Megindul a Tisza szabályozása

Folyóink a szabályozás előtt
Folyóink a szabályozás előtt

A 19. század első feléből származó adatok alapján Magyarország területének 13%-át rendszeresen elöntötték a szabályozatlan folyók. A vízjárta területnek több mint a fele, mintegy 2 millió hektár, a Tisza és mellékfolyóinak árterületére esett. A Tisza szabályozása előtt több mint 1400 kilométer hosszúságban kanyargott át Közép-Európa legnagyobb síkságán, az Alföldön. A sík vidék pedig lelassítja a folyók futását, sok kanyar és mellékág alakul ki, ami miatt pedig gyakoriak az áradások. A gyakori kiöntések elmocsarasították, elláposították a Tisza völgyét. E lápvidék számos gyógyíthatatlan betegségnek lett táptalaja, nem beszélve arról, hogy a művelés alól is óriási területeket rabolt el.

A história szerint már a 17. század emberét is foglalkoztatta a Tisza ármentesítése, de a történelmi helyzet, a technika fejletlensége akkor még nem tette lehetővé a beavatkozást. Csal a 19. század első felének viszonylagos békéje, háborúmentes évei kínáltak kedvező alkalmat a több évszázados, nyomasztó - fejlődést gátló - gondok megoldására. A magyar történelem nagy korának, a reformkornak kellett eljönnie, hogy a régen óhajtott szabályozási munkákat átfogó tervek alapján megkezdhessék. Ekkorra alakultak ki a megfelelő tárgyi és személyi feltételek. Az „ujjait a kor ütőerein tartó" Széchenyi mellett és mellé felnőttek a hozzá méltó, cselekvő, a nemzet felemelkedéséért tevékenykedő hazafiak. Ilyen volt Vásárhelyi Pál is. „E nagyszabású, az ország gazdasági fejlődésére évszázadokra kiható működésben egy szerény, de nagytudományú férfiút látunk Széchenyi mellett lankadatlanul dolgozni, eszméi megvalósításán fáradozni, nemes hévvel, hazafias lelkesedéssel és korát meghaladó nagy szakértelemmel. Ez a férfiú Vásárhelyi Pál, a legnagyobb magyar mérnök; tudásban, lelkesedésben és érdemekben méltó társa a legnagyobb magyarnak.” Igaz, ez a mondat csak Vásárhelyi Pál századik születésnapján hangzott el.

1834-ben kezdődtek el az országgyűlés javaslata alapján a Tisza-felmérés munkálatai. A Tisza-völgy szabályozásáról először helyi tervek készültek, de Vásárhelyi felhívta a figyelmet a veszélyekre: eszerint csak egységes tervvel lehet tartós, hosszú távú hatást elérni, valamint a szabályozást a Tisza mellékfolyóira is ki kell terjeszteni. Ezt erősítették meg az 1844-45-ös árvíz hatására bekövetkező károk is. Széchenyi kinevezése a Közlekedési Bizottmány elnöki tisztségére jó lehetőséget biztosított Vásárhelyi tervei alapján végrehajtandó Tisza-szabályozás megszervezésére. S bár a kormányhivatal elfogadása miatt sokan árulással vádolták Széchenyit, sikerült az érintett megyék küldötteivel elfogadtatnia a helyi társulatokat összefogó központi Tisza-völgyi Társulat létrehozásának tervét.

Vásárhelyi 1845. júniusában az előzetes változat, majd 1846. márciusában az általános szabályozás tervének benyújtásakor támaszkodhatott a Tisza-felmérés mérnökeinek előmunkálataira és saját tapasztalataira. Az elképzelés a Tisza egész hosszára vonatkozott, részletesen s a gyakorlati kivitelezés számára alkalmas formában dolgozta ki. A csekély esésű, ún. középszakasz-jellegű folyó természetének megfelelően legelőször a folyó lefolyási viszonyait kívánta megjavítani az óriási kanyarok átvágásával. E változtatás következtében az árvizek levonulása gyorsabbá válhatna, ami előfeltétele az eredményes ármentesítésnek. Százegy átvágást javasoltak, ami a Tisza hosszát egyharmadával csökkentette volna, ugyanakkor az árhullámok hevesebbé váltak ennek hatására. Ez utóbbi hatás miatt Vásárhelyi szerint a töltések megépítése kiemelt feladat, ráadásul a töltésvonalazásnak a megfelelő árvízi meder, a hullámtér kialakítását kell szolgálnia. A töltések előtt előteret kívánt biztosítani, ide erdősávok telepítését javasolta azért, hogy a gátakat a hullámveréstől megóvja.

Barabás Miklós: Vásárhelyi Pál (litográfia)
Barabás Miklós: Vásárhelyi Pál (litográfia)

Vásárhelyi elképzelése a töltésekről óriási újdonságnak számított, hiszen ezek feladatául a folyó folyásának kormányzását jelölte ki, s nem egyszerűen a kiöntések korlátozóját látta bennük.

Az érdekelt birtokosok azonban sokallták a költségeket és a terv használhatóságát is kétségbe vonták. Ezt az önző vakságot Vásárhelyi nem tudta elviselni, a vita hevében rosszul lett, 1846. április 8-án a szíve megszűnt dobogni. A megrendült Széchenyi még jobban sürgette - talán saját végzetét is sejtve - a munkálatok megkezdését. 1846. augusztus 27-én ő maga végezte el a jelképes kapavágást a dobi Urkomi dombnál. Itt épült meg az első gát Dob és Szederkény között nyolc kilométer hosszúságban. Egy évtized múlva aztán rádöbbentek az ellenzők, hogy Vásárhely Pál terve kikezdhetetlenül jó. Csakhogy akkor már Vásárhelyi régen halott, Széchenyi pedig élőhalottként a döblingi intézet lakója. A két „legnagyobb” magyar úgy látott e munkához, hogy tudta, egy emberöltő nem elegendő a befejezéséhez. Tudták, nem fogják látni munkájuk eredményét. Az pedig jóra sikeredett, olyanra, amilyenről álmodtak. A kortársak második honfoglalást emlegettek (kb. 3 millió kataszteri hold került vissza mezőgazdasági művelésbe), a legnagyobb magyart és a legnagyobb magyar vízépítő mérnököt pedig új honfoglalóknak nevezték.

A szabadságharc bukása után aztán jelentősen csökkentett költségvetéssel és nagyon sok kompromisszummal valósult meg a szabályozás, ekkor már Pietro Paleocapa (a Pó folyót is szabályozó mérnök) irányításával. A szabályozás eredményeként a folyó új hossza 962 km lett, született 136 km új, épített meder, valamint kialakítottak 589 km holtágat. A folyó esése a kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett. A szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le az ár a Szamostól Szegedig, ma mindehhez 1-2 hét elegendő. A hajózható hossz ma 780 km. A szabályozás nem volt minden tekintetben kielégítő, amire leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa figyelmeztetett; a vízgyűjtő terület vízháztartása szintén romlott.