A Tanácsköztársaság kikiáltása

Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot
Garbai Sándor és Kun Béla kikiáltják a Tanácsköztársaságot

1919. március 21-én kiáltották ki Budapesten a tanácsköztársaságot, korabeli nevén: Magyar Sovjetköztársaságot. Augusztus 1-ig a Magyarországi Tanácsköztársaság volt Magyarország kommunista államformája. Létrehozták a proletárdiktatúrát, amelyben a hatalom a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) illette meg.

Minden korábbinál szabadabb választásokat, női választójogot, világi oktatást, egyenlő munkaidőt és jelentős hadi sikereket mondhatott magáénak az 1919. március 21-én hatalomra került Tanácsköztársaság. Ez az időszak mégis a legellentmondásosabb időszakként rögzült a magyar történeti emlékezetben. A kommün dicsőséges és diktatórikus jellege miatt Magyarország történeti mélypontként és valódi kiútkeresésként élte meg az akkori mindennapokat. A puccsszerű hatalomátvétellel fogant proletárhatalom első pillanatától meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki, 133 napját kitartó lelkesedés és kétségbeesett felháborodás kísérte.

Előzmények

Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály nehéz helyzetben volt 1919 márciusában. Egyrészt súlyos teherként lebegett fejük fölött a vesztes világháborút lezáró békeszerződés megkötése, mely nem sok jóval kecsegtetett. Másrészt az ország határait nem csak a franciák béketerve fenyegette, hanem Dél-Magyarország francia és szerb megszállása is. Károlyiék politikai támogatottsága sem volt stabil. Az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Megerősödésük elsősorban demagóg ígéreteik eredménye volt, a proletárállam egyenlősítő utópiájával nagy hatást gyakoroltak a szegényebb rétegekre. Az őszirózsás forradalom kulcsproblémái megoldatlanok maradtak, nem voltak szabad választások, nem sikerült kielégítő földreformot végrehajtani.

A legsúlyosabb hatása mégis Károlyi naiv megbékélési külpolitikájának volt. Ugyanis a várt pozitív megítélés helyett a március 20-i Vix-jegyzék következett, amelyben az antant újabb területek kiürítését követelte a magyar kormánytól. A Berinkey-kormány ezt elfogadni nem tudta, elutasítani pedig nem merte. A feltételeket elfogadhatatlannak tartották, de reális, kidolgozott tervük ennek elhárítására nem volt. Ezért új, tisztán szociáldemokrata kormány alakítását tervezték.

A szocialista kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. A délután megtartott utolsó kormányülésen még úgy számították, hogy megalakulhat a szocialista kormány. De addigra Landler Jenő a Gyűjtőfogházban megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. A puccsot másnap reggelig végre is hajtották. Este, miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt, az ő tudta nélkül elterjedt a híre - és másnap reggel a sajtó így közölte - hogy a kormány és ő maga is önként lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak” adta át. Ez ugyan nem felelt meg a valóságnak, Károlyi végül is a történteket tudomásul vette, belenyugodott eltávolításába és visszavonult.

A tanácsköztársaság kikiáltása

Budapest, 1919. május 1<br/>A Baross szobor fölé emelt piramis.<br/>Baky Albert akvarellje.
Budapest, 1919. május 1
A Baross szobor fölé emelt piramis.
Baky Albert akvarellje.

Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Károlyi Mihály aláírásával, de előzetes hozzájárulása nélkül kiáltványt tettek közzé, amelyben „Károlyi" bejelenti, hogy lemond, és „átadja a hatalmat a proletariátusnak":

„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi a kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem az egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló szovjethadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt terület pedig zsoldja lenne azoknak a román csapatoknak, amelyekkel az orosz-szovjet hadsereget akarják leverni. Én, mint a magyar népköztársaság ideiglenes elnöke, párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népi proletáriátusának.”

1919. március 21-én Budapesten plakátok hirdették a Garbai Sándor (valójában Kun Béla külügyi népbiztos) vezette Forradalmi Kormányzótanács megalakulását, az első szovjet mintára létrehozott európai állam születését. A Tanácsköztársaság hűen másolta a szovjet példát, még nevében is: Szovjetunió: szovjet = tanács, unió = köztársaság. A tanácsköztársaság 133 napja alatt megpróbált Leninék példája után kormányozni: megkezdte a földek és üzemek állami tulajdonba vételét, diktatúrát hozott létre, harcot indítva a „régi rend”, főként a nemesség, a gazdag polgárság, parasztság és az egyházak ellen. Az „osztályharc” a szovjet Cseka mintájára létrehozott terrorkülönítmények vezetésével folyt, amelyek a vidéket járva „bíráskodtak” a gyanús elemek felett, gyilkoltak és túszokat szedtek a lakosság köréből.

