Gróf Bethlen Miklós

„Soha semmi, ami egyszer az Istentől lételt vett a teremtés által, semmivé nem lehet."

„Semmiféle embert, akármi tévelygésben lévőt, még az atheust is nem gyűlölni, hanem szánni, szeretni, és nem erővel, hanem szép szóval, szeretettel kell megtéríteni."

„A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait.”



Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1. - Bécs, 1716. október 27.) erdélyi államférfi és emlékiratíró.

Születése, neveltetése a legnagyobb reményekre jogosított. Apja, Bethlen János, hosszú időn át volt Erdély kancellárja. A kor legjobb elméi közé tartozott, akit ezért általában tisztelettel öveztek. Történetírói munkája a Rerum Transylvanicarum Libri N 1663) többször is, külföldön is megjelent, komoly sikert aratott és máig forrásértékű munka. A maga korában az „Erdély Tacitusa” címmel illették miatta. Felvilágosult és okos államférfi volt, aki a 17. század második felében Erdélyben bekövetkezett viharos változások közepette is mindig meg tudta őrizni fejét is, tisztességét is. Miklós fia taníttatására nagy gondot fordított.

Első nevelője Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. A II. Rákóczy György uralkodásának vége felé kitört zavargások alatt a családnak folytonosan menekülnie kellett, míg 1661-ben Csernátoni Pál mentorságával az ifjú Bethlen külföldre ment. Ezekben az években a heidelbergi, az utrechti, majd a leideni egyetem hallgatója lett. Érdeklődése szerteágazó, az építészettől az arab nyelvig terjed; de folyamatosan foglalkozik a teológiával és elég alaposan az építészettel is. Hazatérése és nősülése után, amikor apjuk megosztotta a családi vagyont gyermekei között, ő a bethlenszentmiklósi birtokon a maga tervei szerint, szinte két kezével kastélyt épített, amely máig az erdélyi építészeti reneszánsz egyik kiemelkedő darabja. Az egykor erődített kastély tervének kialakításában nagy szerep jutott a hazai építészeti hagyományoknak, valamint Bethlen Miklós szaktudásának és külföldi élményeinek.

1663. év végén Londonba ment, onnan 1664-ben Franciaországba utazott. Nem bizonyítható, de nagyon valószínű, hogy utazásainak ez a része már valamilyen politikai megbízatás következménye. Itt már nem az egyetemeket és iskolákat látogatja, hanem az udvart és a politikai hatalmasságokat. Franciaországban rábízzák XIV. Lajos Apafi Mihályhoz írt első levelét, amelyet lóhalálában visz Erdélybe - ahol meglehetős titkolózással veszik körül, majd hamarosan Magyarországra küldik. Ez az útja - bár ennek nyomait emlékirataiban igyekszik elfedni - már kifejezetten politikai: Apafi fejedelem, Zrínyi Miklós és Wesselényi nádor között készülő magyarországi felkelés, főúri liga közötti kapcsolatban volt jelentős szerepe. Ennek az útnak a szomorú hozadéka az is, hogy jelen van Zrínyi Miklós halálakor a végzetes vadászaton, s az övé az egyetlen - bár jóval később megfogalmazott - szemtanú-beszámoló az eseményekről. Eme útja során is kapcsolatba lép a bécsi és a velencei francia követtel, tájékoztatja őket a magyarországi és az erdélyi helyzetről; de megszakadnak francia kapcsolatai: a franciák is elhidegülnek tőle, ugyanakkor Ő maga is belátja, hogy a franciák számára a „magyar ügy” nem más, mint jó lehetőség diverzióra, a Habsburgok bosszantására.

Az egykor szebb napokat látott bethlenszentmiklósi kastély
Az egykor szebb napokat látott bethlenszentmiklósi kastély

Hazatérése után az 1680-as években fontos szerepet játszott Erdély politikai életében. A Thököly-féle hadjáratban 1681-ben főstrázsamester volt, a következő évben pedig már generális lett. Később kővárvidék főkapitányává s Máramaros vármegye főispánjává nevezték ki.

Részt vett az Erdély és a magyar királyság közötti megegyezésre irányuló diplomáciai akciókban. Apja halála (1678) után a fejedelmi tanács tagja lesz, a zernyesti (Thököly elleni) vesztes csata után az erdélyi rendek Bethlent küldik Bécsbe, hogy tárgyaljon Erdélynek Habsburg Birodalomhoz való csatlakozásáról. Bethlen Miklós közvetítő tevékenysége is nagyban hozzájárult az Erdély autonómiáját biztosító Diploma Leopoldinum létrejöttében. A DIPLOMA LEOPOLDINUM I. Lipót császár által 1690. október 16-án kiadott rendelet, amelyben a Habsburg-uralom alá került Erdély politikai jogállását rendezték. A hitlevelet december 4-én a fogarasi országgyűlés is jóváhagyta, s majd százötven évig ennek előírásai alapján intézték Erdély belügyeit.

