- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Júniusi jeles napok
- Csontváry Kosztka Tivadar
Csontváry Kosztka Tivadar
„Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani."
„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük."
„Ismerem az utat, amerre mennem kell. Ismerem a szellemi hatalmat, világteremtő energiát, mellyel számolnom kell; semmi kétség, hogy egy még legjobb világrészbe kerülünk, és kiapaszthatatlan szépségekben gyönyörködünk”
„Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?"
„Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra."
„Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindennel és mindenkivel szemben."
„...lehetetlennek tartottam azt, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról."
„Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel - türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg a koronáját nem éri el."
Csontváry Kosztka Tivadar (Kisszeben, 1853. július 5. - Budapest, Krisztinaváros, 1919. június 20.) okleveles gyógyszerész, magyar festőművész. Évtizedekig tartó útkereső erőgyűjtést követően a modern magyar művészet kiemelkedő egyénisége lett. Magányos festő volt, akit kortársai nem értettek meg és csak halála után ismerték fel jelentőségét.
Kosztka Mihály Tivadar néven 1853. július 5-én született a ma Szlovákiához tartozó Kisszebenben. Apja dr. Kostka-Kosztka László gyógyszerész, anyja az Ung megyei származású daróci Heizelmayer Franciska. Családi neve csontocskát jelent, Tivadar ebből költői fordítással maga alkotta meg a későbbi Csontváry művésznevet.
Elemi iskolai és algimnáziumi tanulmányait szlovák és német nyelvű közegben, szülővárosában végezte. A magyar nyelv tökéletes elsajátítására szülei alföldi rokonaikhoz küldték. Egy tűzvész következtében Kisszeben jelentős hányada leégett. Míg apja a tűzoltást szervezte, Bella nővére a tűz áldozatává vált. Később a család Szerednyére költözött, ekkor a Kosztka-fiúk az ungvári Kegyesrendi Főgimnáziumba kerültek. Ezt követően kereskedősegéd lett Eperjesen, majd Tiszalökön apja patikájában töltötte gyógyszerész-gyakornoki idejét. Gyógynövények gyűjtésével virágoztatta fel a patikát. Ezután Léván és Losoncon gyakornokoskodott; Léván általános gyógyszerkönyvet írt.
1874-től Budapesten az egyetemen gyógyszerészetet tanult. 1876-ban önkéntes katonai szolgálatot teljesített, és közben a fővárosban az egyetem jogi fakultására is járt. Az 1879-es szegedi nagy árvíz idején önkéntesként dolgozott a mentésen. Az ország pénzügyi helyzetének javítása céljából a selyemhernyó-tenyésztést javasolja, de ezzel egyik minisztérium sem foglalkozott.
Budapesten szerzett gyógyszerész oklevelet és egyéves önkéntesi idejét hasznosítva jogot hallgatott a pesti egyetemen, s a főváros polgármesteri hivatalában volt helyettes díjnok.
1880. októberében Iglón belső késztetésre érdeklődése a festészet felé fordult. Ráérő idejében éppen egy ökrös szekeret rajzolgatott. Az idős patikus dicsérő szavai - „Hisz maga festőnek született!” - után az igazi indíttatást egy hallucinációs élménye adta meg. Ha hihetünk a festőnek, egy égi hang szólította munkára: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél."
Ettől kezdve tudatosan készült a festőművészi karrierjére. Tanulmányutak során ismerkedett a művészetekkel. Az Európában, Észak-Afrikában vagy a Közel-Keleten tett utazásai során magába szippantott hangulat adta műveinek igazi esszenciáját. „...több hónapnyi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom.” A Vatikánban megtekintve Raffaello műveit megbékélt sorsával, ugyanis ezekben nem találta az élő természetet, az energiát, az isteni szikrát.
