- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Decemberi jeles napok
- Szent Eligius
Szent Eligius
Szent Eligius (franciául Éloi) (Chaptelat, 588 k. - Noyon, 660. december 1.) a franciaországi Noyon püspöke, frank aranyműves, a Meroving királyi udvar magasrangú funkcionáriusa, a római katolikus egyház szentje, az aranyművesek és egyéb fémművesek, a numizmatikusok, az állatorvosok, a villamos- és gépészmérnökök, a lovasok és a lovak védőszentje.
Szent Eligius 588-ban született a galliai Limoges környékén. Az Eligius név kiválasztottat jelent. Alacsony sorban élő, mély keresztény gyökerekkel rendelkező családból származott. Apjától a patkolókovácsi szakmát örökölte, de azután Limoges-ban, Abone ötvösnél kitanulta az aranyművességet. Innen emelkedett II Clothar király tekintélyes ötvösmesterévé és tanácsadójává. Urának halála után pappá szenteltette magát. Sokat buzgólkodott a pogány germánok megtérítésén, végül Noyon püspöke lett.
A szent életét bemutató forrásból a következő történetet ismerhetjük meg: Clothar frank király aranyból és drágakövekből díszes nyerget (egyes feljegyzésekben trónust) akart készíttetni. A munka elvégzésével Eligiust bízták meg. A kapott aranyból nem egy, hanem két nyerget készített, de először csak az egyiket mutatta be. A műtárgy lenyűgözte a királyt. Amikor az uralkodó a nyereg eleganciájának dicséretébe fogott, Eligius a másik nyerget is elővette. Még nagyobb volt a király döbbenete, amikor meghallotta, hogy ezt abból az aranyból készítette, amely a fő megrendelés elkészülte után maradt. Így Clothár kénytelen volt elismerni a mester páratlan tudását és ügyességét, illetve becsületességét és hűségét és azonnal kinevezte őt az ország kincstárnokává és a pénzverde elöljárójává.
Chlotar gyakran tanácskozott Eligiussal, mert nagyra értékelte értelmét és beszédének bölcsességét. Bár a király elhalmozta minden megtiszteltetéssel és gazdagsággal, Eligius lelkében mégis másfajta cél felé törekedett. Fokozatosan lemondott a megszerzett világi javakról, vászonruhát öltött és minden vagyonát a szegények megsegítésére fordította. Sok frankok által elrabolt római, gall, brit és más nemzetbeli foglyot váltott ki a rabszolgapiacokról. Közülük sokan később megtértek a kereszténységbe, szerzetesnek mentek vagy hű segítőként Eligiusnál maradtak. Irgalmasságának híre olyan nagy volt, hogy ha valaki megkérdezte, hol találhatja meg a pénzverde elöljáróját, az emberek így felelték: „Keressétek azt a házat, amelynél koldusok tömege áll, ott él Eligius úr”. Megmosta a szegények lábát, kiszolgálta őket az asztalnál, maga pedig a maradékkal táplálkozott. Amikor minden pénze elfogyott, szétosztotta a ruháját, cipőjét és egyszer még az övét is elajándékozta.
Chlotar halála után utóda, Dagobert király Eligiust legközelebbi tanácsadójának tette meg és a barátja lett. Az erényes udvaronc türelmesen igyekezett javítani uralkodója erkölcsein és azon igyekezett, hogy rávezesse őt az evangéliumi életmódra. A király adományából a Limoges melletti Solignacban férfikolostort, Párizsban pedig női kolostort alapított. „Ezek azok a lépcsők, amelyeken keresztül a Mennyei Országba juthatunk” - mondta a királynak. Számos templom patrónusaként Eligius a legszebb ötvösmunkáit a szentek - Szent Dénes és Szent Genovéva, Tours-i Szent Márton - sírjainak díszítésére áldozta, és támogatta e szentek tiszteletének helyszíneire irányuló zarándokokat. A politikai életben a frankok és a britek királyságai közötti jó viszony visszaállítását segítette, gyakran teljesített diplomáciai megbízatásokat és támogatta a frank jog reformjára és a törvények tökéletesítésére irányuló munkálatokat.
