Gulácsy Lajos

Önarckép

„Mindig színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás... Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága, szín gazdag, tartalom dús... Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége..."

„A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya - ez élet."

„Illuzionikus látás nélkül nincs művészet."

„Azt mondják, az az ember próbája, milyen részeg korában. Az őrület, mely az önfegyelem teljes bomlása, még nagyobb próba. Micsoda pipogya részegek vannak s micsoda józan szürke őrültek. Ő azonban finom, szertartásos, nemes úriasságát nem vesztette el. Most tetszik ki, e dicső romok között, hogy a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege." (Kosztolányi Dezső Gulácsy művészetéről)

Gulácsy Lajos Kálmán (Budapest, 1882. október 12. - Budapest, 1932. február 21.) magyar festőművész, a magyar festőművészet legrejtélyesebb alakja. A „spirituális" művészet mestere, eredeti tehetségű, tragikus sorsú, víziós festő, „Angyali lélek egy szatír testében..." - mondta róla barátja, Juhász Gyula.

Gulácsy Lajos dzsentri családból származott. Apja elvesztette nagyberegi főmérnöki állását s Pesten, a MÁV napidíjas mérnökeként tartotta el családját. Az excentrikus, szkizoid személyiségű édesapja lelkes biztatása mellett végigrajzolt gyermekkor után 1900-ban kezdte tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában. Oktatói azonban eltanácsolták a művészi pályától. A következő évben kimaradt az iskolából és lényegében autodidakta módon képezte magát. Már 17 éves korában a nyilvánosság elé lépett A szegénység laka című képével. 1902-ben Rómában, majd Firenzében és Párizsban járt tanulmányúton. Művészetére nagy hatással voltak az itáliai kisvárosok és művészek (pl. Giottó, Botticelli, Mascagno). Olaszországot később több ízben is felkereste. Szeretett Itáliában barangolni, a középkori hangulatot árasztó városkákban visszaálmodta magát a rég elmúlt századokba. Több képén festette meg az olasz városok középkori, reneszánsz hangulatát.

Nakonxipan

Számos külföldi és hazai kiállításon vett részt. 1907-ben Budapesten az Uránia műkereskedésben volt az első gyűjteményes kiállítása. 1911-ben Nagyváradon és Temesvárott, 1912-ben Szegeden állította ki műveit, amelyek egy sajátos álomvilág költői megnyilvánulásai (Dal a rózsatőről, Flórenzi tragédia stb.). 1908-ban elnyerte a Ferenc József jubileumi díjat.

Idegennek érezte magát korában, félt tőle, a modern élet üteme, zaklatottsága felőrölte idegeit. Mindig vándorolt, utazott, teste kötöttségét is nyűgnek érezte, mindig mássá akart válni. Életműve - az eddig ismert művek alapján - csupán rendkívül töredékesen rekonstruálható.

Nem sorolható meghatározott stílusirányhoz, de megegyezett a múltba vágyó angol festőkkel abban, hogy ő is a múltat, a középkort áhította, vonzódott a reneszánsz, a barokk és a rokokó világához. Korai művein a preraffaeliták és a szimbolikus szecesszió, míg késői alkotásain a szürrealizmus és az expresszionizmus hatása látszik. „Biedermeyer mulatságok"-nak nevezett képeit a rokokó, főleg Watteau művészete ihlette.

Elmeállapota 28 éves kora körül hajlott el a kóros skizofrén irányba. Pár évvel később szinte teljesen visszavonult a közélettől, emberekkel is alig érintkezett. Egyre inkább Na’ Conxypan mesevilágába zárkózott.

Legtöbb művét Olaszországban alkotta, de soha, sehol nem talált otthonra a világban. Így született meg Na' Conxypan, a képzelt,teremtett világ. Gulácsyt barátai, szerelmei, családja és rajongói próbálták megmenteni az őrülettől. Sikertelenül: harminckét éves korában elhatalmasodott rajta a skizofrénia, elborult az elméje.

1909 táján alkotta meg a már pszichopatológiai dimenzióban mozgó mesevilágát, Na' Conxypant. Ebben a mesevilágban eleinte az olasz kisvárosok konkrét-eleven élménye kapott művészi megfogalmazást. Később, szkizofrén betegségének előre­haladtával a mesevilág hermetikusan lezárult; a külvilág elemei kívül rekedtek. E világ érzelemszegény, gépies figurái szkizofrén élmény tüneteinek érzékletes megnyilvánulásai. E korszakban álombirodalmának tájait, embereit ábrázolta gyöngéd színű, lágy tónusú szürrealisztikus képekben (Ópiumszívó álma; Rózsalovag).

Ópiumszívó álma

A háború kitörésekor Velencében tartózkodott. Választott második hazájában hirtelen ellenségként tekintettek rá. Érzékeny idegrendszerét a háború borzalma összeroppantotta, szorongása állandósult, félelemérzése hirtelen paranoiás üldözési mániává fokozódott, a téboly kezdett rajta elhatalmasodni. Többször kísérelt meg öngyilkosságot és hallucinációi is voltak. Visszatért Magyarországra és ettől kezdve rövid megszakításokkal az idegszanatóriumok, 1917-től kezdve pedig egészen haláláig a Lipótmezei elmegyógyintézet lakója volt.

Elmeállapota egy ideig javulni látszott, festegetett is, de képei már tükrözték háborodott lelkét. Később betegsége kiújult, képeit átfestette, felszabdalta. A korábbi Rococo lovag című festményének egyik alakja mint Rózsalovag, középső figurája pedig az Ópimuszívó álma című képen jelenik meg újra. Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek ideges érzékenység remeg színeiben, fátyolszerűen lebbenő rajzában. Egyre súlyosbodó elmebaja kevéssé engedte dolgozni, életének utolsó évtizedében már teljesen felhagyott a munkával.

Juhász Gyula szavai szerint: "NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói."

1922-ben az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből. Ekkor írta hozzá barátja, Juhász Gyula megrázó versét Gulácsy Lajosnak címen.

1924-ben bekövetkezett vaksága véget vetett festészetének. Ebben az évben készült el utolsó festményével a Sétalovaglással.

1932-ben elgyöngült, ellenállásra képtelen szervezetét tüdőgyulladás támadta meg, amely hamarosan végzett a szerencsétlen művésszel.

Művei a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában és magángyűjteményekben vannak.

1941-ben készült síremlékére Borsos Miklós készített vörösréz domborművet Gulácsy 1903-ban készített önarcképe alapján. A dombormű az idők folyamán elveszett, azóta a festő önarcképe látható a helyén.

Síremléke a Farkasréti temetőben

A sírkövön a relief alatt Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak című verséből származó idézet olvasható:

„Gulácsy Lajos
pictor
csodálatos
szent tiszta művész
Giotto jó utóda
1882 - 1932"

Gulácsy, bár vannak elődei, igazán senkitől nem tanult, s művészetét nem is folytatták. A magyar piktúra magányos óriása ő, akár Csontváry. Juhász Gyula írta: Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvénybe és virágokat hintett a habok közé"