Előzetes fegyverszüneti szerződés Anglia és Magyarország között

Kállay-kormány, beiktatási fotó
Kállay-kormány, beiktatási fotó

1942-43 fordulóján a világháborús frontokon súlyos változások következtek be. 1943 januárjára összeomlott a német ellenállás Sztálingrádnál, az előrenyomuló szovjet csapatok pedig Voronyezsnél felmorzsolták a 2. magyar hadsereget. A magyar honvédség megsemmisítő csapást szenvedett. Az 1942 novemberében Afrikában partra szálló angol-amerikai csapatok nyomására már a következő év tavaszán világossá vált, hogy a tengelyhatalmak nem tudják tartani állásaikat. Egyértelművé vált, hogy a németeknek egyre kisebb az esélyük a „végső győzelemre”. Kállay Miklós már miniszterelnöksége kezdetétől érezhetően sokkal józanabban ítélte meg Magyarország kilátásait a háborúban Németország oldalán, mint környezetének többsége. Mint látni fogjuk, néhány illúzióhoz azonban ragaszkodott, de valószínűleg ezek nélkül nem lett volna képes a rábízott feladatot ellátni.

1941 márciusában még ezt mondta Teleki Pál: „a magyar politika vezetőinek első, majdnem egyetlen feladata az, hogy Magyarországot épen és erőben megtartsák a háború végéig." Két év elteltével erről már szó sem lehetett. Kállay Miklós miniszterelnök és követői előtt már más megoldás nem látszott, mint hogy legalább elkerüljék a legrosszabbat, s a rendszert, amennyire lehetséges, átmentse a háború utáni időkre. Azt tűzték ki célul, hogy Magyarország a lehető legkevesebb sérüléssel kerüljön ki a háborúból, ráadásul - legfeljebb csekély módosításokkal - fönnmaradjon a fennálló társadalmi rend és a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett kormányzati berendezkedés. 1943 elején megkezdte óvatos lépéseit az ország háborús terheinek enyhítésére, a háború Magyarország számára kedvező befejezésére. Kállay úgy akart eltávolodni a németektől, hogy Magyarország megszállás nélkül a győztesek oldalán köthessen ki.

Kállay Miklós miniszterelnököt ma kétkulacsossággal „illik” vádolni, valójában nem akart mást, mint kivezetni az országot a háborúból. A közismerten angolbarát Kállay miniszterelnöksége alatt igyekezett eltávolítani Magyarországot a náci hatalomtól, és kapcsolatot találni az angolszász szövetségesekkel. Számára nem volt más alternatíva, mint „távol tartani a nemzettől mind a náci, mind a bolsevista szellemet, módszereket, szörnyűségeket; megmaradni európainak, az utolsó szigetek egyikének a németek és oroszok uralta, fél világot átölelő térségben.” A fennálló társadalmi rend megőrzése Kállay számára azt is jelentette, hogy mindenáron el kell kerülni a német megszállást is, hiszen az éppúgy az ország függetlenségének elvesztését jelentené, mint a szovjet bevonulás. Így aztán Kállay célja nem lehetett más, mint amennyire lehet, elodázni a német megszállást és elérni, hogy csapataink az angol-amerikai szövetségesek előtt tegyék le a fegyvert.

A helyzetet nehezítette, hogy miközben Magyarország egyedül a Szovjetunióval állt közvetlenül harcban, Angliával és az Egyesült Államokkal pedig nem, Kállay mégis úgy akart békét kötni, hogy a szovjet kormánnyal nem volt hajlandó tárgyalni. Ennek egyszerű magyarázata az volt, hogy a szovjetekről azt feltételezték - nem alaptalanul -, hogy gyökeresen meg kívánják változtatni a magyarországi rendet.

Kállay és Horthy is hitt abban, hogy a bolsevizmus elleni harc kívánatos dolog az angolszász hatalmak számára, amit azok honorálni fognak majd az országnak. Nem ismerték fel, hogy a háború előtt a bolsevista Szovjetuniót elátkozó hatalmak most a világ leghaladóbb országaként a szövetségesükké fogadták. A magyar vezetés nem látta az első világháborús erővonalak megismétlődését.

De ilyen körülmények között volt-e ennek a tervnek reális esélye?

1943 júliusában angol-amerikai csapatok partraszállását követően Olaszországban III. Viktor Emánuel király elmozdította Mussolinit. A dolog stratégiai jelentősége számunkra óriási, hiszen a Földközi-tenger délnyugati partjainak ellenőrzése által egy itáliai vagy balkáni partraszállás esélyei megnőttek. Ez a fordulat pedig bizakodással töltötte el a kiugrás híveit. Egyrészt úgy tűnt, hogy a szövetséges csapatok igen gyorsan elérhetik Magyarország határát. És ez a változat igen közel állt az első világháborúban történtekhez. Akkor az antant a Balkán felől súlyos csapást mért a központi hatalmakra. Ha pedig 1943-ban valami hasonló történne, akkor az angolszászok megelőzhetnék a Magyarország irányába (is) előrenyomuló szovjet hadsereget. A balkáni partraszállás Magyarország számára különösen fontos volt, hiszen ettől lehetett remélni az ország megmenekülését - a németek és az oroszok karjaiból egyaránt. Ez ugyanis azt jelenthette volna, hogy a szovjeteknek Dél- és Közép-Európában nem lesz döntő befolyása a háború utáni rendezésben.

Amilyen egyszerű volt a terv, - a magyar vezetés bevárja a szövetségesek balkáni partraszállását, s a honvédség előttük teszi le a fegyvert - olyan megoldhatatlan volt a végrehajtása. Ha másért nem, hát azért, mert ebben a cselekménysorban nekünk jutott a legkisebb szerep.

