irányult”. „Nem szabad, hogy múltunkat és történetünk sok nagyságát megtagadva bárki is különbséget tegyen törzsökös és kevertvérű, tőről metszett és áthasonult, elsőrendű és másodrendű, úri és paraszti származású, keleti és nyugati magyarok, mélymagyarok és sekélyesek, ilyen vagy amolyan rassz bélyegét viselő magyarok között” - írta.

Mindez így Hóman pályájának talán legkényesebb pontja, ám ezzel még közel sem teljes a kép, hiszen bizonyíthatóan lojális volt az asszimilált, vagyis a magyarrá lett zsidósággal szemben. Épp Hóman Bálint az, aki 1944-ben a legtöbb zsidó művészt és értelmiségit menti meg az úgynevezett mentesítő levelek kiadásával. A Teleki Pál Tudományos Intézet vezetője volt, ennek az alagsorában nyomtatták - persze illegálisan - a menleveleket. Nem véletlen, hogy 1946-ban, a Hóman ellen rendezett perben a mellette szóló mentőtanúk döntő többsége zsidó származású. Őket is megdöbbenti, hogy Hómant közönséges gyilkosokkal kezeli egy sorban a népbíróság. Életfogytiglant kapott. Egyes történészek szerint azért nem kötelet, mert túlzottan sok volt a zsidó mentőtanú Hóman Bálint tárgyalásán. Mellette tanúskodott Szekfű Gyula is. Történészként nemcsak pályatársak, de alkotótársak, sőt barátok is voltak. Barátok még akkor is, ha ezt a kapcsolatot változó erejű vonzások és taszítások jellemezték. És aztán Szekfű az új Magyarország moszkvai nagykövete lett, Hóman mögött pedig becsapódott a börtönkapu. Nagyjából egy időben...

1946 augusztusában „háborús bűnösként” életfogytiglani fegyházra ítélték. A büntetést a váci fegyházban töltötte, ahol szervezete nehezen viselte a megpróbáltatásokat. A jól megtermett férfi a beszámolók szerint rövid idő alatt 60 kilogrammra fogyott. 1951. június 2-án hunyt el.

2001-ben a váci fegyház tömegsírjainak feltárásakor azonosítják maradványait, amit a családi kriptában Tasson temetnek el. Ezzel Hóman Bálint megkapja azt a végtisztességet, amelyhez minden embernek joga van. Tudományos rehabilitációja még várat magára.

Többszöri nekifutás után 2015. március 6-án a Fővárosi Törvényszék hatályon kívül helyezte az 1946-os népbírósági ítéleteket és bűncselekmény hiányában jogerősen felmentette Hóman Bálint néhai kultuszminisztert a háborús bűntett vádja alól.

Forrás: wikipedia.org, sulinet.hu, historia.hu, mult-kor.hu, tortenelemportal.hu, rubicon.hu