Mikszáth Kálmán: A vakmerő geszti fiatalember - és a másik

Ferenc József királynak egy jó mondása maradt meg emlékezetünkben, ami nem is csoda, mert Ferenc Józsefnek sok jó országa van, de sok jó mondása bizonyosan nincs. Ezt az egyet is Bánffy Dezső mentette meg az enyészettől, aki Szilágyi Dezső lemondása idején azt jelentette a Burgban, hogy a képviselőházi elnökül kiszemelt Tisza István gróf helyett Perczel Dezsőt lesz kénytelen megválasztatni, mert Tisza Istvánt a lejáratástól féltik barátai.

A király kedvetlenül szólt közbe:

- Egy olyan férfi, mint Tisza István, nem járhatja le magát.

A király iskolázott elme, sok tapasztalattal bír a politikában, s ez a mondása azonfelül bölcsességről és erős emberismeretről tanúskodik. Azóta elmúlt néhány év, s akkori hitében még csak jobban megerősödhetett.

Mi is azzal a meggyőződéssel látjuk kialudni az "utolsó gyertyaszálat" a liberalizmus oltárán (amint én neveztem el egy régebbi tárcámban), hogy az még ki fog gyúlni egy napon, s tiszta fényében gyönyörködni és látni fognak azok is, kik azt eloltani igyekeztek.

Hogy miért kellett a hatalom polcáról távoznia éppen neki, kinél rátermettebb ember soha sem tartotta a vezető gyeplőket Magyarországon, erre a kérdésre csak más kérdésekkel lehet felelni.

Miért kellett lenyakaztatni Hunyady Lászlót? Mert úgy akarták a Garák és Czilleyek. Miért kellett a sutba dobni Mátyás halála után Corvin Jánost? Mert úgy akarták Báthoryék és Kinizsiék, odajátszván a koronát (és alkalmasint a magyar vezényszót is) I. Ferdinándnak.

Hát ez már a magyarok szerencsétlen végzete. Megenni egymást. Mégpedig a legérdemesebb embert legelőbb. Az nekik a jóízű. Egyébiránt megvan ez a hottentotta vonás más fajokban is. Plutarchos beszéli, hogy mikor Aristides száműzetésére az ostracismus útján való szavazás folyt, egy az írásvetésben tudatlan polgár magát Aristidest, akit nem ismert, kérte fel, hogy a beadandó cserépre írja rá az Aristides nevét.

- Mit vétett neked Aristides? - kérdé Aristides csodálkozva.

- Semmit - felelte a polgár. - Nem is ismerem, de fölforr az epém, valahányszor hallom, hogy a barátai igazságosnak és nagynak nevezik.

Aristides szó nélkül írta fel a nevét és átadta neki.

Szinte vigasztalólag hat, hogy a rómaiak is ilyenformák voltak, az igaz, hogy el is pusztultak, ami szomorú sejtelmeket ébreszt. Mily csodálatos szemlencse a magyarok koponyáján, hogy megfordítva látják a tárgyakat. Vagy a szemlencse az oka, vagy egy csalóka tükör, melyet kártékony dzsinnek eléjük tartanak. Mert van ilyen tükör. A vizeken úszó szitakötők például úgy látják a parti fákat, hogy a koronájuk, gallyaik finom rostozata mélyed a földbe, míg vastag törzsökük az égnek meredezik. Ezekkel hiába disputálna valaki, hogy nem úgy van, és ha őrájuk volna bízva a fák kivágatása, ők bizonyosan eldobnák a fejszét és az ollóhoz nyúlnának.

Ily ferde látásnak esik most áldozatul Tisza István, kit úgy vélnek látni koalíciós pápaszemmel a magyarok, mint akinek a gyökerei Bécsbe nyúlnak, és az ágai túlnőnek az alkotmány kerítésén. Holott vele e pillanatban a legalkotmányosabb és legmagyarabb miniszterelnök vonul el a történelem árkádjai alatt, vesztett csata után fényes pajzzsal.

A történelem kapujának környékét mindig úgy képzelem, hogy ott sok ócska ruhakereskedés van. Ti. az innenső oldalon. Mert ehelyütt mindenkinek le kell vetnie a cifra vagy foltozott ruháit, melyek hibáit takarják vagy idomait tetszetősre kitömik. A történelembe csak pőrére vetkőzve juthat be halandó; se a dicséretek, se a gáncsok nem érnek semmit. A hazugság itt nem valuta. Azért hát nyíltan beszélhetünk most már "a szerencsétlen vakmerő geszti fiatalemberről", ki volt, mit akart, mit tett és miben hibázott?

