A Habsburg-ház utolsó trónfosztása

„ 1. § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek.
2. § Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház (Domus Austriaca) trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.
3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.

(A detronizációról rendelkező 1921/XLVII. tc. szövegéből)




1921. november 6-án szavazta meg a nemzetgyűlés az 1921/XLVII. törvényt, mely kimondta Károly király és a Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi trónfosztását. A jogszabály nemzetközi nyomásra született meg az uralkodó októberi visszatérési kísérlete - az ún. „második királypuccs” - után, ám a dinasztiát korábban detronizáló törvényekkel ellentétben végül mégis ez, a negyedik trónfosztás állta ki az idő próbáját.

Előzményei

Az I. világháború végére szétesett az Osztrák-Magyar Monarchia. Utolsó uralkodója, I. Károly császár, vagy magyar szemszögből IV. Károly király a Bécs melletti Eckartsau-ban lévő vadászkastélyban 1918. november 13-án IV. Károly hosszas vívódás után, zokogva egyezett bele uralkodói jogainak felfüggesztésébe és aláírta nyilatkozatát. Ebben előre elismerte azt az államformát, melyet a két ország később magának választ. De visszavonulása nem jelent végleges lemondást sem a császári, sem a királyi trónról, fenn kívánta tartani a Habsburg-ház restaurációjának lehetőségét. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként fogta fel, ezért nem is mondhatott le trónjáról. Zita királyné ezt így fogalmazta meg: „egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától”.

Lemondó nyilatkozata után nem sokkal Bécsben és Budapesten is kikiáltották a köztársaságot. Az osztrák kormány 1919. április 3-án kiadott törvényei szerint azonban a Habsburg—Lotharingiai-ház elvesztette uralkodói jogát. A birtokaitól és címeitől megfosztott dinasztia tagjai csak azzal a feltétellel léphetnek Ausztria területére, ha trónigényükről előzetesen lemondanak. Így a bécsi visszatérésre, a császárság feltámasztására reálisan nem lehetett számolni.

Magyarországon azonban más volt a helyzet. Bécsből távoztakor Károly levélben deklarálta, hogy lemond királyi hatalmáról és a döntés jogát a királyság sorsáról a magyar nemzetre ruházza. Lemondása azonban a miniszterelnök ellenjegyzése és a parlament, valamint a felsőház jóváhagyása nélkül — a magyar jog szerint — nem volt jogerős. Bár visszatérési kísérleteit szokás „királypuccs”-nak nevezni, jogi szempontból a visszatérés nem ütközött akadályba.

Magyarországon Ausztriával szemben a Tanácsköztársaság leverése után visszaállították a királyságot, a monarchikus államformát. A magyar törvényhozás IV. Károly visszatérése elé nem gördített akadályt, az 1920. március 1-től létrehozott kormányzói hivatal sem csorbította a király legitimitását. Így érthető, hogy az excsászár és -király, - akinek fő célja az osztrák trón elfoglalása volt - Budapesten keresztül akart eljutni Bécsbe.

IV. Károly és Zita királyné 1921. október 21-én Győr vasútállomáson
IV. Károly és Zita királyné 1921. október 21-én Győr vasútállomáson

De miért is alakulhatott nálunk így a „királykérdés"? Abban az országban, ahol súlyos szabadságharcok során háromszor is detronizálták a Habsburg házat, hogyan alakulhatott, hogy a lehetőség kapujában mégis ragaszkodott régi királyához? A válasz kulcsa Trianonban és Saint-Germain-ben keresendő. A béke ugyanis nem rendelkezett a Habsburg-ház sorsáról, nem kötelezte a Habsburgokat a trón elhagyására. A revíziós törekvések során egyfajta lehetőséget teremthet, hogy az uralkodó nem írta alá a trianoni békeszerződést. A legitimisták egyik legfőbb érve a Habsburg-ház restaurációja mellett éppen ez a lehetőség volt. De ami az egyik oldalon esély, az a másik oldalon veszély. Ezért is léptek fel az utódállamoknak a lehető legerőteljesebben, hadsereggel fenyegetve a királykérdés lezárása érdekében. A nagyhatalmak pedig gyorsan leszögezték, nem tekintik magyar belügynek Károly visszatérését. De tárgyilagosan hozzá kell tenni, hogy az 1920-as évek elején egyetlen állam sem akadt, mely Károly trónfoglalását támogatta volna.

Fokozta még a kérdés súlyát, hogy megítélése komoly belpolitikai konfliktus forrása is volt. A két táborra szakadt országban a legitimisták és a szabad királyválasztók vitája mögött mély ellentét húzódott, ami sok szempontból is megosztotta az országot. A IV. Károly státusának rendezését célzó kísérletek minden alkalommal heves vitákat és kormányválságot robbantottak ki.

Az ellenforradalmi rendszer vezető politikusai - még Bethlen István is - az ideiglenes állapotokat hosszú távon a legitimisták kívánsága szerint kívánták rendezni. Ennek legfőbb oka, hogy a királyi tekintélyben látták azt a stabilizáló erőt, mely a trianoni trauma után képes konszolidációt és demokratikus rendet teremteni Magyarországon. A miniszterelnök és a KNEP vezére, ifj. Andrássy Gyula által 1921 októberében megkötött kompromisszum is ezt a szándékot jelezte.

úgy vélekedtek, hogy Károlyt nem a nemzet akarata, csak bizonyos kényszerítő körülmények tartják távol az uralkodástól. Az arisztokrácia, a klérus, a hadsereg vezetői és jó néhány politikus — kormányon kívül és belül egyaránt — királyhűek voltak. A magyar püspöki kar — a pápa utasításának megfelelően — a befolyása alatt álló szervezeteken keresztül, valamint a templomi szószékekről széles körű propagandát fejtett ki a Habsburg-restauráció érdekében. Csernoch hercegprímás az 1920 októberében ünnepélyesen kijelentette, támogatja, sőt, elő is kívánja készíteni a király visszatérését, de idejét még korainak tartotta.

