Garay János: Síri hang az élőkhöz

Székesfehérvárt a nép ásókkal sürg, forog
Ástára felbukkannak ős százados sírok -
A sírokból királyok kelnek ki, ős apák,
Kik ottan a halálnak álmát rég aluvák.

Még csak helyét se tudták sok századéven át
A sírnak, mely fedezte királyaink porát;
S most, oh csodás jelenség! önkényt megnyílt a föld,
S mohos sirjából egy-egy Árpád-király kikölt!

Lehangzott-e hozzájok az ébredő haza,
S ez oly soká nyomott nép szabadság-hymnusa?
S most dobogó kebellel sietnek fölfelé?
Jöhetnek-e dicsőbb, szebb föltámadás elé?

Vagy véres ellenségünk hallatlan bűnei,
A hitszegő királyok hitetlenségei
Hatának sírjaikba, - s még ők sem tűrheték,
Hogy a magyart a földről kiirtni végezék?

Igen, igen! sírjában nem nyughatott a holt,
Ki egykor a független s szabad hon őre volt?
Hogy szép Magyarországot, mit ő vérrel nyere,
Ármány és hitszegéssel árulja a here.

Hogy hűtelen királya megszegve szent hitét,
Elárulta, eladta, pusztítja nemzetét;
S mint Krisztus köntösével bakói tettenek,
Hóhéri e hazára kockát vetettenek.

Ébredj magyar, ha volna, ki még nincs éberen,
Im, mintha szólna hozzád e száraz csonttetem:
„Csatára fel, csatára én bajnok unokám,
Neked szereztem e hont, légy méltó rá s reám!

Fegyverre, áldozatra, patakként ontsd a vért,
Szabadságod, hazádért, jogod és javadért!
A földből ős apáid kelnek föl inteni,
Kétkedsz-e, hogy az ég is meg fog segíteni ?

Vagy ős királyid sírja azért nyilt volna meg,
Hogy abba vissza, téged átkozva térjenek?
Avagy, hogy ellenséged, a gyilkos szolga had,
Széthányja gúnykacajjal megszentelt csontukat?

Nem, nem! Apáid sirja azért nyilt meg neked,
Hogy a holtnak láttára fellobbanjon szived!
Nem mert talán király volt, de oly kornak fia,
Melyben dicső, szabad volt s független e haza!

Be se legyen temetve azért az ősi sír;
Mig e szent háromságért a magyar halni bír;
S ne jusson a zsarnoknak e honból annyi tér,
Hová végső lándzsája végső szúrása fér!”