Szigligeti Ede

„Soha nem éreztem oly magasztos gyönyört, mint az előadás előkészületei közepette.”


Szigligeti Ede (eredeti nevén Szathmáry József) (Nagyváradolaszi, 1814. március 8.-Budapest, 1878. január 9.) drámaíró, fordító, szakíró, a magyar népszínmű műfajának megteremtője, színész, színházi rendező.

Szathmáry Elek földbirtokos, ügyvéd és Szerepi Kelemen Katalin fia. Szathmáry József Ede születési nevét 1834-ben változtatta Szigligeti Edére, amikor tagja lett a budai színháznak.

A gimnázium három alsó osztályát szülőhelyén, Nagyváradon végezte, a többi osztályt, valamint az akadémiai tanfolyamot Temesvárott. 1831-ben Hazucha Ferencz (később Kelmenfi László néven is írt) tanulótársával önképzőkört is alakított. A színészet iránt is érdeklődött és 1831-ben már műkedvelői előadást is rendezett. Szülei papnak szánták, maga orvos akart lenni. 1832-ben elvégezte az akadémiai folyamot, a mérnöki pályára lépett és Varga János királyi mérnök mellett két évig dolgozott, de kedv nélkül. 1834-ben Pestre ment mérnöki tanulmányainak befejezésére, de ebből nem lett semmi. Buzgón tanulta a német nyelvet. Titokban már rég a színészetről ábrándozott, verselgetett is és színdarabokkal kísérletezett. Ekkor történt, hogy a magyar színészek Budán tettek kísérletet. Hasztalan volt apjának tiltó szava, 1834. augusztus 15-én felcsapott színésznek. Mivel apja megtiltotta, hogy színészként az ő nevét viselje, Döbrentei Gábor ötletére Kisfaludy Sándor egyik regéje után a Szigligeti nevet választotta.

A hányatott sorsú szobra Nagyváradon
A hányatott sorsú szobra Nagyváradon

Eredetileg mérnöki tanulmányokat folytatott. 1834. augusztus 15-én azonban a Várszínházban játszó társaság tagja lett. Velük maradt, mikor 1837-ben megnyitották a Pesti Magyar Színházat. A nyitó előadáson Szigligeti Ede Vörösmarty Mihály előjátékában, az Árpád ébredésében az Irigység szerepét játszotta. Ettől kezdve haláláig a Nemzeti Színház tagja volt. Négy évtizedes munkássága nagy befolyással volt a színház életére. 1854-ig színészi feladatokat látott el - inkább csak mellékszerepeket játszott. Közben, már 1845-től egészen 1859-ig ügyelői, titkári, könyvtárosi munkakörben is dolgozott. 1854-től elsősorban rendezéssel bízták meg. Beválasztották a színház Drámabíráló Bizottságába, 1868-tól 1873-ig dramaturgi teendőket is ellátott. 1873. márc. 29-én a színház ideiglenes drámai és adminisztratív igazgatójának nevezték ki; ezt a beosztását 1875-ben véglegesítették.

Az ő idejében építették újjá és bővítették ki a színház épületét. Meg kellett küzdenie azzal a nehézséggel is, hogy az 1875-ben megnyíló pesti Népszínház a Nemzeti műsorának vonzó részét, a népszínművet, és vele együtt néhány vezető művészét is elvitte. Született színházi ember volt. Mint színész karakterszerepeket játszott. Rendezői munkája azért jelentős, mert magasfokú mesterségbeli tudása segítette. Jól ismerte színészeit, ügyelt a gondos szövegmondásra. Részt vett a színház szervezeti életében, tagja volt a nyugdíjintézetnek és a takarékegyletnek; ő volt a Radnótfáy-alapítvány főfelügyelője.

Majdnem félszázadig tartó drámaírói pályáján több mint 100 eredeti darabot írt. Meseszövése rendkívül változatos leleményű, a technika egészen modern és mindig hatásos volt. A jellemrajzban és előadásban gyöngébb volt, mint a cselekmény fölépítésében és jelenetezésében, a költői ihletet gyakran a technikai ügyesség és a hatás eszközeivel való számító bánás pótolja. Remekeket alig alkotott, de mint a színpad költője Kisfaludy Károlytól Csiky Gergelyig ő elégítette ki kora közönségének szükségleteit. Szolnokon színházat neveztek el róla.

Sírja Budapesten a Kerepesi temetőben
Sírja Budapesten a Kerepesi temetőben

1848-ban írta a legsikeresebb hazafias drámáját, az azóta is gyakran felújított II. Rákóczi Ferenc fogságát. Nem sokkal a forradalom bukása után mutatták be legjobb vígjátékát, az azóta is örökös műsordarabot, a színészi élet derűs szemléletű komédiáját, a Liliomfit.

1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának hívta meg; 1846-tól a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1865-től a SzAk tanára, 1870-től 1873-ig aligazgatója. Igazgató korában színpadra segítette az új magyar drámaírókat: Dobsa Lajost, Dóczi Lajost, Csiky Gergelyt, Váradi Antalt. Öt Molière-bemutató fűződik nevéhez. Szophoklész Antigonéjának bemutatásával olyan sorozatot indított el, amely utódjánál, Paulay Edénél teljesedett ki. Gogol A revizorát ő fedezte fel a magyar színpad számára, és Björnsterne Björnson A csőd c. tragédiájával a modern északi dráma felé nyitott. Talán legtermékenyebb drámaírónk volt. Pályája során 114 színpadi művet írt. Népszínműveivel új műfajt teremtett: pl. A szökött katona (1843). Írt sikeres vígjátékokat: Liliomfi (1849); Fenn az ernyő, nincsen kas (1857) és értékes történelmi drámákat: Gritti (1845); II. Rákóczi Ferenc fogsága (1848).

1878. január 19-én szívbajban hunyt el.