Józan Miklós: Csány László szobránál

(Zalaegerszeg, 1931. október 11.)

Hármas halomnak szent magaslatán
Borongva száll az ősi Hunnia,
El-széttekint a romba dőlt hazán
És kérve-kérdi: „Hol a dalia.
Ki érte bátran, büszkén síkra szálljon?
És mennydörögve - mint a Végítélet -
Sziklába vágjon újabb ezredevet,
Hogy mindörökké. rendületlen álljon?"

Szemébe könny, szívebe néma gyász,
Palástja tépett, arca szenvedő ;
Halotti torba fúlt az Úri nász,
És birodalma - puszta temető.
Visszhang se kél - nyomán a bús panasznak;
Áll csüggedetten, mélán, elhagyottan...
Hiába várná - lomha századokban
Bő sarjadásit zsendülő tavasznak!

...Varázsütésre rezzen ám a hant,
Mit Isten ujja régesrég lezárt:
És lelkesülve zeng a hősi lant,
Legyőzve átkot és a rút halált.
ÉS sírjaikból rendre mind kiszállnak,
Kik érted éltek-haltak, óh, Szabadság!
Paizsuk a porban is - a lelki nagyság,
Amint vigyázva csatarendbe állnak.

Gúlába rakva rozsdás fegyverük
A napsugárban - egyre fényesebb,
A harci mén is felrobog velük,
És gyűl a tábor - egyre népesebb.
Regősök ajkán, mélabús kobozra,
Csendül csodásan szép vitézi ének,
Áldozva hőn a hősök emlékének
S fajunkra üdvöt-áldást harmatozva...

Vezéri karban ül a nagy Király:
Jobbjával int s komoly tanácsba kezd.
Mögötte roppant szellem-tábor áll ...
Az Isten kardja ... és a szent Kereszt ...
Parancsot ád most fejedelmi ajka:
"Ki a gyepükre! Daliák, vitézek!
A hon javára élni-halni készek!
Dübörg fölöttünk Csaba népe: Rajta!"

"Északra menjen, gyorsan menjen Ő,
Ki áttöré Rodostó rejtekét,
Keletre majd a nagy törökverő
Zúdítsa rá fekete seregét.
Tenger-szirénánk búgjon Napnyugatra,
És Dél szívében az a Tizenhárom.
Kit eltiport a zsarnok muszka járom,
Vezesse zászlóm - végső diadalra!

És elviharzik, mint a fergeteg.
És mindmegannyi győzni _ halni kész.
Egy víhatatlan óriási sereg:
A szava - bárd, a karja kelevéz.
S amerre zúgnak, zengő zivatarban,
Lobogó láng a háromszínű zászló .. .
Rajongva küzd alatta Csány László.
Küzd s diadalt ül százszor - száz alakban.

Lám, hű vitézed él, dicső Nagyúr!
Példája vonzzon, árva nemzetem!
Az Isten kardját őrzi még Hadúr.
S a szent Kereszt is ott a fellegen ...
E jelbe győzve, nézz az ércszoborra
Hazám virágzó ifjú nemzedéke.
S mint törzsökének legszebb ékessége,
Hints fénysugárt a késő századokra!

Hármas halomnak szent magaslatán
Ujjongva száll az ősi Hunnia:
El-széttekint az ébredő hazán,
Nem kérdi immár; ... Hol a dalia,
Ki síkra szálljon érte - soha többé,
Mert mennydörögve - mint a Végítélet -
Sziklába vágott újabb ezredévet,
És rendületlen áll - áll mindörökké.

{Józan Miklós (Tordatúr, 1869. december 6. - Kolozsvár, 1946. január 7.) unitárius lelkész, erdélyi magyar unitárius püspök 1941-től haláláig, költő, szónok, műfordító.}