Szabó Lőrinc

Gáborjáni Szabó Lőrinc, teljes nevén Szabó Lőrinc József (Miskolc, 1900. március 31. - Budapest, 1957. október 3.) Kossuth-díjas költő, műfordító, a 20. századi magyar líra kivételes tehetsége.

Apja, Szabó Lőrinc mozdonyvezető volt. Apai ágon a család őseit a XVII. századig lehet visszavezetni. Közöttük kálvinista papokat és tanítókat találhatunk. A „gáborjáni” előnevet és a nemesi címet a család első ismert őse, Szabó Mihály kapta hadi szolgálataiért 1627-ben Gyulafehérvárott Bethlen Gábor fejedelemtől. Mivel a család neve igen gyakori, felmenői közül többen is választották a ritka Lőrinc keresztnevet, de gyakran használták nemesi előnevüket is megkülönböztetésül. A költő első publikációi is G. Szabó Lőrinc név alatt jelentek meg. Anyja a lengyel származású Panyiczky Ilona, akinek dédapja telepedett meg Magyarországon. A családnak négy gyermeke született, közülük Lőrinc a második.

Szabó Lőrinc elemi iskolai tanulmányait Miskolcon kezdte, majd Balassagyarmaton folytatta. Az elemi negyedik osztályát, majd a gimnázium nyolc osztályát Debrecenben a Református Főgimnáziumban végezte. 1918-ban Debrecenben hadiérettségit tett, majd bevonult katonának. A debreceni tiszti iskola évfolyamelső hallgatójaként hadapród tizedesként gyalogsági kiképzőnek a lugosi tüzérezredhez került. A Monarchia összeomlása után Budapesten beiratkozott a Műegyetemre, majd átiratkozott a bölcsészkar magyar-német-latin szakára.

Verseit elvitte Babits Mihályhoz a Nyugat szerkesztőségébe. Babits hamarosan barátjává fogadta, 1920-1921-ben nála is lakott. A Tanácsköztársaság idején Babits tanársegédje volt, a kommün bukása után, augusztustól szeptember végéig a Magyar Írók Szövetségénél Szabó Dezső titkára volt.

1921-ben feleségül vette Mikes Lajos leányát, Mikes Lajos szerkesztő, műfordító lányát. E kapcsolat révén került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak. 1922-ben jelent meg első kötete (Föld, Erdő, Isten).

1923 április 23-án megszületett leánya, akit családi és baráti társaságban, versekben Kiskláraként említenek. Később Gáborjáni Klára néven ismert színésznő lett. 1929 december 14-én megszületett fia, a versekből ismert Lóci, a későbbi reklámfilm rendező.

1925-ben kezdődött Korzáti Erzsébettel huszonöt évig tartó szerelmi kapcsolata. 1928-1945 között a Magyarország, 1939-1944 között az Új Idők című lapok munkatársa volt. 1931. november 29-én Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal, Erdélyi Józseffel és Gulyás Pállal Debrecenben részt vett a „nemzedéki irodalmi esten", ettől kezdve a népi írók körébe is sorolták. 1935. április 16-án - az Új Szellemi Front néven ismertté vált kísérlet részeként - ő is megjelent a Gömbös Gyula miniszterelnökkel való találkozón. 1937. március 15-én jelen volt a Márciusi Front megalakulásán.

Emléktáblája a Németvölgyi út 16 számú ház falán

„Szégyelltem környezetem és részben a félrevezetett barátaim terrorizmusának a hatása alatt hazafias verset írni. De mikor a visszacsatolási rádióriport szobámba lépvén [sic!] anyámat már a rádió előtt térdelni láttam, elszégyelltem és elsírtam magamat, és most már volt írnivalóm." És megírta az első bécsi döntés feletti örömét kifejező, Az Ipoly ünnepén című versét, melyet így értékelt: „Nagyon finoman visszatartott hazafias megnyilatkozásnak érzem a verset: semmi uszítás a csehek és a tótok ellen." Az Ipolyság ünnepén címmel jelent meg a Pesti Naplóban, de miután „az egész vidékre vonatkozik, sőt szimbolikusan mindenre, ami tőlünk, Pesttől északra van.", utóbb így rövidült a cím és tágult az érintett terület. Az Új Idők 1938. nov. 20-i számában jelent meg az egész társadalom örömét kifejező Az első döntés című verse ekkor még Feltámadás címmel.

1938-tól - előbb sajtókíséretek tagjaként, majd kulturális vendégszereplőként - többször járt Németországban, útjáról 1942-ben a Külügyminisztériumnak bizalmas levélben is beszámolt. 1942 novemberében részt vett Lillafüreden az író-katona találkozón, ahol a háborús költészet "esztétikájáról" beszélt.

Debreceni szobra

Többször behívták katonának, 1944. november 13-án főhadnaggyá léptették elő. 1945 elején többször is rendőrségi őrizetbe vették, szeptember 25-én az újságírói igazoló bizottság csak feddéssel igazolta, emiatt publikációs tilalommal sújtották. 1946 októberétől 1949 nyaráig a Válasz költői rovatának szerkesztője volt. 1947-ben Püski Sándor kiadójánál jelent meg Tücsökzene című kötete, decemberben pedig - többek tiltakozása ellenére - felvették az Írószövetségbe.

1949 után publikálási lehetősége újra megszűnt, így műfordításokból élt. 1950-ben Korzáti Erzsébet öngyilkos lett, az ő emlékére írta A huszonhatodik év szonettjeit. Csak 1956 könyvnapján jelenhetett meg válogatott verseinek gyűjteménye Illyés Gyula tanulmányával. 1956. szeptember 16-án beválasztották az Írószövetség elnökségébe. Október 23-án este Miskolcon volt saját költői estjén Illyés Gyula társaságában. 1956. október 31-én a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt írói irányító testületének a tagja lett, az Irodalmi Ujság november 2-i számában Ima a jövőért címmel üdvözölte a forradalmat, és nyolc társával együtt aláírta azt az írói nyilatkozatot, amely a Köztársaság téri tragédia után a forradalom erkölcsi tisztaságáért emelt szót. A Meglepetések című versciklus befejező verse decemberben íródott, amikor már egyértelmű volt, hogy a forradalmat eltiporták a szovjet tankok, és a nyugati világtól sem várhattunk segítséget. Mégsem uralkodott el rajta a mindennek vége érzés, hanem a vers befejező soraiban a korábbi nemzeti áhítatot sugalló versek (a Nemzeti dal és a Himnusz) segítségével sugallja, hogy ami történt, az mégiscsak fölemel és kiszabadít bennünket a nyomorúságunkból, bénultságunkból.

Sírja a Kerepesi temetőben

De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyart!

1957 márciusában Kossuth-díjat kapott, húsvétkor pedig megjelent A huszonhatodik év című kötete.

Az év októberében Budapesten hunyt el. Október 8-án a Kerepesi temetőben temették nagy állami tiszteletadással. Joó Sándor lelkész, Illyés Gyula, Fodor József, Mihályfi Ernő búcsúztatták. Illyés Gyula, a költőtárs, utolsó évei legjobb barátja így búcsúzott:

„Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudták, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében”.