Dagobert halála után úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli további életét. A papi rendbe lépve térített a germánok között, végül Noyon püspöke lett. A jelentős mértékben pogányok által lakott egyházmegyéjében szüntelenül munkálkodott a nehezen megközelíthető erdős vidékeken élő pogányok megtérítésén. Bár a megtértek száma alacsony volt, a püspök - gyakran életet is kockáztatva - továbbra is hirdette a szeretet és a béke Örömhírét.
Isten tudomására hozta halálának idejét. Szent Eligius összehívta a tanítványait, hogy utolsó tanítást mondjon nekik, majd örömmel eltelve az Úrhoz távozott. 660. december 1-én tért meg örök hazájába. Egy évvel később sírját felnyitották, a testét megnőtt hajjal és szakállal romlatlanul találták meg. A sírból az örök életre vágyók hitének megerősítésére mennyei jóillat áradt.
Halála után Szent Audoen megírta életrajzát, amely megihlette Jacopo da Voragine saját életrajzát, dúsítva ezt számos népszerű legendaepizóddal, amelyeket belevett az Arany Legendába is. A középkori Európában korábbi foglalkozására tekintettel az aranymívesek és kovácsok védőszentje volt. Mesterségének eszközeivel: kalapáccsal, csipesszel szokás ábrázolni.
Attribútumai: aranykehely, mely ötvösmesteri, egyszersmind áldozópapi működésére emlékeztet; kalapács, fogó, fújtató és üllő, de mivel a kovácsok lódoktorok is voltak, néha levágott lólábbal is ábrázolták. A lólábhoz legenda is fűződik. Egy ízben egy rugós, ördög által megszállott lovat kellett megpatkolnia. Hogy ne kelljen a bestiával vesződnie, Eligius egyszerűen levágta a lábát, s úgy végezte el a műveletet. Az ördög persze azon nyomban elhagyta a súlyosan sebesült lovat. Eligius ekkor visszaragasztotta a megpatkolt lábat, s az ily módon „kikezelt" állat olyan jámbor lett, mint soha annak előtte.
Egy másik anekdotikus legendája arról szól, hogy a kovács Eligius az ördögöt miként tanította móresre. Ennek illusztrációja talán a legnépszerűbb a szent ábrázolásai közül. Eligiust kovácsként mutatja, amint az ördögöt egy csípőfogóval az orránál fogva vezeti. A lólábú ördög alakja jól ismert, de naptári vonatkozásai kevésbé köztudottak.
A római martirologium liturgikus megemlékezése időpontját december 1-re helyezte. Manapság búcsúnapján néhány francia helységben megáldják a lovakat. A hagyomány Olaszországba is átterjedt.
Szent Eligius magyarországi tisztelete
Eligius tiszteletének a fénykora Magyarországon is - akárcsak Nyugat-Európában - a késő középkorra esik, de hazánkban átnyúlik a 17. és 18. századra is. Nálunk az igen mostoha történelmi viszonyok következtében csak nagyon kevés Eligius-szal kapcsolatos emlék őrződött meg.
Eligius neve, miséje a XIV. századtól kezdve számos hazai misekönyvünkben előfordul. A legkorábbi emlékek közé a városi pecsétek tartoznak. Az alsó-magyarországi bányavárosok közé tartozó Bakabányán már egy 1345-ben kibocsátott oklevél pecsétje is megőrizte alakját.
A kassai ötvös céh 1476-os pecsétjén - akárcsak Buda, Besztercebánya, Eperjes középkori céhpecsétjein - a védőszent, Eligius domborított képe látható jobb kezében hosszúnyelű kalapáccsal, baljában kehellyel. Eligius tiszteletének országos elterjedése minden bizonnyal összefüggésben van I. Károly király bánya- és valutareformjával, melynek következtében nálunk is megnőtt az ötvösök jelentősége, akik a különböző művészeti tárgyak elkészítése mellett kiemelkedő szerepet játszottak a pénzverésben.
A bártfai Egyed-templom Mettertia-oltárán az 1500-ban készült Eligius táblaképpel találkozhatunk.
Szent Eligius faszobrai közül csak egy élte túl a történelem viharait, az 1505-ben készült, a bártfai Szent Egyed templom Mária-Erazmus oltárán található szobor.
Mint védőszentje tiszteletére a kolozsvári ötvös céh is oltárt állított a Szent Mihály templomban.