Damjanich János

„A hősök iskolamestere se Mészáros, se Klapka - hanem Damjanich volt.”
(Karsa Ferenc hadnagy)

„Barátainak tartott katonáival azok fáradalmait és szükségeit szívélyesen megosztá, úgy vígságaikban is szinte a pajtáskodásig részt vett, s becsét és tekintélyét mégis nemhogy veszté, sőt már athléta alakjánál fogva is - tudjuk, hogy a köznép képzeletében a király egy fejjel nagyobb a többinél! - imponált, s alatvalói irányában, barátságos viselete bizalmat gerjesztett, a miért tőlök atyjuknak, barátjuknak, tanácsadójuknak tartatott, tiszteltetett, s készek voltak érte a tűzbe ugrani.” (Mészáros Lázár)


Damjanich János honvéd vezérőrnagy az aradi vértanúk egyike. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a cs. kir. hadsereg szerb származású katonájából. Vezetett zászlóaljat és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.

Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert. Bár nem mindegyik csatának volt ő a főparancsnoka, de mindegyik győzelemben oroszlánrészt vállalt.

A szolnoki Damjanich emlékmű
A szolnoki Damjanich emlékmű

A Temes megyei Stazán (ma Horvátország) született 1804. december 8-án, szerb katonacsaládból Jovan Damjanić néven. 1820-tól katona Temesváron, már százados, amikor 1848 áprilisában szóváltásba keveredik a magyarokat és Kossuthot szidalmazó Haynau altábornaggyal. Ezért Olaszországba vezénylik, de sikerül visszakérnie magát Magyarországra, és a honvédsereg szervezésekor már őrnagyi rangban részt vesz a főként erdélyi ifjakból álló szegedi 3. honvédzászlóalj kiképzésében. Kiváló parancsnok, katonái rajonganak érte, zászlóalja - a "veressipkások" - a szabadságharc egyik legkitűnőbb alakulata.

Kiemelkedő tulajdonságainak köszönhetően Damjanich gyorsan halad a katonai ranglétrán, már 1848 decemberében tábornok, 1849 márciusától a 3. hadtestet vezeti. Harcol a szerbekkel, első nagyobb győzelmét a császári csapatok ellen Szolnoknál vívja ki, de diadalt arat Hatvannál, Isaszegnél, Vácnál, Nagysallónál is. 1849 áprilisában, Komáromban, kocsija kipróbálása közben lábát töri, ezért a további harcokban nem vehet részt. Júliusban az aradi vár parancsnokává nevezik ki.

Az aradi szabadság-szobor medaillonja
Az aradi szabadság-szobor medaillonja

A szabadságharc bukásakor a várat az oroszoknak adja át, akik - annak ellenére, hogy Buturlin tábornok becsületszavával garantálja az őrség szabad elvonulását - kiszolgáltatják az osztrákoknak.

Az utolsó éjjelen imát készített. Gyóntatójának, Sujánszky György Eusztáknak adta át, - Emíliájának kézbesítse örök emlékül. Nem remegett a keze, hisz az ilyen hős, akinek a legtisztább férfibecsület ragyogott a homlokán,- hogyne lett volna nyugodt és szelíd,- amikor kihallgatást kért az Istentől.

„ …Legyen neved áldott örökké. Oltalmazd, Mindenható, az én kölömben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől…

Adj erőt, oh Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy ő nekem adott szavát,

hogy „ sorsát hitének erejével alázatosságban fogja elviselni”, beválthassa.

Álld meg Aradot. Áldd meg a veszedelembe sodort szegény magyar hazát.

Damjanich síremléke a mácsai kastély parkjában
Damjanich síremléke a mácsai kastély parkjában

Te ismered, oh Uram, az én szívemet s lépteimnek mindegyike tudva van előtted, azok szerint itélj meg kegyelmesen s engedj a túlvilágba kegyes elfogadást találnom.

Amen. Emíliának vigasztalására Damjanich.”

1849. október 6-án nyolcadikként halt - törött lába és magas termete miatt - rettenetes kínhalált az akasztófán. Teteme 125 évig felesége rokona, Csernovics Péter temesi főispán mácsai kastélyának parkjában pihent, 1974 óta az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

Már csak ketten maradtak Vécseyvel, amikor a pribékek hozzá léptek: "Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam" - mondta.

"Szegény Emíliám! Éljen a haza!" - ezek voltak utolsó szavai.