Benkő József

„Légy egészségben jóakaró olvasó! s művemet ítéld meg jóakarólag. Írtam 1777-ben május 8-án, Közép-Ajtán, amelyet lovas és gyalog székely határőrök, s kevés nemesi jobbágy - mind tisztességes emberek laknak; de mely az erdélyi főiskolák, valamint a főrangúak könyvtáraitól messze van, s éppen ezért a hazai dolgok megírására nem eléggé alkalmatos."

„Az igazságos olvasó át fogja látni, hogy én - bár kik s hogy irigykedjenek rám - az erdélyi dolgok ily rendszeres megírásával üresen álló helyet foglaltam el. Ezek előtt nem ismeretlen az, hogy hazánk írói eddigelé vagy csak igen külön álló s magános érdekű tárgyakat írtak meg, vagy inkább érintették a dolgok héját, mint velejét, és senki nem alkotott egy oly teljes képet az egész ország régi és űj állapotáról, a milyen az enyém lesz. Tán lesznek olyanok a kiknek tetszeni fog az, hogy e könyvben egy tekintetre látják a hazára tartozó érdekesebb tudnivalókat, valamint az is, hogy a nagyobb fontosságukat az országgyűlések végzéseivel s más hiteles írók emlékirataival látják bizonyítva lenni. Valamint olyanok is lesznek többen, a kik művemet, mellyel a nagy közönségnek akarok használni, komor arccal fogadják. De ezeknek miéit igyekezném tetszeni, holott magam magamnak sem tetszem?"

„...szerintem a tudományos erdélyi történeti kútfőnyomozás megalapítója Benkő József. Elismerem, hogy voltak előtte érdemes gyűjtők, irók és kiadók; de tény az, hogy a kútfőnyomozás és a nemzet történeti tudásának szükségessége öntudatával, annyira mint Benkő, előtte egy erdélyi iró sem birt.” (Mikó Imre, 1867)

Középajtai és árkosi Benkő József (Bardóc, 1740. december 20. - Középajta, 1814. december 28.) a felvilágosodás korának székely polihisztorára, református lelkész, teológus, botanikus, történetíró, nyelvész, autodidakta nyelvész. Magyarországon ő ismertette először Linné botanikai rendszerét magyar nyelven.

Benkő József Bardócon született 1740 december 20-án. Apja, nemes Benkő Mihály református pap volt, anyja Hermányi Dienes Judit. Nagyenyeden teológiát tanult és mint református pap, 27 éves korában apja utóda lett Középajtán. Már diák korában gyűjteni kezdte az anyagot Erdély történelmi és földrajzi leírásához. 1768-ban egy iskolamester leányát, fülei Csög Máriát vette feleségül, „kivel boldog házi életet élt, mezei gazdaságot folytatott, papi hivatalát dicséretesen viselte, szorgalmasan olvasott s jó hírneve és becsülete naponként növekedett" (Gróf Mikó Imre róla írt életrajzában).

Kitartó szorgalmával, kivételes munkabírásával hatalmas ismeretanyagra tett szert. A magyaron kívül beszélte a latin, a román, a cigány nyelvet, értett héberül, görögül, olaszul, franciául, németül, örményül és törökül.

„Társalgási modora nyájas, tréfás és előzékeny, sőt átalában oly emberbecsülő volt, hogy midőn valakivel találkozott: senki őt a köszöntéssel meg nem előzhette; a mint mondani szokta volt, amaz elvet követte: Légy mindenkivel kedves, senkivel goromba, néhányakkal baráti.” -írta róla Mikó Imre.

Gyorsan vált ismert egyházi személyiséggé. Szónoki képességeit gyakran bizonyította. Amikor 1773-ban II . József császár Erdélyben járt, e képessége alapján őt választották ki a panaszok előterjesztésére. A császár Benkő ruhájának gombjait fogdosva beszélgetett vele, de a panaszok orvoslását nem ígérte meg.

Egy évvel később jelent meg Hollandiában Erdély ismeretlen barlangjait bemutató könyve (Imago Specuum Transsilvaniam. Harlem, 1774.), amelyért a Harlemi Tudós Társaság 1781-ben tagjai közé választotta. E társaságnak sem előtte, sem utána nem volt magyar tagja.

