Alexits György

„A matematikus munka közben tulajdonképpen ugyanúgy gondolkodik, mint bárki más, csak sokkal precízebben, mert csupán egyértelmű fogalmakat használ. És ez az egyértelműség a döntő. Ez adja meg a matematika sava-borsát."

„Mi matematikusok nem mindig látjuk előre, hogy mi mindenre lehet tételeinket alkalmazni. De ez nem is a mi feladatunk."

„A szépnek a szeretete ritkán vonatkozik szűk körre, például csak a matematikára, pláne csak annak egy ágára. Mindenféle szépet szeretni kell, ez az igazi emberi élet."

„A matematikus is, a muzsikus is, végső fokon minden igaz művész, a dolgok belső absztrakt szépségét, harmóniáját, összefüggéseit igyekszik kifejezni. Mindegyik a maga nyelvén. A zenét sokan megértik. A matematikát kevesen. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének a matematikusnak ugyanolyan élményei az alkotás közben, ugyanolyan esztétikai élményei, mint amilyenek keletkeznek bennünk, ha valami nagyon szép zeneművet hallgatunk, vagy amit átél a zeneszerző akkor, amikor rájön arra, hogy mi való ide, mi az az igazán szép."

Alexits György (Budapest, 1899. január 5. - Budapest, 1978. október 14.) matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Nagyapja Alexics (Alexi) Áron Demeter Arad város főjegyzője, édesapja Alexics György (Alexi) román nyelvvel, irodalommal foglalkozó nyelvész, irodalomtörténész, etnográfus, az édesanyja Víg Jolán volt.

Középiskoláit Budapesten végezte. 1917-ben érettségizett. A grazi egyetemen szerzett doktorátust 1924-ben. 1928-29-ben a budapesti egyetemen tanult, matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet kapott. 1943-ban a Műegyetemen egyetemi magántanárrá habilitálták. 1948-tól 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott. 1967-től az MTA Matematikai Kutatóintézetében nyert elhelyezést. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1949-ben rendes tagjai sorába választották. Közoktatásügyi államtitkár, a Tudományos Tanács főtitkára, az MTA főtitkára volt 1949-1950 között.

Alexits György (1899-1978) nehéz pályakezdés, polgári, majd középiskolai tanári mûködés után ötvenéves korában kapott katedrát. Utolsó három évtizedét azonban fáradhatatlan s igen intenzív alkotó munka jellemezte. Fiatalabb éveiben többféle, így pl. topológiai kérdések is foglalkoztatták, e nagy alkotó periódust azonban teljesen az ortogonális függvényrendszerek szerinti sorfejtések elméletének szentelte. E kérdéskörnek szinte minden irányzatát gazdagította új eredményekkel; különösen kiemelkedik ezek közül az az általa kezdeményezett témakör, amely a szorzat alakú függvényekbõl álló ortogonális rendszerekre vonatkozik. Kiváló tanítványok egész sorát nevelte fel.

Politikai tevékenysége 1945 után

1946 és 1948 között államtitkári beosztásban dolgozott a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban. A Magyar Tudományos Akadémia háttérbe szorítására, és az előző intézményi struktúra felszámolására létrehozott Magyar Tudományos Tanács főtitkára, majd 1949 decemberétől, a sikeresen szovjettípusúvá szervezett MTA első főtitkára volt 1950-ig. Ebben az időszakban számos tudóst fosztottak meg akadémiai tagságától, többjüket teljesen kiszorították a magyarországi tudományos életből, eltávolítottak az egyetemekről. A tisztogatási, átalakítási folyamatában, a feladatok megvalósításában - döntéseket előkészítő és döntés végrehajtóként - jelentős szerepe volt.

Egyetemi oktató, kutató

Urnafülkéje a Farkasréti temető Urnaházban.

1948-tól 1967-ig a Műegyetem III. sz. matematikai tanszékének vezetőjeként dolgozott. 1967-től az Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében lett tudományos osztályvezető. Főleg ortogonális függvénysorokkal, approximációelmélettel, valamint valós függvénytannal, görbeelmélettel, metrikus geometriával foglalkozott.

1948-ban választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1949-ben rendes tagjává.

Sírja Budapesten, a Farkasréti temető Urnaházában a 3-as számú urnafülke.

„A matematikus is, a muzsikus is, végső fokon minden igaz művész, a dolgok belső absztrakt szépségét, harmóniáját, összefüggéseit igyekszik kifejezni. Mindegyik a maga nyelvén. A zenét sokan megértik. A matematikát kevesen. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének a matematikusnak ugyanolyan élményei az alkotás közben, ugyanolyan esztétikai élményei, mint amilyenek keletkeznek bennünk, ha valami nagyon szép zeneművet hallgatunk, vagy amit átél a zeneszerző akkor, amikor rájön arra, hogy mi való ide, mi az az igazán szép."

Díjai:

• Kossuth-díj (1951)
• Állami Díj (1970)
• Szele Tibor-Emlékérem (1976).