Kísérletek a magyar trón visszaszerzésére

Horthy Miklós kormányzó, Teleki Pál miniszterelnök — vagyis az ország vezető politikusai — legitimisták voltak, nem is titkolva álláspontjukat. Horthy állandó összeköttetésben állt az exkirállyal, tájékoztatásokat küldött, hűség nyilatkozatokat tett neki. Kijelentette: a trónt számára kívánja biztosítani, továbbra is őt tekinti uralkodónak, csupán a visszatérés időpontjának meghatározására kér magának szabad kezet.

Az óvatos terv végül éppen Károly és egyes legitimisták türelmetlensége, illetve bizalmatlansága miatt bukott meg. Az uralkodó 1921 húsvétján - svájci emigrációját megszakítva - váratlanul megjelent az országban. Felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy adja át a hatalmat. Horthy és támogatói köre azonban ellenállt a követelésnek. A visszatérő uralkodót ekkor még meg lehetett győzni és néhány napos szombathelyi tétovázás után úgy döntött, visszautazik Svájcba. Akciója a sokak szerint nem egyértelműen viselkedő Teleki Pál miniszterelnöki székébe került.

Rögtönzött mise Torbágyon
Rögtönzött mise Torbágyon

De Károly nem nyugodott bele a helyzetbe és októberben ismét kísérletet tett hatalma visszaszerzésére. Az idő sürgette, mert fennállt a veszély, hogy az antant szövetségesek Károly tartózkodási helyét Magyarországtól távolabb jelölik ki. Ezúttal fegyverrel akarta átvenni a hatalmat, abban bízva, ha terve sikerül az ellenzők kénytelen-kelletlen tudomásul veszik majd lépését.

Október 21-én Sopronba érkezett, ahol ellenkormányt alakított, majd fegyveres katonákkal vonaton elindult Budapest felé. Az utazást többször szakította meg tábori mise celebrálása, vagy az útközben csatlakozott katonák felesketése. A király és kísérete október 23-án érkeztek Budapest közelébe, itt azonban a hamarjában felfegyverzett egyetemi hallgatók sikeresen megállították. Károly visszariadt a polgárháború lehetőségétől, és végül kapitulált a kormányzó serege előtt.

A fegyverletétel után a királyt és feleségét, Bourbon-Pármai Zitát Tatán, majd a tihanyi apátságban őrizték, végül november 3-án brit monitoron elszállították Magyarországról. A IV. Károly második visszatérési kísérlete után Bethlen István kormányára minden korábbinál nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett a Habsburg-kérdés végső rendezését illetően, így a nemzetgyűlés sokkal inkább elvi, mintsem érdemi vitát folytatott a trónfosztásról. A Ház éppen azon a napon tűzte napirendre a - Bethlen István által benyújtott - detronizációs törvényjavaslatot, amikor a királyi pár a Glowworm fedélzetére lépett. Miután a legitimisták vezéreinek többségét - pl. Rakovszky Istvánt, Károly ellenkormányának vezetőjét és ifj. Andrássy Gyulát, a KNEP elnökét - letartóztatták a király kapitulációja során, november 3-tól Apponyi Albert állt a trónfosztás elodázásáért vívott - reménytelen - harc élére, három napon belül azonban megszületett a törvény, mely véget vetett a Habsburgok magyarországi uralkodásának.

Mivel az 1921/XLVII. tc.-ként elfogadott javaslatot maga a miniszterelnök nyújtotta be, és a következő hetekben az új egységes kormánypárt a szabad királyválasztókat tömörítő kisgazdák támogatásával szerveződött meg, a detronizáció gyors lefolyásának okát sokan Bethlen István Habsburg-ellenes beállítottságában vélték felfedezni. Ez a hiedelem ma is tartja magát, valójában azonban a kormányfőt az a cél vezérelte, hogy a „királypuccs” által keltett diplomáciai krízisből Magyarország a lehető legkisebb veszteséggel lábalhasson ki. Nem szabad elfelejteni, hogy IV. Károly második visszatérési kísérletére a nyugat-magyarországi felkelés után, éppen a Sopron környéki népszavazás előkészítése közben került sor; a király akciója tehát nem csak intervencióval fenyegetett az összekovácsolódó kisantant részéről, de a revízió esélyét is veszélyeztette. Bethlen - az erdélyi fejedelmek cselszövéseit idéző taktikájával - elébe ment a nemzetközi követeléseknek, miközben egyébként hosszú távon a Habsburg-ház restaurációját sem tartotta elképzelhetetlennek.

Az 1921/XLVII. tc. visszavonására végül sohasem került sor: a Madeira szigetére internált IV. Károly öt hónapon belül elhunyt, a gyermek Ottó pedig később esélyt sem nyert arra, hogy öröklési jogát érvényesíthesse. A királykérdés ezután hosszú időre lekerült a magyar politikai napirendről. A detronizációs törvény az évszázados szabadságküzdelmek után végül kényszerből született meg és váltotta valóra Rákócziék és Kossuthék álmát.

A törvény úgy fogalmaz, hogy IV. Károly uralkodói jogai megszűnnek, a királyválasztás joga pedig a nemzetre száll vissza. Ezzel a törvénycikk hatályon kívül helyezett minden olyan jogszabályt (pl. Pragmatica sanctio) amely az Ausztriai Ház trónörökösödését érintette. A törvény a továbbiakban kimondja, hogy az ország államformája továbbra is királyság marad, de a király megválasztásának kérdéséről egy későbbi időpontban kell rendelkezni.