1785-ben Benkő az erdővidéki egyházmegye esperese lett. 1787-1789 között a székelyudvarhelyi kollégiumban hittudományt adott elő, de féltékenységből igyekeztek onnan kitúrni. Amikor egyszer távolléte idején tűz ütött ki egy kollégiumi szobában, őt hibáztatták érte. Végül lemondott. Ezután tíz évig Köpecen lelkészkedett, de lelkének nyugalmát itt sem nyerte el, még egyházával is nézeteltérésbe került. Sokféle gondját alkoholba igyekezett fojtani, ami miatt újabb támadások érték. Egy anekdota szerint 1799-ben egy enyedi professzor Angliában felkereste az oxfordi püspököt. A tudós egyházfő megkérdezte: Mit csinál a ti Benkőtök? Az enyedi tanár rosszindulatúan felelte: „Mindig iszik!". Erre a püspök elővette a Transsilvania bécsi kiadását és csak annyit mondott: „Nos hát ti, akik nem isztok, ilyesmit miért nem írtok?"

1801-ben panaszt emeltek ellene, mert a házassági ügyekben nem elég szigorúan alkalmazta az előírásokhoz. A korabeli tiltás ellenére eltérő vallású párokat is összeadott, emiatt börtönbüntetésre is ítélték, de a büntetést nem kellett letöltenie. Visszatért Középajtára, botanikus kertet létesített. 1805-tól haláláig gyógyfüveket árusított. Utolsó éveit a köszvény keserítette. Benkő tragikus sorsát gróf Mikó Imre sorai jellemzik legtalálóbban: „Megrázó sors! Dolgozni tudni és akarni, de nem kapni gyümölcsöző munkát; izzadni s nem kapni meg verítékinek díját”.

Benkő József 1814 december 26-án szegényen és elhagyatottan hunyt el Középajtán. Sírja fölé egyszerű fejfát ültettek.

Munkássága

Tudományos munkásságát Erdély egy távoli falujában, szűkös anyagi körülmények között, gyakran gáncsoskodások közepette végezte, de az utókor értékelése szerint - a legtöbbet nyújtotta, amit tudósakkor és ott nyújthatott. Kazinczy Ferenc az Erdélyi Levelekben így emlékezik róla: „Akik őt ismerték, tisztelettel szólanak felőle, s nagy dicsérete neki, hogy lelke sugallása ellen soha nem szóla ...Vég esztendei szomorúak valának, de dicsősége nagy láng lobbanásával aludt el".

Az igen termékeny szerző első jelentős munkáját, a kéziratban maradt Filius Posthumus-t, az erdővidéki református egyházmegye történetét 1771-ben írta. Ebben bemutatta az erdővidéki esperességet, ismerteti az egyházközségek történetét, nevezetességeit. Sok érdekes művelődéstörténeti adatot tartalmaz, például először ismerteti a székely határőrség szervezését, beszámol a mádéfalvi vérengzés eseményeiről. A Filius Posthumus, Transsilvania előtanulmányaként is felfogható, mert adatainak jelentős része beépült a nagy műbe.

A „Flora Transsilvanica" című művében - helyszíni bejárás alapján - szinte egész Erdély növényvilágát leírta. Sajnos a mű nem jelent meg, kézirata elveszett. Benkő ismertette először magyarul a Linné-rendszert és ő kezdeményezte, hogy a növényeket kettős névvel nevezzék el. Kolozsvárott felajánlották részére a füvészeti tanszéket, de nem fogadta el.

Jelentős volt történelmi es földrajzi munkássága is. Közzé tette Bethlen Farkas „Historia"-ját. Nagy műve az erdélyi nagyfejedelemség leírása, a „Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus", a korabeli Erdély sokoldalú leírása. A két kötetben Bécsben megjelent néprajztudományi, művelődés-, család- és egyháztörténeti munka ma is nélkülözhetetlen, megbízható kútfő a kutatók számára. Benne nagy teret szentelt a nyelvészeti kérdéseknek is, hosszan tárgyalta a magyarok, székelyek és románok nyelvét, rövidebben a szászokét és cigányokét. Kazinczy is nagyra értékelte e művet, amikor az Erdélyi levelekben így írt róla: „Én minden munkái közt, melyeket ismerek, ennek adom az elsőséget […]”. Művével hazai és külföldi hírnevét egyaránt megalapozta. Maradandó értékét bizonyítja, hogy halála után másodszor is kiadták (Kolozsvár, 1833-1834.)

