Sajó Sándor: Magyar lélek

Magyar földön: halmon, rónaságon
Látomás kél csöndes éjszakákon;
Magyar ember, ha ott bolyong épen,
Csodát lát a csillagfényes éjben.

Titkos órán, nagy, magányos csendben
Ezeréves turulmadár lebben
S bús fenséggel, halkan ringó szárnyon
Suhan át az elmerengő tájon.

Suhanása: mámoros igézet,
Szent gyönyör, mely hódolásra késztet:
Magyar ember a lelkébe szívja
S megy, a merre az a madár hívja.

És az éjben, rejtekek homályán
Kőszobor kél mint valami bálvány:
Zordon búval, büszke daccal telve
Rajta reszket egy ezredév lelke.

Bűvös látvány: ős magyarság szobra,
Nehéz kardját két marokra fogja
S kémlő szemmel, harci tűzben égve
Elszántan néz végzete elébe.

Es mozdulnak a rögök, a hantok,
Párállik az ősök vére rajtok;
Mint a harmat szomjas virágkelyhet,
Az a pára ellepi a lelket.

Magyar ember ott bűvölten állva,
Bágyadt lelkét büszke dacra váltja,
És ezentúl, akármerre járjon,
Szent hittel csügg a nagy látomáson.

Soha sehol szót nem ejt felőle,
De a lelke acélos lesz tőle;
Magyar szívét fennen dobogtatja
Egy ős nemzet büszke öntudatja.

Járja útját mindig emelt fővel,
Ezeréves komoly őserővel,
És a sorsa bármily búsra válik:
Nagy múltjához hű marad, halálig!