Berzenczey László

Berzenczey László, marosszéki követ.
Berzenczey László, marosszéki követ.

Görgényszentimrei primor Berzenczey László (Kolozsvár, 1820. június 26. - Budapest, 1884. november 14.) politikus, az 1848-49-es szabadságharcban kormánybiztos, utazó, őshazakutató.

Jómódú székely nemesi családban született 1820-ban. Kalandvágyó természete már diákkorában kiütközött, az unalmasnak tartott iskolából megszökött és három évig kóborolt az országban. Jogi tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte.

Mivel családja Marosszéken volt birtokos, tanulmányai elvégzése után ott kapcsolódott be a közéletbe. 1840-ben Marosvásárhelyen táblai írnokként lépett állami szolgálatba. Lelkes híve volt az erdélyi politikai és társadalmi változásoknak, elsősorban a székelyföldi jobbágyság felszabadításának és Erdély Magyarországgal való uniójának. Berzenczey, aki „jó, mondhatni némelykor hatalmas népszónok volt” a szabadelvű eszmék szószólójaként vált ismertté. A székely radikálisok Berzenczeyt Kossuth személyes székelyföldi képviselőjének tekintették, tehát támogatták is. „Székely Kossuthként” vagy „kis Kossuthként” emlegették kiváló szónoki tehetsége miatt, s szerették benne a határozott fellépést.

Az 1847-es rendi országgyűlésen Marosszék követeként, majd az első népképviseleti országgyűlésen Marosszék választott képviselőjeként vett részt. Az országgyűlésen Kossuth Lajos politikájának lelkes támogatója volt és többször szót emelt a székelyek érdekében, ezért 1848. augusztus 17-én Kossuth Lajos székelyföldi kormánybiztossá nevezte ki és egy székely könnyűlovas-sereg toborzásával bízta meg. Berzenczey László katonai tanácsadója Gál Sándor lett. Az ő és zabolai Mikes Kelemen közreműködésével megszervezte a Kossuth-huszároknak nevezett lovascsapatot, amelyből később megalakult a 15. (Mátyás) huszárezred.

Puchner tábornok 1848. októberi proklamációjában nem ismert el semmilyen magyar hatóságot, köztük a magyar kormányt sem. Így Erdélyben megszűnt a magyar államhatalom és az osztrák parancsnokság közti együttműködés. Polgárháborút akart kirobbantani Erdélyben. Ezzel nemcsak az osztrák haderőt kívánta kímélni, de jól képzett sorkatonaságával békéltetőként léphetett volna fel és teremthetett volna rendet. Ennek az ördögi tervnek nagyszámú magyar és kisebb részben román polgári személy esett áldozatul.

Az erdélyi magyarság az önvédelmet Székelyföld katonai erejére alapozva kívánta megszervezni. Az őszi események hatására október 1-jén székely nemzetgyűlést hívott össze Agyagfalvára, az agyagfalvi rétre, melyet Orbán Balázs a székelyek Rákosmezejének nevezett. Október 16-án hatvanezer székely jelent meg a gyűlésen. Berzenczey javaslatára számos nagy jelentőségű döntés született, többek között ennek nyomán alakult meg október 20-án Sombory Sándor ezredes vezetésével az önálló székely haderő, amely a magyar szabadságharc mellett fogott fegyvert.

A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült, majd külföldre szökött és csatlakozott Kossuth Lajoshoz. "In effigie" (távollétében) a császári hadbíróság halálra ítélte és jelképesen fel is akasztották. Amikor 1850-ben eljutott hozzá egy német utazó budapesti, a magyar-dzsungár rokonsággal foglalkozó előadásának híre, elhatározássá erősödött benne régi vágya a magyar őshaza felkutatására. 1851-ben Kossuthtal együtt az Amerikai Egyesült Államokba utazott, de gyorsan megcsömörlött a széthúzó, marakodó emigránsoktól. A kaliforniai aranylázban meggazdagodott magyarok segítségével vitorlázott Hongkongba. Célja a magyarok őshazájának és az Ázsiában élő magyarokkal rokon népek felkutatása volt. Berzenczey nagyapja Kőrösi Csoma Sándor egyik támogatója volt, innen eredt a magyarok őshazája iránti érdeklődése. Előképzettség nélkül és hiányos nyelvtudással azonban nem tudott eredményt elérni. Hongkongban hallott egy Tibetben élő lovas nomád népről, akikről feltételezte, hogy rokonságban állnak a magyarsággal. Tervezett Tibeti utazását azonban a kínai hatóságok megtiltották, így ismét hajóra szállt és visszatért Európába. Ezzel két év alatt körbeutazta a Földet. Feltehetően ő volt az első magyar, aki körbeutazta a Földet.

Az 1853-ban kitört krími háború idején részt vett Szevasztopol ostromában, de 1854-ben súlyosan megbetegedett és három éven át egy kis török városban nyomorgott. A nincstelen, családját elvesztett, honvágytól gyötört ember 1862-ben feladta magát. Az osztrák hatóságok Klagenfurtba internálták és csak a kiegyezés után térhetett haza.

A kiegyezés után ismét országgyűlési képviselő lett, de hamar kiábrándult a politikából. Régi vágya és a tibeti utazás kudarca nem hagyta nyugodni és 1873-ban ismét ázsiai útra indult. A keleti terjeszkedésben érdekelt orosz kormány támogatásával utazott Szentpétervárra. Rendkívüli nélkülözések között a világon elsőként jutott Oroszországból a Karakorumon és Himaláján át Indiába, egyedül kelt át a Tien-san-hágóin Dzsungáriába, de a kínaiak ezúttal sem engedték be Tibetbe a hung nép közé. Útjának célját második utazásakor sem sikerült elérnie. Vissza kellett fordulnia, s hol gyalog, hol lóháton, sokat betegeskedve kelt át a hatalmas hegyláncokon; menet közben hol orosz, hol angol kémnek nézték és többször letartóztatták.

Vándorútját az indiai újságok szenzációként adták hírül, hiszen előtte senkinek sem sikerült Oroszország felől a Pamíron, a Karakorumon és a Himaláján át eljutni Indiába. Világszenzációt keltett, de ez a hírnév nem az volt, amire Berzenczey vágyott. Ráadásul hazatérve teljes mellőzésben volt része. Elkeseredésében goromba leveleket írt a kormány tagjainak, akik a konok ellenzéki képviselőt "megviselt idegrendszerének kivizsgálására" a lipótmezei elmegyógyintézetbe dugták. Itt aztán elméje tényleg elborult, élőhalottként töltött kilenc év után 1884. november 14-én halt meg.