Somogyváry Gyula: Gyóni dalol

Halljátok- e a zengő éneket,
mely egyre harsog még a föld felett,
mint láthatatlan, mesebéli kürt?

Ó, tudom én, a sánc már rég bedűlt
és zöld ruhába öltözött a táj,
de Szán vizének habjai alól
s a vén kövekből most is feldalol,
hogy vért pezsdít és sajgatóan fáj
a régi dal, a véres hősi ének.

Hol vannak már az egykori legények,
a régi ágyúk, régi fegyverek?
A hősi álmok, szárnyszegett remények?
És merre tünt a vakmerő sereg,
mely szembeszállott minden iszonyattal?

Köd, pára mind. Legenda lett belőle,
Tengerihántó őszi alkonyattal
tán elregélnek itt- ott még felőle
a Tisza táján régenvolt meséket...

De él a dal még! Egyre zeng az ének,
mely ott született véres éjszakákon,
mikor vér csurgott földön és a fákon,
mikor a rongy- sátor nyikorgott a szélben
s haló honvéd nyögte: "Fiam, feleségem!"
Akkor kelt a dal és bőghetett a gránát:
roppant halálgépek mennydörgő zaján át
föl az égig zengett istenadta szárnyon
s elzúgta, mint álltak férfiak a sáncon!

Halljátok- e a zengő éneket,
ti mai, szürke, tapló emberek?
Halljátok- e a férfiak dalát,
kik tűzben, vérben, acélban csatáztak
szörnyű évadján világpusztulásnak,
állván az éhség s dögvész ostromát?

Ki indította, kinek ajkán termett?
Ki adta lelkét annak a seregnek?
Táltos? Varázsló? Próféta? Vezér?
...Ó, rongyos sátrat lengetett a szél
didergő magyar közvitéz felett
és onnan keltek mind az énekek.

Csak költő volt. De Isten trombitása,
S haj, rabbilincsben ment a Golgotára,
mikor már minden összeroskadott.
És úgy aludt ki szíve tiszta lángja,
hogy elborultak gyászos éjszakába
fölötte mind a távol csillagok.

Csak dala zeng. Az ének most is él
és el nem nyomja semmi földi hang,
hiába őrzi porladó szivét
a porkoláb: az ázsiai hant.
Az ének zúg a lengyel vár alól
mint földberejtett titkos trombita,
fegyvert, vitézt és győzelmet dalol
s örökké tart a rejtelmes csoda.!

Ó, szállj nagy ének, férfinevelő,
sohase kellett így még az erő,
sohase kellett ennyi hit nekünk,
mint most, amikor láncot csörgetünk
és sorvadásba esett már a lélek.

Csak zendülj, zendülj harcos férfiének,
üvölts te kürt, a föld és víz alól,
adj új erőt e roskadt nemzedéknek,
zúgd a fülébe: "Ne csüggedjetek,
hát nem halljátok ezt az éneket?
csitt valahol...
Gyóni dalol,
hitet dalol a "rabvackok felett"...

1931