A szocialista programnak voltak előzményei a közelmúlt magyar történelmében, de csak 1918-ban vált valós, ám mégis utópisztikus elemeket tükröző politikai programmá. A kisajátításon alapuló mozgalom hatalomra kerülése ennek ellenére jóval nagyobb törést okozott a magyar történelemben, mint Károlyiék korábbi, részben társadalmi egyetértésen alapuló őszirózsás mozgalma. Az előbbit politikai egyetértés, Kun Béláékat zárt ajtók mögötti tárgyalások és alkudozások segítették hatalomra. Romsics Ignác írja: „A két forradalom közötti másik fontos különbség, hogy míg az első győzelmét elementáris erejű tömegmozgalmak előzték meg és kísérték, addig a másodikra néhány vezető kulisszák mögötti megegyezésének eredményeként, szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte.” Az 1919. március 21-e utáni változások sokként érték a lakosságot. De ugyanilyen sokkot okozott a regnálás 133 napja is, melynek során bár sokszor haladó, és igencsak korszerű reformokat hoztak, a társadalmi bázis hiánya és erőszakos módszereik miatt mégsem lehettek sikeresek.

A Lenin-fiúk vérengzései, a Szamuely Tibor különítménye által vezetett „halálvonat” felbukkanása rettegéssel töltötték el az egész országot. Kun Béla hadi sikerekkel próbálta növelni a tanácskormány népszerűségét. Böhm Vilmos vezérkari főnöksége alatt állt fel a Vörös Hadsereg, amely a Vix-jegyzék visszautasítása után harcba kezdett a Felvidéken, részsikerei után pedig kikiáltotta Eperjesen a Szlovák Tanácsköztársaságot. Júliusban a Tiszántúlon a Vörös Hadsereg támadásba kezdett az ígéretüket megszegő románok ellen, azonban az offenzíva pár nap alatt összeomlott, az ellentámadásba lendülő antant csapatok pedig augusztus elsején elfoglalták Budapestet, véget vetve a proletárdiktatúrának.

Az 'ünnepi díszbe' öltözött Hősök tere 1919. május 1-én
Az 'ünnepi díszbe' öltözött Hősök tere 1919. május 1-én

A munkásmozgalom nagy napjának, május elsejének megünneplésére megkülönböztetett figyelemmel készült az ország. Az idő rövidsége miatt új köztéri alkotások nem készültek. A még be sem fejezett millenniumi emlékművet nagy vörös lepellel borították be. A középpontba egy hét méter magas, gipszből készült Marx szobrot állítottak, hiszen kiöntésére nem volt idő. Még 1918 őszén, az őszirózsás forradalom idején mintázta Kisfaludi Stróbl az Őszirózsás katona portréját. Az alkalomra életnagyságúra felnagyította, majd három példányban is kiöntötték. Az egyiket az alagút Lánchíd felőli bejáratánál, a másik kettőt a Parlament előtt felépített, Andrássy Gyula lovasszobrát eltakaró Munka Házán helyezték el.

Utóélete

A II. világháborút követő kommunista hatalomátvételt követően, a magyarországi proletárdiktatúra kikiáltásának napját az ünnepeink sorába emelték és „forradalmi tavasz” néven összevonták március 15-ével és április 4-ével, hogy az 1848-as forradalom kitörésének napjához is kommunista ideológiát tudjanak szőni. Iskolai tanítási szünet volt.

Az 1959. évi II. törvény rendelkezett a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybeiktatásáról, amit csak a rendszerváltás után három évvel töröltek el, amikor az 1993. évi XXIX. törvény hatályon kívül helyezte a korábbit.

Fekete István 1939-ben megírta a Zsellérek című regényét, ami oly népszerűnek bizonyult, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg. Mivel a regényben bemutatja a vörösterrort, csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában. Az író 1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét, és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg.

Csak néhány évtized telt el, és a Tanácsköztársaság megítélése is megváltozott. Ormos Mária történész - aki a magyar bolsevista párt legutolsó politikai bizottságának tagja volt (!) - már 1983-ban úgy fogalmazott, hogy Trianont az 1919-es magyar „Tanácsköztársaság" miatt kaptuk...