Könnyű elmondani dióhéjban. Működése tisztán, világosan látható, csak a kellő ablakot kell kinyitni. A Tisza politikai lénye nem komplikált, masszív és egyenletes. Ezen az emberen nincs egy hamis atom, és mégis másnak látja majd mindenki. Fennhéjázónak látszik, mint Archimedes, aki a világnak sarkaiból való kiemelésére egy pontot keresett. Tisza István valamivel kevesebbre vállalkozott (de nem sokkal) - a parlamenti kisebbség észre térítésére. Archimedes a földgolyón kívül kereste azt a pontot, ahol tudta, hogy semmi sincs, vállalkozása hát kalandos volt. Tisza ellenben magában a parlamentarizmusban találta meg azt a pontot, ráállván a legerősebb alapgerendára, a többségi akarat princípiumára. Annyira beleélte magát ebbe, annyira fanatikusa lett a többségi akarat mindenhatóságának, hogy az első vállalkozási kísérletnél egyáltalán nem akart vívmányokat. Nem és nem! Ingyen kell érvényesülnie a többségi akaratnak. A vívmányok jöhetnek azután, de a többségi akaratnak elöl kell menni.

- Nem értem ezt az embert - kiáltott fel Andrássy Gyula gróf, mikor az üres kezeiről értesült. A szabadelvű párt maga is fölszisszent. Az se értette. Barátai elszomorodtak, ők se értették. Pedig akkor állt a parlamentarizmus legvalódibb, kristálytiszta piedesztálján.

A másodszori vállalkozásnál engedett némileg, hiszen nem árt egy kis kocsikenőcs, hogy a kerekek jobban guruljanak, és valami terhet is jó lehajítani a kocsiról. Hozta a kilences bizottság követelményeit és megszabadult Apponyitól.

Megtorpant a balmező. Mint hideg szél a vetések fölött száguldott végig a vészkiáltás: Itt a vaskéz! Itt a vakmerő geszti fiatalember, az ő erőszakos lelkével, zordon akaratával, ki nem néz se istent, se embert, megy egyenesen, mint a kilőtt nyíl.

És ment is egyenesen, vakmerőn a lex-Daniel felé.

Eközben azonban annyit hallott és olvasott a saját erőszakosságáról és vakmerőségéről, hogy elhatározta erős felügyelet alatt tartani a saját énjét, azt kétfelé választani és semmi dolgot el nem hamarkodva, amit a geszti fiatalember kigondol, azt mindig a másik énjének, a providenciális államférfiúnak higgadt megfontolása alá bocsátani.

Így lőn, hogy a lex-Danielt megcsinálta a geszti vakmerő fiatalember, de a másik Tisza azt tanácsolta neki:

- Egyelőre nem kell használni.

A lex-Danielhez házrendőrség kellett. Szerződtették a darabontokat. A kisebbség december 13-iki reconnaissance-vizitje következett be az erőszakosság terén. A vakmerő geszti fiatalember elborultan látván az összetört bútorokat és kivert darabontokat, szerette volna megmutatni, ki a legény a csárdában, de a providenciális államférfi közbelépett:

- Egyelőre nem kell használni a darabontokat.

Ami jó vagy rossz terv a lángeszű geszti fiatalember izzó fejében megfogamzott, azt az óvatosság hűtőcsövein át vezettette a providenciális státusférfi ítélete alá, minélfogva rendesen módosult is.

Egy Tisza, akár a geszti fiatalember, akár a providenciális Tisza, elég lett volna talán a sikeres kibonyolódáshoz, de a két Tisza nem volt elég, mert az egyik mindig legyőzte a másikat, és a kisebbség legyőzetlen maradt. Ezalatt pedig csak az idő fogyott, minden egyéb nőtt; nőtt a fejetlenség, nőtt az ellenzék ereje, nőtt az országban az elégedetlenség, az udvarnál a türelmetlenkedés, és nőtt a Tisza István alakja, ki titáni debatternek és ragyogó szónoknak bizonyult e birkózásban, melyet sámsoni erővel és csodálatra méltó virtuozitással folytatott egymaga egész megvadult tábor ellen, mégpedig a vakmerő geszti fiatalember tenorján (csak a cselekedetekbe szólt bele a providenciális Tisza, a beszédekbe nem), és ahogy a legények elejéhez illő, semmi ravaszság, semmi csel vagy furfang, de rangosan, magyarosan, előlegesen odakiáltva: "Vigyázz, most a torkodat fogom meg, most meg a derekadat nyalábolom át, most a lábadnak vetek gáncsot." (Lásd ugrai levél.)

Mikor pedig látta, hogy sehogy se megy a kibonyolódás, akkor megfordította a taktikáját. Ezentúl ellenkezőleg a higgadt államférfiú terveit bíráltatta meg a szeles geszti fiatalemberrel.