Az Erdélyi Nagyfejedelemség jórészt ismeretlen, csodálatos barlangjairól készített, 1774-ben Hollandiában latin nyelven megjelent természettudományos műve külföldön is megbecsülést szerzett számára. Munkája elismeréseként a Haarlemi Tudós Társaság tagjainak sorába választotta. E társaságnak sem előtte, sem utána nem volt magyar tagja.

Benkő József tudományos munkásságának jelentőségét Kazinczy Ferenc így fogalmazta meg az enyedi kollégiumi könyvtár meglátogatása alkalmával lejegyzett Erdélyi levelekben. „A Bod Péter és Benkő József gyűjteménye valóságos kincs […] Engem leginkább az vona magához, amit a bibliotéka Benkő Józseftől bír […] Valahol régi írásokat talála, nem lele nyugtot, míg azoknak a megtekintésökhez nem eresztetett, s mint juta azon szerencséhez, hogy az ilyet nemcsak láthassa, hanem magáévá is tegye […]”. Sajnos, az egykori iskolája könyvtárában elhelyezett kincs az 1849-es vérengzés áldozata lett.

Ugyancsak Bécsben adták ki a milkói püspökség történetéről szóló művét, a „Milkovia"-t. Erdélyben jelent meg 1791-ben az erdélyi székely nemzet történeti és politikai leírása, továbbá az erdélyi országgyűlésekről írott műve. Az erdélyi barlangokról szóló műve „Imago Specuum Transilvae" megjelenése után, 1781-ben a Haarlem-i egyetem tagjaivá választják. Kéziratban megmaradt az erdélyi magyar és erdélyi szász nemzetről, illetve földjükről szóló könyve. Több mint húsz kéziratban fennmaradt munkája közül kettő a székelységgel foglalkozik; van még egy erdélyi írókról szóló könyvecskéje is.

A Magyar Hírmondóba és a Magyar Kurírba írt cikkeivel a tudománynépszerűsítés egyik korai művelője lett. Cikkeivel fontos szerepet játszott a század nyelvújító mozgalmában is. Ő alkotta pl. a füvész, füvészet és üvegház szavakat, és nagy szerepe volt a korszerű növénytani szakszókincs kialakításában. Több mint hatvan olyan növénynév ismert, amelyet Benkő említ első ízben. Gyűjtötte a Székelyföldön élő növények elnevezéseit, gyűjtésében megtalálhatóak az egyes vidékek népi elnevezései mellett az oláh és a szász kifejezések is. Több növény magyar nevét ő maga alkotta, melyek között vannak saját névadások és tükörfordítások. Olyan közismert növények nevét is ő írta le először, mint például az akác, az árvalányhaj, a hóvirág, a karalábé, a muskátli, a nefelejcs, az őszirózsa vagy a vadgesztenye.

Emlékezete

A falu lakói ma is kegyelettel őrzik emlékét. A református parókia falán 1990-ben a gyülekezet Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónő szorgalmazására fekete márványtáblát helyezett el a következő felirattal: „E parókia falai között élt és munkálkodott Benkő József (1740-1814) lelkész, történész, botanikus, a Haarlemi Tudós Társaság tagja. Állíttatta a hálás utókor 1990-ben”.

Halála után nyolc évvel jelent meg első életrajza, amelyet öccse, Benkő Ferenc írt. 1842-ben az erdővidéki gazdasági egylet emléket akart állíttatni Erdővidék híres szülöttjének, de ez végül nem valósult meg. A 19. század közepén Kőváry László gyakran írt elismeréssel Benkőről, 1854-ben pedig két anekdotát tett közzé róla. Az első tudományos igényű Benkő-monográfiát Mikó Imre állította össze, gondosan összegyűjtve és közzétéve az akkor még létező kéziratokat. Az általa kialakított Benkő-képet, a sors csapásai ellen hasztalanul küzdő, ámde mégis kiemelkedőt alkotó tudósról lényegében változatlanul vették át a későbbi cikkírók is. Az 1989-es romániai rendszerváltás után Benkő József személye a honismereti tevékenység fókuszába került. A középajtai és a bardóci általános iskola Benkő József nevét viseli.

A középajtai református templom udvarán 1992. decemberében ünnepélyes keretek között avatták fel Benkő József kőből készült mellszobrát, Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotását. A szobor a Montrealban élő, Középajtához kötődő grafikus, Pusztai Péter adománya, hiszen ő fizette az alkotás költségeit.

Születésének 250 évfordulójára Bardóc és Középajta közös emlékünnepélyt rendezett 1990 december 15- és 16-án.

Forrás: cosys.ro