Dési Huber István

Kéksapkás önarckép - részlet (1943)

„Mint festő, magam faragta ember vagyok, s ezzel azt akarom mondani, hogy nem voltak mestereim"

Dési Huber István (Nagyenyed, 1895. február 6. - Budapest, 1944. február 25.) "magafaragta", autodidakta művész, posztumusz Kossuth-díjas festő és grafikus.

1895. február 6-án született az erdélyi Nagyenyeden. Apja német származású kisiparos, anyja magyar bocskoros nemesi családból származott. Négyéves volt, amikor anyja meghalt. A Bethlen-kollégium első osztályát végezte el, amikor apja órás- és ékszerüzlete Nagyenyeden csődbe jutott, ezért nem tanulhatott. A család széthullott, elhagyta a Bethlen-kollégiumot. A „nyers és vad élet" iskolázta. Tizenkét éves korától a maga kenyerére kényszerült, alkalmi munkákból élt. Volt inas, pincér, kifutó, csavargó, végül ügyvédi írnok lett Désen.

Vándor az ablakban

Nyolcévi hányattatás után 1914-ben önként katonának állt. Negyven hónapot töltött harctereken, de tüdőbaj miatt felmentették. A háború után egy ideig Erdélyben maradt, Désen rajziskolába járt, ahol többek között Szopos Sándor festő oktatta, ugyanakkor apja műhelyében kitanulta az arany- és ezüstművességet.

1921-ben Budapestre költözött, és a dr. Polgár-féle ezüstárugyárban helyezkedett el. Emellett az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamát, majd Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatta. Csak szabad idejében festhetett. Páratlan szívóssággal képezte magát festőművésszé és művelt emberré.

1923 októberében feleségül vette Sugár Stefániát, barátja, Sugár Andor nővérét.

1924-ben bemutatta első műveit a Podolini-iskola tárlatán. Nyáron Sugár Andorral együtt Milánóba utazott; felesége októberben követte őket. Olaszországban gyári munkás volt, ezüstkovácsként helyezkedett el. Közben a múzeumokat járta, rajzolt és elsajátította a rézmetszés technikáját. Kron Bélától elsajátítja a rézkarc technikáját, s ezzel kezdetét vette első érett grafikuskorszaka. Megformálta első kiforrott műveit. Ekkor készült grafikáival sikeresen szerepelt a firenzei nemzetközi rézkarckiállításon és a torinói Quadriennalén.

A viharos másfél évtized, melyben művészi érlelődése lezajlott, az európai festészet legkülönbözőbb törekvéseit mutatta. Maga így vall erről: „Egy munkássorból festővé fejlődő embernek a mai társadalomban végig kell járni a legkülönbözőbb stílusokat fejlődése során, mert iskolázottság híján csak így szívhatja fel a művészet korszerű kifejezési eszközeit; nem veheti át az előtte éltek eredményeit mestereitől, mint valami kezdő polgári festő, hanem állandó küzdelem közt, egyedül kell eljutnia hozzájuk."

Hazatérve a Mentor könyvkereskedésben Sugár Andorral közösen megnyitotta első nagyobb tárlatát. 1928-ban a IV. rend című, nyolc lapból álló linóleummetszet-sorozatát a Kovács Szalon mutatta be. 1929-től rendszeresen részt vett Budapesten a Képzőművészek Új Társasága (KUT) kiállításain. 1928-ban vette fel a Dési (Deési) előnevet, hogy megkülönböztesse magát Huber István műcsarnoki festőtől. Első festményei 1929-30-ban készültek.

Homokbánya

Művészetéből nem tudott megélni, amíg betegsége megengedte, ezüstkovácsolásból tartotta fenn magát. A módszeres önképzés híveként a gyakorlatban szerzett tapasztalatait elméleti tájékozottsággal egészítette ki: többek között Cézanne és követői művészi írásai foglalkoztatták, de papírra vetette művészi hitvallásáról vallott nézeteit is. Az 1930-as évek elején már érett festőként szerepelt a tárlatokon.

1930-ra tehetjük festői világának rendszeres kiépítését, kiérleli kubista formanyelvének alapjait (Székely menyecske, Nyitott ablak a dési templommal stb.). Részt vett a Tamás Galériában, "Új progresszív művészek" címmel megnyitott tárlaton, valamint a szocialista képzőművészek Vasvári utcai közös műtermének megalapításában. Ismét kiállítja munkáit a Kovács Szalonban.