Főbb pontjai: meghagyja az erdélyi négy vallás eddig élvezett jogait, de megerősíti a katolikusok templomépítési jogát is; érvényben tartja a régi királyi és fejedelmi birtokadományozásokat; változatlanul hagyja a helyi közigazgatási, törvényhozási, jogszolgáltatási előírásokat, jogszokásokat; a hivatalokban előnyben részesíti a helybeliek kinevezését; a töröktől fegyverrel visszafoglalt birtokokat ingyenesen juttatja vissza tulajdonosaiknak; évenként országgyűlés megtartását ígéri; béke idején évi 50 ezer tallér, míg háborúskodás esetén évi 400 ezer forint adó megfizetésére kötelezi a tartományt; biztosítja a kereskedelem szabadságát és a szabad székelyek köztehermentességét stb. Az 1693-ban kiadott ún. Pótdiplomában tovább erősítik a katolikusok vagyonszerzési, templomépítési és oktatási jogait.

A Diploma gyakorlati következményeként létrejött Erdély ügyeinek intézésére a gubernium (kormányzótanács), melyet közvetlenül a bécsi udvari kancellária irányítása alá rendeltek. Közjogilag ez határozza meg Erdély és a Birodalom, Erdély és Magyarország viszonyát lényegében 1848-ig. A Bécsben jó kapcsolatokkal és nagy tekintéllyel rendelkező Bethlent 1696-ban gróffá nevezte ki I. Lipót.

Ha Bethlen Miklós csak politikus lett volna, akkor is tisztelettel emlékezhetnénk alakjára és tetteire, terveire: amíg csak módja volt rá, igyekezett fenntartani Erdély független - persze relatíve független: kishatalmi - státuszát, visszaállítani hajdani gazdasági és hatalmi fényét. Nem csak rajta múlt, hogy ez nem sikerült. Valójában nem voltak partnerei, az erdélyi politikai palettán a haza ügyének frazeológiájába burkolva mindenki a maga érdekét nézte, szolgálta.

Bethlennek nagy érdemei voltak a kálvinista egyház erdélyi hatalmi pozíciója, súlya megőrzésében; anyagilag is komoly áldozatokat hozott azért, hogy a kálvinista iskolák ügyét felkarolja, előrevigye. 1691-től erdélyi főkancellárnak nevezték ki, 1691-1704 között volt ebben a funkcióban. De mindezzel együtt is nevét inkább a sikertelen politikusok között jegyezhetnénk föl, mert igazi sikere a „Diploma Leopoldinum” kiharcolásán és ennek erdélyi elfogadtatásán kívül nem volt. Minden aktivitása, okossága és műveltsége ellenére céljait nem, vagy csak nagyon kis mértékben érte el. Nem csak rajta múlt, hogy ez nem sikerült neki: valójában nem voltak partnerei. Az erdélyi politikai palettán a haza ügyének frazeológiájába burkolva mindenki a maga érdekét nézte, szolgálta. De kudarcaira jellegzetesen értelmiségi módra reagált: a tollhoz menekült. Bethlen kora fiatalságától sokat és könnyen írt: ami ebből fennmaradt, az is tekintélyes, pedig csak a jéghegy csúcsa. És egyforma könnyedséggel írt latinul és magyarul: erről latin röpiratai éppúgy tanúskodnak, mint Önéletírása, s imádságai.

1704-ben az Erdély önállóságának visszaállításáért írt röpirata miatt - nem először - elítélték. Később felmentették, de Bécset 1716. már nem hagyhatta el. Írói hírnevét nagy terjedelmű, rabságban írt önéletírásával szerezte, amely az erdélyi emlékirat-irodalom nem vitatott gyöngyszeme, nemcsak irodalmi remekmű, de értékes történelmi forrás is.

Az Önéletírásnak, amely Bethlen Miklós legismertebb munkája, több nagy erénye van. Az egyik „alakábrázolása”: ahogyan önmagát, fizikai és lelki habitusát megírja. Hiteles is, plasztikus is a leírás és több helyütt a humort sem kerüli el: mondhatni, elevenebben áll előttünk Bethlen Miklós emberi alakja, mintha egy korabeli, erre a tájra vetődött képíró pingálta volna le. A másik az az érdekes elevenség, amellyel fiatalságát, nyugat-európai vándorlását, ottani kalandjait meg tudja írni: a legjobb korabeli írók elbeszélésével vetekszik láttató művészete. A harmadik pedig ízes, eleven, árnyalatos magyar nyelve, amelyet mondandói szolgálatába állít: mondhatni, Pázmány Péter és Mikes Kelemen írói nyelve között a „híd” Bethlen Miklósé.

Az Önéletírásnál sokkal kevesebb fény és figyelem szokott esni egyéb magyar nyelvű írásaira: imádságaira és az Önéletírás „elöljáró beszéde”-ként kiadott filozófiai traktátusára. Bethlen imái egyszerre önéletrajzi vázlatok az életgyónás formájában, s forró hitvallomások, nagyszerű barokk látomások azokhoz méltó magyar nyelvezetű megírásai. Talán elfogultság nélkül mondható, hogy imái hevületükben, nyelvi szépségükben egyaránt Pázmány Péter imái mellé állíthatók.

A békesség és a méltányos megértés hitvallója és gyakorlati politikusa Bécsben halt meg, hetvennégy éves korában.

Forrás: mult-kor.hu; vidamrikkancs.com; church.lutheran.hu; tankonyvtar.hu