Hazatérve továbbra is gyógyszerészként tevékenykedett, előbb Eszéken, később Szentesen. Végezetül 1884-ben, a Losonc melletti Gács községben nyitotta meg patikáját. Az itt eltöltött tíz esztendő során számos cikket, jórészt közművelődéssel foglalkozó írást publikált a helyi sajtóban. Eközben a patikát felvirágoztatta, majd bérbe adta, ezáltal anyagilag függetlenül, immáron teljesen a művészetnek szentelhette magát.
Művészeti tanulmányait csak 1894-ben, 41 éves korában kezdte meg Münchenben. Különböző mesterektől (Hollósy Simon magániskolája, Karlsruhe, majd 1896-ban Párizsban a Julian Akadémia) festészetet tanult.
A művészpálya mindössze másfél évtizedbe sűríthető, az első festmény 1893-ra, az utolsó 1909-re datálható. Első képeit 40 évesen készítette. Technikáját Németországban és Franciaországban csiszolta, majd Itáliában, Dalmáciában és Nyugat-Európában járt. Elment Egyiptomba, Palesztinába és Görögországba is, hogy ihletet kapjon, illetve tanulmányozza a múzeumok anyagait. A Közel-Kelet egzotikus tájaira is eljutott, s mindenütt azt a „nagy motívumot" kereste, amelyet életműve alapjának tekintett volna. 1903 és 1907 között festette azokat a műveit, amelyek művészetét, sajátos világképét, különleges térszerkezetét magas szinten képviselik. Ekkor születtek leghíresebb festményei, mint A magányos cédrus, az Esti halászat Castellamaréban, Az Olajfák hegye Jeruzsálemben, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban és a Naptemplom Baalbekben című alkotások.
Ez utóbbiról Rockenbauer Pál így írt: „… és megfestette a világnak méreteiben egyik legnagyobb, saját, mindinkább befelé forduló értékítéletében pedig a világ legnagyobb festményét, melynek bizarrnak tetsző, addig sohasem látott színei annyi vitára és gúnyra adtak alkalmat itthon. Pedig ezek a színek ott vannak a Libanon rózsásba látszó hegyláncán, az alkonyat felé kocogó Napnak az égre varázsolt színjátékában."
1900-ban - bár a kiállításon nem vett részt - a Nemzeti Szalon katalógusában a festők sorában megjelent a Csontváry név. Műveit először 1905-ben Budapesten, majd két évvel később Párizsban mutatta be, a várt siker azonban elmaradt. Külföldi kiállításairól általában elismerően nyilatkoztak, de Magyarországon nemigen méltányolták. Az elmaradt sikerek miatt 1909-ben szakított a festészettel.
Élete utolsó tíz esztendejében már nem festett, csak írt. Életéről és gondolatairól irodalmi igényességgel (s néhol rendkívüli tömörséggel és világossággal, máshol homályossággal) megírt, furcsa, önéletrajzi írásaiból értesülhetünk, melyek egy része 1982-ben a Magvető Kiadónál is megjelent. Ezekről Rockenbauer így ír: „De hiszen a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert szépek. Csontváry különös, senkiéhez sem hasonlító írásai (mint ahogy festményei sem hasonlítanak senkiére, és őrá sem hasonlít senki) a magyar próza legszebb darabjai közé tartoznak - szerintem - de egy-két művészettörténészen kívül nem ismeri őket senki." (Rockenbauer Pál: Szívességből a mediterránban)
Nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, maga alkotta többrétű kifejezéssel „napút” festőként jellemezte önmagát. A naputat a plein air szinonimájaként is használta. Csontváry nagy hangsúlyt fektetett képein a napszakok színvilágának bemutatására. Maga a név arra utal, hogy a képek tökéletesen és maradandóan jelenítik meg a napszakok ezerszínű változásait. Arra törekedett, hogy bebizonyítsa: a levegő és a fény sziporkázó játéka a vásznon is festői tüneményt eredményez. Ehhez pedig új festői módszereken és eszközökön kísérletezett, melyhez igénybe vette gyógyszerészi ismereteit is. Egy temperához hasonlító, maga által kevert, anilint is tartalmazó speciális festékkel dolgozott. Ez tette lehetővé, hogy megalkossa „pasztellesen csillogó napútszíneit.” És ennek köszönhetjük, hogy képein a mai napig is alig láthatók az öregedés jelei. A három alapszín (kék, vörös, sárga) valamint a két kontrasztegység (fekete és fehér) vegyítésével képeiről hihetetlen árnyalatkavalkád köszön vissza a korabeli képeslapok hangulatát idézve.
„Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog” - írta Szigethy Gábor Csontváry önéletrajzi könyvének előszavában.
Bolondnak nézett, számon nem tartott, leginkább megalomániás különcnek tartott figura, életében az irritált értetlenség állandó céltáblája volt. Magyarországon csekély elismerésben, inkább értetlenségben vagy gúnyban volt része. 1919-ben nincstelen koldus módjára halt meg. A hivatalos kórisme szerint verőérgyulladásban hunyt el, bár egyesek szerint éhen halt. Óbudán temették el.
Ekkor még senki sincs kis hazánkban, aki gondolná: mekkora hullámot vet majd művészete a „hazányi vakok" után következő, éberebb nemzedék életében. Az életmű jószerivel pusztulásra ítéltetett, mert örökösei a rendkívül jó minőségű vásznakat anyagárban fuvarosoknak kocsiponyvaként szándékoztak eladni. A képek csak csodával határos módon kerülték el a tragikus véget. Gerlóczy Gedeon, a fiatal, friss diplomával Münchenből hazatért építész nagyapai örökségéből az utolsó pillanatban felvásárolta a képeket.
A művésznek és az életmű megmentőjének közös emléket állító emléktáblán Csontváryt ábrázoló dombormű Lisztes István alkotása. Alatta a Gerlóczyt méltató szöveg: „Ösztönösen ráérezve értékére 1919-ben megvásárolta a kortársak által félreismert, semmire nem becsült Csontváry életművet, a megsemmisítésre ítélt képeket. Egész életében kitartóan munkálkodott azon, hogy elismerést szerezzen Csontvárynak. Tevékenyen közreműködött az 1973-ban megnyílt Csontváry múzeum létrehozásában. Halála után gyűjteménye véglegesen a magyar állam tulajdonába került."
Festészetének jelentőségét csak jóval halála után ismerték fel. A teljes gyűjteményt először 1930-ban mutatták be a nagyközönségnek. Művészete az 1958-as brüsszeli világkiállításon aratott nagy nemzetközi sikert, ahol posztumusz Grand Prix-díjat kapott. Itthon végül egy 1963-as székesfehérvári tárlat hozta meg számára a megérdemelt hírnevet.
Életművéből alig több mint 110 alkotás ismert, de egyes szakértők szerint ennél lényegesen többet készíthetett.A művek legnagyobb része ma is Magyarországon található. A pécsi Janus Pannonius- és a miskolci Herman Ottó Múzeum, valamint a Magyar Nemzeti Galéria osztozik rajtuk, egy részük pedig magángyűjtők személyes tulajdonát képezi. Rockenbauer Pál azt mondta róla: „Csontváry legendás, és a legendákat nem azért szeretjük, mert igazak, hanem mert szépek.” A világutazó tökéletesen összefoglalta Csontváry kalandos életét, ambícióinak mozgatórugóit, profetikus kinyilatkoztatásait, melyek mind egy páratlan, és csodálatos életműben öltöttek testet.
Csontvárynak még a nyugvóhelye is jelképes, a Kerepesi temetőben nem a sírja, hanem csak a síremléke található. Az Óbudai Temető XVIII-as parcellájának harminc éves használati ideje 1953 évben lejárt, és mert a megadott határidőn belül nem akadt senki, aki a sírhelyet újra megváltotta volna, hamvai a szabályzat szerint kiexhumálásra kerültek, majd egy közös sírba helyezték.
„...Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább, mert minden ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.”
Forrás: wikipedia.org; artportal.hu; kieselbach.hu; kpluna.hu; alkotasutca.hu