1931-től a Budakeszi Tüdőszanatórium visszajáró betege volt. Orvosai eltiltották a fizikai munkától. Ettől kezdve főként felesége jövedelméből éltek. Gyógyulni, pihenni utazott többször is Désre, Bátorligetre, Hollókőre. Ezekben a kis falvakban nemcsak a táj bűvölte el, lakóival is megtalálta a hangot. Egyre növekvő érdeklődéssel és megértéssel fordult a paraszti világ felé, vásznain sorsuk tolmácsolójává lett.

Dacolva a betegséggel, megkezdte festői világának módszeres kiépítését, és tanulmányok, cikkek sorában fejtette ki esztétikai nézeteit, amelyek középpontjában a világnézet mint formaalakító erő állt.

1934 februárjában Pécsett kommunista felforgatás vádjával feleségével együtt letartóztatták. Sarlós-kalapácsos csendéletét elkobozzák, de bizonyítékok hiányában rövid idő múlva mindkettőjüket szabadon engedték. A KÚT kiállításán bemutatja a Terézt, az Öreg csőszt, a Pihenő szénbányászt. Elkészült a Déli pihenővel is. Vén kubikos című képét megvásárolja a Fővárosi Képtár.

1935-36-ban ismét szanatóriumba került, 1936 májusában tüdőplasztikai műtétet hajtottak végre rajta. Decemberben hagyta el a szanatóriumot. 1937-től Rákoscsabán, 1938-ban Ortutay Gyula társaságában Bátorligeten dolgozott. Ekkor bontakozott ki expresszionista korszaka, melynek fő reprezentánsai: a Kisöreg II. változata, a Budakeszi vörös kémény, a Keserves, a Viharmadarak, a Szalmakalapos önarckép, az Önkínzó önarckép).

bádog portrédomborműve

Nagy sikerrel szerepelt Barcsay Jenő és Székessy Zoltán társaságában az Ernst Múzeumban. 1941-ben a Népszava karácsonyi számában publikálta Tanulmány a negyedik rend művészetéről című írását, amely komoly vitákat kavart. 1944. január 15-én a budakeszi tüdőszanatóriumba szállították, itt értesült róla, alig néhány nappal a halála előtt, hogy neki ítélték a Szinyei Társaság tájképdíját.

1940-ben ismét Budapestre költöztek, ekkor fogott hozzá külvárosi táj sorozatához.

1943-ban még eljutott Erdélybe, utazásának emlékei „bivalyos" képei. Korai művei jelképszerű tömörítések, későbbi képei drámai expresszivitással telítődtek. Festészete összekötő volt a Derkovits képviselte expresszionizmus és az úgynevezett alföldi festőiskola expresszív realizmusa között. Témáit főként a mindennapi életből merítette. Az ősz folyamán egészsége rohamosan romlik, képei közül csak a Szamos-parti görbe fák befejezéséhez van ereje.

1944. február 25-én halt meg Budakeszin, hamvait ma a Kerepesi temető Panteonja őrzi. 1958-ban posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Nevét iskola, múzeum őrzi, Budapesten utcát neveztek el róla.

Halála után, 1959-ben jelent meg írásainak, leveleinek válogatott gyűjteménye A művészetről címmel. Egyik 1939-ben írott levelében az alábbiakat vallja: „Az ember önmaga felé menekül a világ őrültségei elöl, de ez a menekülés csak akkor nyeri el létjogosultságát, ha az ember mindazt a szabadságot, amit magában érez, rettenetet, amit a világban lát, maradék nélkül kifejezi műveiben."

Sírja a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonában

Nagyon tudatos festő volt. Festészete a kevés iskolázottság ellenére szigorú tartalmi és formai egységet mutat. Mondanivalója parancsoló erővel kényszerítette a magyar és európai hagyományok mély átélésére, s egy árnyaltabb, "a dolgokat térben és időben együtt látó" szemlélet kialakítására.

Festészete két élményből táplálkozik. Az egyik a társadalmi élmény: a dolgozó emberek nehéz sorsa, kiszolgáltatottsága, a másik a festői: a természet összegezése Cézanne, a kubisták és az expresszionisták nyomán. Korai képeit erősen leegyszerűsített síkokkal határolt formarendben komponálja meg. Később formai eszközei gazdagodnak. Festményein mindvégig a küzdelem, a vívódás feszültsége érződik, amint a táj, a természet, az ember, a forma és a szín egységes, zárt kompozícióba kovácsolódik.

Késői stílusa szélesebb, áradóbb; az érzelmeknek nagy szerepet juttat. Fanyar és nemegyszer disszonáns látomásait élete vége felé a színek kavargó, viharos izgalmával, szenvedélyes ecsetjárással örökíti meg