Az államférfiú apellált volna a történelemre (az államférfiak szeretik őt bírónak, mert messze van, és az ítélete már nem kényelmetlen), vagy apellált volna a koronára (tessék csak Bánffyt megkérdezni), de a vakmerő fiatalember most volt a legvakmerőbb, mondván:

- Kérdezzük hát meg a nemzetet. Hadd legyen bíró a perünkben.

A király első tanácsosa így határoz. Király és többség ennek magát aláveti. Fénylett-e még valaha a magyar alkotmány oltárain tisztább gyertyafény?

Tisza István az urnákhoz járuló nép közé megy előadni a maga igazait, városról városra jár a korona első tanácsosa, mint egykor Gladstone Angliában. Azzal a naiv lélekkel jár-kel, mint aki fanatikusan hisz abban, amit támogat. Nem titkolja, hogy erőszakot követett el a formán, de hogy az csak látszólagos, mert a lényeget kellett megmenteni. Arcán kigyúl a hév, szemeiben a rajongás tüze csillámlik, nyelve ékes ruhákba öltözteti gondolatait, homlokán a hívő ember glóriája reszket. (S ti erre az emberre mondjátok, magyarok, hogy az alkotmány ellen tört?)

Mindegy. Hiszen beszélni mindent lehet. Egy kis levegőrezegtetés az egész. Az "éljen" nem sokkal ér többet, mint az "abcúg". Szomszédok, majdnem testvérek. Láttam pőrére vetkőzve mind a kettőt. Tudom, mit érnek. Hallottam éljenezni a néptömeget a Kerepesi úton, mikor Spangáékat vitték akasztani. Beszéltem olyan emberrel, aki azt mondta Széchényi Istvánról: "Nagy ember volt, derék ember volt, sokat pisszegtem neki." Nagyon bohó világ ez a mienk.

De menjünk tovább. Csak, természetes, ami ezután bekövetkezett. A mi Gladstone-unk nem találta meg Angliát se Győrben, se Kajászószentmihályon, se egyebütt. Az előre megüzent erőszakok nemigen szoktak sikerülni. Az urnáknál pedig nem talált helyeslést a megkísérlése, mert a magyar ember meg tudja talán bocsátani az erőszakot, ha sikerült és bevégzett tény, de az erőszak látszatát elítéli. Megtörtént tehát a nagy magyar non putarem. A többség elolvadt. Sok hű mameluk fűbe harapott - melyből megjegyzendő, a maszlagot előre kigyomlálták a népbolondítók és föladt[á]k a választóknak.

Szóval kisebbségbe jutott Tisza István és azontúl is csak olyan fanatikus híve maradt a többség érvényesülésének, aminő azelőtt volt. Minden fáradozása, tanácsa oda irányult, hogy a koalíciós többség vegye kezébe a hatalmat et valeat quantum valere potest.

Pedig a koalíciós többség alig képzelhető egyébnek, mint egy vonatnak, melyre mindenféle irányba törekvő utasok gyűltek. A vonat Debrecen felé indul, vagyis indulna, ha igazi szénnel volna a gépje befűtve, de csak a gyűlölet melegíti. Úgyde az utasok, kik összesen képezik a nemzeti akaratot, útközben ki fognak szállani, ki Érsekújvárott, ki Nagymaroson, ki Budapesten. Ma, négy hónap múlva is ott állnak még az indóházban, mozdulatlanul, mert a málhás kocsira a vívmányokat várják, nem indulhatnak poggyász nélkül. És jaj, nem mosolyog a szerencse. Még mindig nincsen semmi. Se választási reform, se önálló vámterület. Mindössze a magyar katonai vezényszót kezdik végre megkapni, csakhogy a miniszterelnöki székből:

- Jobbra kanyarodj!

És azt is elérték, hogy a Tauszki-szekér megint ott áll a miniszterelnöki palota előtt. Tisza István holmiját rakják rá. A király végre felmentette, vagyis jobban mondva kimentette a hatalomból, s megy ezer nyíllal a lelkében, mint a Hugo Victor meghajszolt oroszlánja. Másodszor távozik a vakmerő geszti fiatalember a fényes palotából, hol gyermekkora édes játékai és mostani ádáz lelki tusái lefolytak. Vajon milyen gondolatai lesznek, mikor utoljára lemegy a lépcsőkön? Mikor a portás utolsó tisztelgésül megkondítja a lépcsőház kis harangját: kling-klang, kling-klang - megdobban-e a szíve? Visszatekint-e vajon még egyszer?

Ahogy én ösmerem, vissza nem néz - mert ő mindig csak előre néz, és azt fogja gondolni a küszöbön: Bárcsak olyan jól menne az ország dolga, hogy énnekem sohase kellene ide visszatérnem, hogy énrám soha ne szorulna.

...Kling-klang, kling-klang. Bárcsak úgy menne az ország dolga.