Ábrányi Emil: Az amerikai magyarokhoz

Nos patriam fugimus

Vándor-madár megy gazdagabb vidékre,
Ha kezd hervadni völgy, liget, mező.
De a tavasznak első mosolyára
Árván maradt fészkébe vissza-jő.
Jön vissza híven roppant messzeségből,
Nem tartja vissza semmiféle gát.
Im itt a példa: nem lehet, barátim,
Elhagyni végképp a szülő-hazát!

Jó! Menjetek ki! Ha magyar hazátok
Nem adhat kincset, mert nagyon szegény:
Keressetek pénzt gazdag nemzetek közt,
Műhelyben, gyárban, bányák fenekén.
De hogyha ott künn kedvez a szerencse,
Ha künn az ég vagyont, bőséget ád:
Ó jertek vissza gyüjtött kincsetekkel,
Dúsabbá tenni e szegény hazát!

S úgy éljetek künn, ott az uj világban,
Míg vándorlástok bús évadja tart,
Hogy hozzatok díszt nemzetünk nevére,
Hogy bennetek tiszteljék a magyart!
Elég nekünk a pártok rút viszálya,
Irígy gyülölség, mérges bosszu, vád!
Szeressétek ti messze idegenben
Nálunknál jobban a magyar hazát!

Dolgozzatok künn!... Bátor munka révén
Ész fínomúljon, edződjék a kar!
De minden órán eszetekbe jusson,
Milyen kevés ah otthon a magyar!
Számláljatok félénken össze minket,
Mint özvegy asszony szűkös garasát
S ne váljatok ki végképp!... Ne tegyétek
Még koldusabbá e szegény hazát!

Tudom, nincs párja vad Niagarának.
Ő a vizek mennydörgő istene.
Mégis nekem a Tar-patak zúgása
Ezerszer drágább, édesebb zene!
Szivemnek drágább minden Red-Rivernél
A kicsi Bodrog és partján a nád!
Ezért kivánnám látni, ujra látni,
És mindig látni a magyar hazát!

Vándor-sasok, kik fészket raktatok künn,
Virágzó, büszke városok falán:
Ha bősz ellenség országunkra törne,
Ezt is nyugodtan néznétek talán?
Nem! Nem! Tudom: ti akkor visszajöttök!
Rohantok mind az óceánon át,
Hatalmas hévvel, vijjogó haraggal,
Halálig védni a magyar hazát!