Falu Tamás

„A cél elérése az embert az első pillanatban boldoggá, később melankolikussá teszi. A lélek visszatekint a megtett útra, megméri a kiállott fáradtságot, felbecsüli az átélt szenvedéseket, s megállapítja, hogy - az idő elmúlt. Elmúlt visszahozhatatlanul. Az elért cél tulajdonképpen nem más, mint egy szám az élet homályos óralapján. Csak negyedrésznyire jelenti, hogy valami sikerült. Háromnegyed résznyire az a jelentése, hogy elmúlt az életből egy darab."

„Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a mienk volt...
Igazságot Magyarországnak! "

Falu Tamás, polgári nevén Balassa Lajos (Kiskunfélegyháza, 1881. november 10. — Ócsa, 1977. július 13.) magyar jogász, költő és regényíró.

Élete és munkássága

A Monor mellett lévő Vasad pusztán töltötte gyermekéveit, az elemi iskoláit Monoron végezte, majd Kecskeméten a Református Gimnáziumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait 1900-ban kezdte meg a budapesti egyetem jogtudományi karán. 1907-ben ügyvédi vizsgát tett. Monoron kapott közjegyző-helyettesi állást, majd 1918-tól Nagyrőcén lett a közjegyző. A vesztes háború után a csehszlovák hatóság 1922-ben kutasította Nagyrőcéről. A csonka ország határain belül 1924-től az ócsai járásban nyerte el a közjegyzői állást, nyugdíjba vonulásáig ezt az állást töltötte be. 1977-ben bekövetkezett haláláig itt élt és alkotott.

Már jogász hallgató korában érdekelte az irodalom, humoros írásai jelentek meg Az Üstökös és a Borsszem Jankó című korabeli élclapokban. Költemények címen 1900-ban publikálta első verses kötetét, első regénye, a Hajnali mise 1905-ben jelent meg, ezeket még Balassa Lajos néven jegyezte. Kiss József fedezte fel Balassa írói tehetségét, s verseit gyakran közölte A Hét című lapban. Ekkor vette fel a Falu Tamás nevet, s a továbbiakban szépirodalmi műveit ezen a néven jegyezte, nehogy az európai rangú költő, Balassa (vagy Balassi) Bálint nevéhez méltatlanná váljék.

1907. augusztus 18-án megnősült. Felesége Bér Jolán pedagógus, akivel szeretetben, megbecsülésben éltek együtt 1953. október 22-én bekövetkezett haláláig.

1911-ben jelent meg Ősz című verse a Hét-ben és ezután már az irodalmi közvélemény felfigyelt a Falu Tamás névre. Lassan bekerült az akkori irodalmi élet elitjébe. Kiss József személyesen buzdítja írásra, Juhász Gyula levélben dicséri meg megzenésített verseit.

1914-1940-ig az Új Időkben is publikált, 1920 és 1935 között állandó munkatársa volt a Nyugat c. folyóiratnak. Napilapokba is publikált, például tárcáit a Pesti Hírlap közölte vasárnaponként. Mintegy kilenc verskötete és tíz regénykötete került nyomdába még életében. Írásaiban a falu és a kisváros eseményeiről számolt be, ezzel kapcsolatos érzéseit, gondolatait öntötte formába. A vidék békéjét és csendjét nagyon kedvelte.

Mécses és Alázatosság c. verseit Tarnay Lajos zenésítette meg 1930 körül.

A „Pesti Hírlap” 1930 nyarán meghirdetett revíziós dalpályázatának nyertese Falu Tamás három strófából álló „Magyar visszhang” című verse. A pályázat célja volt, hogy a győztesen kikerült költemény „a magyar igazságharc” himnusza legyen. A 3074 dalmű és vers közül a József főherceg díszelnöksége alatt álló bíráló bizottság az 1000 pengős első díjjal Falu Tamás versét jutalmazta.

Egykori szülőháza ma könyvtár

Költészetét a kezdetektől fogva a halk, szerény tónus, ugyanakkor a magyar nép jövőjébe vetett hit, múltjához való ragaszkodás jellemezte. Szívesen idézte az apró élettényeket, ezekből igyekezett általános érvényű tanítást elvonatkoztatni. Noha kortársa volt Ady nemzedékének, mégis inkább a konzervatív líra egyszerűségére törekedett. A látványból és a hétköznapi bölcselkedésből józan, kicsit ironikus költészetet teremtett. Válogatott verseinek gyűjteménye már 1944-ben készen állt, a háborús események miatt azonban kéziratban maradt; a Téli kikötő (1967) részben e válogatás alapján készült. 1974-ben jelent meg Vidéki állomások című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete, melyhez a szerkesztő, Csanádi Imre írt méltató utószót.

Mintha bölcselkedő hajlamú, morális elkötelezettségű vidéki tanárember, Kosztolányi valamelyik tanárhőse írná naplószerű feljegyzéseit verseiben. Nem ismeri az érzelmi szélsőségeket, de verseinek gyakori témája a szeretet, a megértés, a másik ember megbecsülése. "Filozofálok, az élet szépségeit örökítem meg versekben - mondta a költő egy rádióbeszélgetés során -, gondolok életre és halálra vegyesen." Valóban rendkívüli figyelemmel követte nyomon az élet apró rezdüléseit. Minden jelenség költői témát kínált neki, s az élet maga is olyan volt számára, mint a nagy kaland, melyet azonban szükségszerűen követ majd az elmúlás. Állandó halálközelben élt, de mert nem félt a haláltól, hanem az öregedő ember belenyugvásával idézte, ezek a versei is telve vannak a teremtő emberi erőbe és géniuszba vetett alázatos hittel. Élete végéig elkísérte a kettősség: látta és feljegyezte az újat, de könnyes nosztalgiával idézte a jóvátehetetlenül elmúltat, a régit is:

„Szívemre tett kézzel
bolyongok én még itt,
mosolygok az újra,
siratom a régit.

Utolsó hónapjáig termékeny maradt, törékeny formákban írt, kis költeményeiben őrzött meg valamit számunkra a századvég létérzéséből, s hirdette a mai kor emberének is, hogy "Szeretni érdemes".

Ócsán érte a halál, az ócsai temetőben helyezték örök nyugalomra. A fekete márvány síremléken Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész bronz domborműve látható, melyen a költő elbúcsúzik feleségétől.

Emlékezete

A Kiskun Múzeumban Kiskunfélegyházán emlékkiállítás tartottak tiszteletére 1981. október 11-től 1982. január 31-ig. A kiállítást Fazekas István rendezte Zalatnai Pál közreműködésével, illusztrált tájékoztató füzetet jelentettek meg az eseménnyel összefüggésben.