- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Ábrányi Emil
Ábrányi Emil
„Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!"
„Végtelen kín volna látnom
A hazát szabadság nélkül,
Ámde százszor jobban fájna:
Haza nélkül a szabadság"
„Hazánkat Árpád karddal vette meg.
Szép munka volt. De könnyebb feladat,
Mint a miénk. Mert ő csak nyers tömeg,
Kard, dárda ellen vezetett hadat.
De most, magyar! Győzhetsz-e majd hazám,
Ha nem tűz, nem vas: a betű, a szám
Ront ellened!... Ha nem bősz had-gomoly,
De finom ész zaj nélkül ostromol!"
„Ha földi léted végpontjára értél,
Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél."
„Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!"
„Hatalmas, szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!"
„Ha nem lesz többé birkanyáj a nép,
Aki parancsra vágó-hídra lép;
Ha megbukik furfang, alávalóság,
És nem lesz más hatalmas, csak a jóság;
Harcban nem omlik ezrek drága vére,
S csak a tulajdon szerető szivére
Hallgat az ember, soha semmi másra -:
Majd én is vágyom a föltámadásra!"
legismertebb versei:
Ifjabb Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. - Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró.
A szentgyörgyábrányi Eördögh család a felvilágosodás, a haladás szellemét ápoló nemesi famíliák közé tartozott. Közülük az irodalom vagy a művészet területére lépők az ősi birtok után Ábrányinak nevezték magukat. 1848-ban a legforradalmibb szellemek közé tartozott egy Ábrányi Emil nevű költő és újságíró, aki rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével. A forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajjal haldoklott, s nemsokára meg is halt. Öccse, Ábrányi Kornél zeneesztéta volt, harcolt az akkori legmodernebb muzsikáért, Lisztért, Wagnerért, Berliozért; kutatta a magyar zenei élet múltját, felismerte a népzene jelentőségét, és fontos szerepe volt a Zeneakadémia megteremtésében.
Ennek az Ábrányi Kornélnak a fia volt Ábrányi Emil, a költő.
Pesten született 1851. január 1-jén. Ifjúságát a szentgyörgyábrányi családi birtokon töltötte. Ott kezdett olvasni, tanulni. Ebben a családban természetes volt, hogy a gyerekek már tudtak franciául, hamar megtanultak németül, magukba szívták a nemesurak latinját, de ugyanakkor a felvilágosodás és a forradalom iránti lelkesedést is. Nem is volt olyan nehéz idővel angolul is megtanulni, hogy Voltaire, Hugo, Goethe és Schiller mellé Byront és Shelleyt is olvassa az ifjúember.
A kamaszkorú Ábrányi Emilt elragadta Victor Hugo és Byron forradalmat idéző romantikája. És úgy nőtt fel, hogy példaképnek tudta az ifjan meghalt forradalmár nagybácsit, az idősebb Ábrányi Emilt.
Gimnáziumba Pestre került, a piaristákhoz. A piarista gimnázium kitűnő iskola volt, és Ábrányi kitűnő tanuló. De a paptanárok vallásossága eleve idegen maradt tőle. Az ő legendavilága Danton és Robespierre, Petőfi és Kossuth volt.
Tanulmányai végeztével írói hivatásának élt, és több lapnál tárcaíró és színikritikus volt. Első verse 1866-ban jelent meg. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat kért tőle verseket. Később alkalma nyílt nagyobb utazásokra Európa nyugati tájain. És akkor kiderült, hogy igen jó útirajzíró. Kóbor levelek című tárcasorozata bizonyítja, milyen jó megfigyelő, és milyen színesen tud prózát is írni.
Felesége Wein Margit operaénekesnő, akitől legifjabb Ábrányi Emil zeneszerző fia született.
1885-ben a Koszorú című hetilap szerkesztője. 1873-tól a Pesti Napló, 1879-től a Magyarország, 1896-tól a Budapesti Napló, 1904-től 1907-ig A Nap belső munkatársa volt.
1889-ben függetlenségi programmal a keceli kerület országgyűlési képviselőjévé választották. A parlamentben mindvégig ellenzéki volt, aki megpróbálta negyvennyolc forradalmi emlékeit életben tartani. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja, majd 1880-1890 között másodtitkára. 1885-től a Kisfaludy Társaság tagja.
1906-tól haláláig a szentendrei Szamár-hegy északi lábánál a ma is álló Ábrányi-villában élt. Aktív közéleti személyiség lett, 1913-tól a helyi városfejlesztő egyesület elnöke. Dumtsa Jenő mellett a második, akiről még életében utcát neveztek el, a villájához vezető út 1913-tól máig is Ábrányi Emil utca. A villát az 1930-as években a család Goldberger Leónak adta el.
Verseinek nagy hatása volt a századvégi ifjúságra (hírnevét ezek alapozták meg), melyeket a „szerelem, haza és emberiség” ihlették (Tolnai nagylexikon); „nagy formakészségről tanúskodó, nemes pátoszú, de sokszor szónokias hangú költeményeivel az elsők egyike, akik Arany irányával szemben a nemzeti elem helyett az egyénit és az általános emberit juttatják érvényre költészetükben”. A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. Kosztolányi is elragadtatottan ír később Ábrányi művészi verseléséről. Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen.
Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek - akárcsak Hugónál - néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.
Formavilága és kifejezéskészlete romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika végső jelentékeny alakja. Eszményítette Petőfit, de semmi köze sem volt a népiességhez. Politikailag haladóbb volt Reviczkyéknél, de Reviczky vagy éppen Komjáthy modernebb költő volt. A politikai maradiság semmit sem tudott kezdeni vele, mert történelmi eszménye a francia forradalom volt. A haladók semmit sem tudtak kezdeni vele, mert művészi eszménye a romantika volt.
De még sokáig élt a szavalópódiumokon. Csak éppen szerepe nem volt az új irodalomban a világéletében forradalmi eszményekért küzdő költőnek. A haladóknak már nem kellett a polgári forradalom elkésett szószólója. A Nyugatnak nem kellett a Victor Hugo romantikájánál tartó formaművész. A nacionalistáknak nem kellett a franciákért lelkesedő politikus. Így homályosodott el az emléke már halálos ágyánál.
Működésének legkiválóbb oldalát műfordításai jelentik. Legnagyobb jelentőségű e téren Byron Don Juanjának átültetése (Budapest, 1884 és 1892), akinek Manfrédját is lefordította. Számos színművet is magyarított, köztük Edmond Rostand Cyrano de Bergeracját (Budapest, 1898) és Sasfiókját (Budapest, 1903), Maeterlinck Monna Vannáját és Henrik Ibsen Solness építőmesterét. Műfordításai ma is klasszikus értékűek.
Maradt egy nagy költői örökség utána, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük, indokolt lenne, hogy Ábrányi Emil elfoglalja helyét költészetünk történetében.
A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomba. Sírfelirata a Megnyugvás című verséből vett idézet:
ÉLTEM ÉS DALOLTAM
MAGASBA RAGADTÁK
LELKEMET A VÁGYAK
S HORDTALAK SZÍVEMBEN
ISTENI SZABADSÁG