- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Februári jeles napok
- A drinápolyi béke
A drinápolyi béke
„Hiányozzam hazámnak ekkora bajában s többre becsüljem nála életemet, saját boldogságomat? Megpróbálom mégegyszer, mint hatvanas ember is meg tudom-e mutatni a hazámnak, mennyire szívemen volt épsége, mennyire akartam épségét eddig és a jövőben." (Verancsics Antal)
„...alattvaló adófizetők és városok régi állapotukban maradjanak, szolgálva és fizetve mindkét oldalra, nem két bőrt, de egy egésznek a felét... megosztva az adóalapot és más bevételeket ..."
A drinápolyi béke 1568. február 17-én I. Miksa magyar király (német-római császárként II. Miksa) és II. Szelim oszmán szultán között létrejött egyezmény Drinápolyban, a mai törökországi Edirne városában.
Az egyezmény rögzítette Magyarországnak a török hódoltság, a Habsburg királyság és az Erdélyi Fejedelemség közötti felosztását. I. Miksa tudomásul vette az 1552-1566 közötti török hódításokat, sőt évi 30 ezer magyar arany tiszteletdíj fizetésére kötelezte a szultán. Lezárta a török hódítás 3. szakaszát is.
1568-ra az állandósult harcokban kimerült felek mindegyikének nagy szüksége volt a békekötésre. A törökök lényegében elérték katonai céljaikat, stratégiai szempontból egységes, biztonságos utánpótlási és felvonulási útvonalakkal rendelkező, jól védhető földrajzi-területi egységet birtokoltak. Mindehhez azonban hatalmas hadigépezetet kellett működtetniük, melynek költségei még a kimeríthetetlennek látszó Oszmán Birodalmat is megviselték. Csak 1567-68-ban mintegy 23 millió akcsét voltak kénytelen felhasználni céljaik megvalósítására. De ez a hatalmas összeg nem állt, nem állhatott folyamatosan rendelkezésre. A szükséges összegek előteremtésében maguknak a tartományoknak kellett élenjárniuk. Ehhez merőben új berendezkedés kellett, melynek megszervezéséhez viszont időre, békére volt szükség.
Még égetőbb szükségük volt a békére a Habsburg oldalon. Az addigi ellenállási kísérletek - jóllehet olykor komoly erőket sikerült felvonultatni - politikai, gazdasági vagy éppen szervezési okokból eredménytelenek voltak. A Habsburg katonai és politikai vezetés körében már Szigetvár eleste után megfogalmazódott a gondolat, hogy a török ellen csak egy átgondolt, tudatosan megépített és megszervezett (vár)védelmi rendszerre támaszkodva lehet felvenni a harcot. Ennek megteremtéséhez azonban idő, pénz és legfőképp béke kellett.
Bár a döntés nyilvánvalóan nem rajtunk múlt, de itt kell megemlíteni, hogy a Magyar Királyságnak is nagy szüksége volt a békére. Területének nagy része már mintegy négy évtizeden át folyamatosan csatatér volt, az állandó háborúskodás pedig egyre nagyobb terheket jelentett.
A béketárgyalások
Fentiekre tekintettel teljesen érthető, hogy a Habsburg Birodalom Szigetvár 1566-ban történt eleste és Szulejmán halála után fegyverszünetet kért a törököktől és a béketárgyalások 1567 nyarán Drinápolyban meg is indultak a Portával. A békeokmány aláírását több hónapos előkészítő munka előzte meg, ahol jó néhány vitás kérdést sikerült hosszú időre rendezni. I. Miksa magyar király 10 évre szerette volna kötni a szerződést, de az új török szultán II. Szelim, csak 8 évre volt hajlandó elfogadni, azzal a kiegészítéssel, hogy a szerződést lejárta után meg lehet újítani. Több mint fél évig tartó tárgyalás után született meg az egyezség. A bécsi követséget egy tapasztalt diplomata, Verancsics Antal vezette, aki korábban már több diplomáciai küldetést is teljesített az Oszmán Birodalomban, s akinek ez volt az utolsó jelentős küldetése. Verancsics Antal királyi helytartó, római katolikus főpap, pécsi megyés püspök, diplomata és történetíró, korának egyik legnagyobb formátumú gondolkodója volt, ezért is bízta meg a császár a békekötés lebonyolításával. Első portai követjárása évekig elhúzódott (1553—1559).
A szerződés tartalma
A békeszerződés értelmében Miksa tudomásul vette az 1552 és 1566 közötti török hódításokat. A 25 pontból álló szerződés megtiltott mindkét fél számára mindenfajta ellenségeskedést, területszerző hadjáratokat, így garantálták egymásnak a kialakult határok fenntartását. A kétoldalú megállapodásokat kiterjesztették az ekkor még csak születőben lévő Erdélyi Fejedelemség is. Garantálták, hogy egyikük sem támadja meg Erdélyt, ugyanakkor rögzítették azt is, hogy Erdély sem támadhatja meg sem a Habsburg, sem pedig az Oszmán Birodalmat.