A szövetségesek mindenesetre lefolytatták a titkos fegyverszüneti tárgyalásokat a magyar kormány képviselőjével a balkáni partraszállásról és a honvédség fegyverletételéről. És egy nappal azután, hogy Olaszország fegyverszünetet kért, a megállapodás megköttetett. A megállapodást Veress László, a Külügyminisztérium egyik fiatal munkatársa készítette elő Isztambulban. Szeptember 9-én a Márvány-tengeren, egy brit hadihajó fedélzetén a magyar kormányt képviselő Veress a miniszterelnök és a kormány felhatalmazása nélkül, de az ő nevükben mégis aláírta az előzetes titkos megállapodást. Kállay nem adott meghatalmazást az ilyen tartalmú megegyezésre, mert értelmezése szerint „a feltétel nélküli fegyverletétel" az ország szuverenitásáról történő lemondással volt egyenértékű.

Mégis az előzetes fegyverszüneti szerződés megkötésével a Kállay-kormány úgy érezte, megtette a legfontosabb lépést a kiválás érdekében, és nem alaptalanul érezhette, hogy elérte, amit akart, siker koronázta tárgyalásait. Kállay úgy vélte, vélhette, hogy a németek és az angolszászok között lavírozó politikája eredményt hozhat. Most már csak várni kell, kivárni azt, hogy a szövetségesek elérjék a határt. Annak ellenére, hogy az olasz akció akkor elakadt, 1943 szeptemberében még senki sem gondolta, hogy az országhatárt elérő első szövetséges hadsereg a Szovjetunióé lesz.

Az egyezmény regénybe illő módon, a legnagyobb titokban jött létre, mégsem lehetett sikeres. Az előzetes fegyverszüneti megállapodás ugyanis semmilyen kötelezettséget nem tartalmazott a szövetségesekre nézve, kizárólag a magyar kormány feladatait foglalta össze. Feltételei szerint Magyarország csökkenti együttműködését a németekkel, kivonja csapatait a Szovjetunióból, megteremti az elszakadás személyi és anyagi feltételeit, az átállásra azonban csak akkor kerül sor, ha a szövetségesek elérik az ország határát, a megállapodást addig titokban kell tartani. Nem volt ígéret sem a szovjet megszállás elkerüléséről, sem a visszaszerzett területek megtartásáról. A magyar kormánytól elvárták, hogy a „megfelelő pillanatban" jelentse be a megadást: ez annyit jelentett, hogy akkor, amikor a szövetséges csapatok elérik Magyarország határait, és technikailag lehetővé válik az átállás.

A balkáni partraszállás azonban csak egy elvi síkon létező terv volt, mindössze egy halvány reménysugár. De sohasem valósult meg, az olaszországi hadműveletek pedig lassúságuk miatt méltán érdemelték ki a „Csiga-hadművelet” nevet. Olaszország szövetségesek által meg nem szállt részét pedig megszállták a németek és az általuk felállított bábkormány vette át a hatalmat. Az olasz kiugrás kudarca óvatosságra intette Kállayt: 1943 utolsó hónapjaiban tartózkodott minden olyan lépéstől, ami provokálta volna a németeket, és az ország megszállását eredményezte volna. Ez pedig azt is jelentette, hogy a szeptemberben megkötött előzetes fegyverszüneti egyezmény pontjaiból lényegében semmi nem valósult meg. Ez természetesen nem növelte az angolok bizalmát Kállay iránt.

Fontos leszögezni, hogy a szövetségesek nem jártak el jóhiszeműen - hiszen Churchill és Roosevelt ekkorra már elvetette a balkáni frontnyitás forgatókönyvét - mégis végig úgy tettek, mintha a tervet véghez akarnák vinni. Roosevelt, Churchill és Sztálin 1941 decemberétől 1945 februárjáig 13 konferencián egyeztette álláspontjait és irányította Európa leigázását. Az angol diplomaták nagyon óvatosan fogalmaztak, mellébeszéltek és nem fedték fel, hogy kezük megkötve, mert Churchill - Roosevelttel egyeztetve - jóval a német-szovjet háború kitörése előtt odaígérte a Szovjetuniónak a kelet-európai államokat „világháborús fizetségként”. A megállapodás részükről csupán taktikai jellegű volt, a tárgyalásokat csak egy játszma részeként fogták fel. Ha mégis sor került volna a balkáni partraszállásra, akkor is Magyarországot elkerülve Bécsnél találkoztak volna a szovjetekkel az előrenyomuló angolszász erők. Másrészt biztosak voltak benne, hogy a németek értesülnek a tárgyalásokról és ez jó lehetőségnek tűnt Hitler megtévesztésére a várható angol-amerikai hadműveletek irányát illetően. Komoly súllyal esett latba az is, hogy ha a németek megszállják Magyarországot, néhány hadosztályukat leköti a feladat, és ennyivel is kevesebb haderővel kell majd nekik Olaszországban és Normandiában szembenézniük. Hiába reménykedett Kállay, a döntés nem elvi alapokon, hanem az érdekek mentén született. A magyar zsidóság, baloldal, angolbarát csoportok és az ország javainak náci bevonulás esetén biztosra vehető pusztulása nem befolyásolta az angolszászokat politikájuk alakításában. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz... című könyvében olvashatjuk: „Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke 1943 nyarán Svájcban Allen Dules-sel és más amerikaiakkal tárgyalt, a magyar zsidókat fenyegető veszélyt ecsetelte, amire az amerikaiak azzal válaszoltak, hogy háború van, „könyékig véres a karjuk", néhány százezer ember ide vagy oda nem számítana."