Szent Lúcia - "Luca napja"

Francesco del Cossa: Szent Lucia
Francesco del Cossa: Szent Lucia

A karácsonyi ünnepkör egyik érdekes napja december 13-a, vagyis Luca napja. De mi is ennek a részben keresztény, részben egyedinek tekinthető magyar szokásnak a története?

Szent Lúcia életéről - akinek alakját köszöntik ezen a napon igen - keveset tudunk. A legendák szerint Szicíliában, Siracusa városában született a 3. század vége felé, ősi, előkelő római patrícius családba.

Apja halála után súlyosan beteg édesanyjával élt itt, aki már férjet is kiszemelt Lúciának. Édesanyja gyógyulása érdekében elzarándokoltak a távoli Cataniába Szent Ágota vértanú sírjához. A szent közbenjárását kérték a gyógyulás érdekében. Miután hazaértek, Lúcia álmot látott. Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte: miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, hiszen Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa épp oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Ezután Lúcia arra kérte édesanyját, hogy ne kelljen férjhez mennie, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökrészét is, és azt szétosztotta a szegények között.

Az anya a csodálatos gyógyulás után már nem erőltette lánya házasságát, pedig egy nagyon magabiztos vőlegény jelölttel állapodott meg korábban. A sértődött - és a nagyon remélt vagyonból kimaradó vőlegény - csalódottságában feljelentette Luciát a helytartónál, kereszténysége miatt.

A helytartó beidézte a lányt és áldozatot követelt tőle az istenek oltárán. Lúcia ezt megtagadta. Többféle kínzással próbálták „jobb belátásra bírni". A bíró - Ágotáéhoz hasonlóan - parancsot adott: ha Lúcia nem akar férjhez menni, nyilvánosházban gyalázzák meg. Szentlélek azonban Lúcia segítségére sietett. Olyan nehézzé tette testét, hogy nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután különféle kínzásoknak vetették alá, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül, a bíró parancsára, karddal döfték át a torkát. Ekkor sem halt meg azonnal; ebben az állapotában még tanította az embereket. Csak azután halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról. A hagyomány vértanúsága Diocletianus alatt történt, Siracusa városában. Épségben maradt testét később Velencébe vitték. Tiszteletének első bizonyítéka egy V. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában. A nép és hivatalosan az egyház is már az V-VI. században tisztelte. Neve a misekánonban is szerepel. Zsolozsmáját valamivel később írták.

Lúcia a legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért házasságszerző szentnek tartották. A hagyomány szerint Lúcia neve napján meggyfaágat vágtak, vízbe tették, s ha kizöldült, a lány a következő évben férjhez ment…

A Lúcia - magyarul Luca - név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)

A középkorban Lúcia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az egyház ugyanis liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis) - olvasható a Katolikus Lexikonban.

Quirizio da Murano: Szent Lúcia
Quirizio da Murano: Szent Lúcia

A keresztény vallásban tisztelt szent, Lúcia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák.

Luca ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja; hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz alakjával és legendájával - írja Bálint Sándor. A naphoz számos népszokás fűződik, melyekben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek: így lett Luca napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, az állatokra, sőt az emberek egyéni sorsára vonatkozó jövendölések is történtek.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők és festők merítettek ihletet. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők, a bűnbánó utcanők, a földművesek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozók: így a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek. Szent Lúciát többnyire a mártírok pálmájával, a nyakából kiálló tőrrel, a lábánál ökörrel ábrázolják. Különleges attribútuma az égő olajmécs és egy szempár: egy tál, benne két szem vagy két szemet virágzó leveles ágacska.