Lefektették a két birodalom közötti diplomáciai érintkezés legalapvetőbb szabályait. Elfogadták, hogy a két fél között felmerülő vitás kérdéseket békés, tárgyalásos úton kell rendezni. A békekötés minden viszályt igyekezett megakadályozni, még a párbajt, a kopjatörést is tiltotta. Az egyezmény biztosította a Habsburgok számára a jogot, hogy állandó követet tarthassanak a Portán. Mindkét uralkodó biztosította a másik alattvalóinak személyi szabadságát, megtiltották az emberkereskedelmet, valamint ígéretet tettek arra, hogy a másik fél követeinek nagyfokú szabadságot és sérthetetlenséget biztosítanak. A szerződés lehetőséget biztosított arra, hogy Erdély és az Oszmán Birodalom, valamint Erdély és a Tisza közötti területeken fekvő falvakat, városokat és várakat elcserélhetik egymással.
Mindkét fél jogot kapott a saját területén elfogott rablók megbüntetésére, kötelezték magukat a zsákmányolásból élő, irreguláris katonaság elbocsátására, megtiltották a másik fél területére eső falvak, városok, várak stb. elfoglalását, elrendelték a béke kihirdetése után fogságba esettek szabadon engedését, megtiltották a renegátok befogadását. Kimondták, hogy saját területén mindenki szabadon építhet, erődíthet.
A török—magyar államközi szerződések nem tartalmaztak részletesen leírt határvonalat, csak bizonytalan szélességű határsáv, befolyási övezet létezett. Csak a várak hovatartozása volt egyértelmű. E békekötés hiányossága, hogy továbbra sem tudták kijelölni a határokat, és nem tudtak megegyezni a végvárakat eltartó jobbágyokon sem. A békeokmány szövegéből kiderül, hogy a magyar király és alattvalói nem tudtak lemondani a hódoltsági területről származó jövedelmeikről, mint ahogy a szultán alattvalói is igényt támasztottak olyan falvak, mezővárosok, városok adójára is, amelyekben legfeljebb fogolyként fordult meg török katona.
Így aztán a határok kitűzésének és a közös jobbágyok elosztásának kérdését a béke megkötése utáni időszakra khalasztották. Ezek elrendezésére mindkét fél tekintélyes férfiakból álló „bizottságokat” hoz létre. A szerződés utolsó, 25. pontja rögzítette, hogy a szultánt évi 30 ezer dukát „tiszteletteljes ajándék” illeti meg.
A nyolc évre szóló békekötés alkudozásairól Verancsics Antal 1567. október 7-én kelt levelében így írt: „a budai pasa a török hódoltság és magyar király birtokai között határúl: Szolnok, Eger, Hatvan, Fülek, Vygles, Léva, Esztergom s Csóka-kőtől a Rigna folyóig terjedő vonalat jelölte ki, ugy, hogy a mi e határvonalon belől, az ő hatalmukban van a jászokkal és kúnokkal együtt, az átalában az övék legyen, s jövőben a magyar királynak ne adózzék, s hivatkozott a pasa a szultán azon könyvére, melybe Magyarország minden hódoltsági várai, városai s falui le vannak irva. E tervnek a porta már elébb tettleg is érvényt szerzett, megparancsolván a szomszéd bégheknek, hogy a közös jobbágyok feletti hatóság gyakorlásától a magyarokat tiltsák el, s az egriek borainak, a jászok és kúnok faluiban eladását, s a Rinyán tuli jobbágyok által a magyar részre adózás és szolgálatok teljesítését meg ne engedjék.
A szerződés jelentős állomása a magyar—török kapcsolatoknak. A két fél közötti nyílt háborút beszüntető békével lezárult a nagy török hadjáratok korszaka. Az egyezmény többszöri megújítással 25 évig maradt fenn és biztosított viszonylagos békét a Magyar Királyságban és az oszmán uralom alatt élők számára is. A drinápolyi béke annak a beismerése, hogy a szemben álló felek nem bírtak egymással, megosztoztak az ország területén és a felette való hatalmon. A béke a gyakorlatban nem terjedt ki az alattvalókra. Kötelezték ugyan őket, de ennek nem tudtak érvényt szerezni. Így állott elő, hogy jelentős mértékben nőtt a hódoltság területe, és ugyanakkor a hódoltság magyar részre adózása is kiterjedt és megszilárdult.
Végül a drinápolyi béke csak egy szerencsésen hosszúra nyúlt fegyverszünetnek tekinthető. Politikai értékét mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a megegyezés határvidéket illető pontjai közül egyetlenegy sem akadt, amelyet a felek folyamatosan és kölcsönösen meg ne sértettek volna. Hogy a hadjáratoktól mentes „békeidőszak” ilyen hosszúra nyúlt, az nem a szerződésnek vagy a politikusok ügyességének, sokkal inkább az egy ideig kedvezően alakuló gazdasági folyamatoknak és a törökök más irányú katonai lekötöttségének volt köszönhető. A többnyire névleges „békeévek" alatt azonban tovább pusztult az ország, az oszmán hódítók uralma pedig fokozatosan sodródott a válság felé.