- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Id. Storno Ferenc
Id. Storno Ferenc
„Talán akad néhány akadémikus művész, aki ferde pillantást vet a magamfajta „ösztönös” művészre, ezen nem csüggedek, mert vigaszt jelent számomra ugyanakkor, hogy fontos társaságok választottak tagjukká, s hogy vannak olyan professzorok, akik a társadalom élvonalába tartoznak, és mégis megbecsülik, elismerik munkámat."
Id. Storno Ferenc (Kismarton, 1821. február 20. - Sopron, 1907. január 29.): festőművész, építőművész, restaurátor, műgyűjtő; ifj. Storno Ferenc és Storno Kálmán apja, a soproni Storno-gyűjtemény megalapozója. A magyarországi historizmus egyik jellegzetes alakja. Rendkívüli szorgalma és fontos baráti kapcsolatainak köszönhetően műkedvelő kéményseprőből a történelmi Magyarország területén korának egyik legsokoldalúbb és egyben legfoglalkoztatottabb autodidakta művészévé vált.
A Storno család Svájc Tessin kantonjából származik, de a bajorországi Landshutban éltek kisebb megszakítással. Idősebb Storno Ferenc Kismartonban született 1821-ben. Landshutban nevelkedett, és apját követve az ottani ipariskolában tanulta ki a kéményseprő mesterséget. Korán kitűnt rajztehetsége. Minden szabad idejében rajzolt, és a müncheni főiskolára készült, de apja halála után a család elszegényedett, úgyhogy vándor kéményseprőlegényként kellett megélnie. Minden építészeti és festészeti tudását autodidakta módon sajátította el. Hol szerzett szakmájával a kéménysepréssel, hol tehetsége adományával, kiváló rajzkészségével kereste meg napi betevőjét.
1845-ben Pozsonyba indult, de egy asszony rossz irányt mutatott neki, és tévedésből Sopronba érkezett. Azonnal munkát talált egy kéményseprő mesternél. Storno Ferenc szeretett volna továbbtanulni. Ebben mesterének halála akadályozta meg. 1848-ban feleségül vette egykori mestere özvegyét, vállalva két gyermekét és a tartozásokat. Keményen dolgozott és kifizette az adósságokat. Rendbe szedte a vállalkozást, majd mostohafiára bízta a cég vezetését. Ő maga pedig Bécsbe ment, hogy festészetet tanuljon. Bécsben részt vett a műemléki munkákban is.
Hamarosan fontos pártfogókat is talált, akik felismerték és méltányolták tehetségét, egyengették életét, művészi karrierjét. Megismertették több bécsi művésszel; akik közül főleg Friedrich von Amerling segítette. Az 1850-es években hónapokat Bécsben dolgozhatott, ahol műemlékeket mért fel és rajzolt le, valamint tárgyakat tervezett, többek között Habsburg Lipót főhercegnek is. Ő lett a Niederösterreichisches Gewerbeverein Gewerbekunstblatt elnevezésű iparművészeti lapjának egyik legfőbb illusztrátora. Leopold Ernst munkatársaként részt vett a grafeneggi kastély neogótikus átépítésében és rajzolóként a bécsi Stephansdom stílszerű helyreállításában.
Fő tevékenysége a templomdíszítés volt, de egyéb festészeti, üvegfestészeti munkák is kikerültek műhelyéből. Nazarénusként több oltárképet és freskót készített. Emellett restaurálással is foglalkozott. Több erdélyi templom, valamint a soproni, a pannonhalmi, a lőcsei templom restaurálását végezte. Sopronban őrzik üvegfestmény és oltárkép terveit, számos középkori tárgyról készült rajza Pannonhalmán található. Az általa hátrahagyott hihetetlen mennyiségű rajz, festmény, vázlatkönyv és sok-sok egyéb tárgy pedig megdöbbenéssel tölt el bennünket: vajon honnan volt erre ideje ennek a kiváló embernek?
Szakmailag a csúcsra jutott. Megbecsült, tekintélyes és elismert művésszé vált. Emberileg pedig becsületes, kitartó, felelősségteljes férfiúvá érett. Felnevelte felesége árváit és saját gyermekeit. Eltemette két kicsi lányát, taníttatta, képezte fiait, később kitartó szeretettel gondoskodott kisebbik fiáról, ki súlyos beteg lett.
A középkori műemlékek kutatására és megóvására 1853-ban alakult Central-Comission für Erforschung und Erhaltung der Baudenkmäle bécsi szervezet 1857-ben korrespondentté, azaz külső munkatárssá választotta.
1863-tól Rómer Flóris támogatásának eredményeként a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságától több megbízást kapott a történelmi Magyarország középkori műemlékeinek és falfestményeinek felmérésére, dokumentálására. Első ilyen útja Vas és Zala vármegyébe vezetett, ahol többek között a veleméri, a tótlaki és mártonhelyi falfestményekről készített másolatokat. Később, ugyancsak a bizottság felkérésére járt Horvátországban, Erdélyben és Bihar vármegyében.
Az 1860-as években, kapcsolódott be a hazai műemlékek feltárásába és restaurálásába. Restaurátorként és freskófestőként főleg a Felvidéken, Erdélyben és a Muraközben szerzett hírnevet. A rá bízott középkori művészeti emlékeket (többnyire falfestményeket) erősen átdolgozva, historizáló stílusban állította helyre. Ennek jellemző példái a lőcsei Szent Jakab-templom szentélyének lábazati freskói és a pannonhalmi apátsági templom román kori déli kapujának timpanonképe. A hetvenes évektől már fiaival dolgozott: ők családi hagyományt követve kitanulták a kéményseprést, de ezután külföldi akadémiákon tanultak művészetet.
47 éves volt, amikor megbízták Pannonhalma bencés templomának restaurálásával. Ekkor készített számvetést addigi életéről:
„(...)Így állok most, talán utam végéhez közel, öntudatosan, de nem ellustulva, hanem derekasan dolgozva - és bár lehet, hogy szorgalmam nem övezi olyan dics és fényesség mint mások fáradozásait -, mégis bizakodom. A kevesebb elismerést és fényt életem nehéz körülményeivel magyarázom, megpróbáltatásaimat, melyek ezeket az éveket gondokkal, fáradtsággal tetézték, sorsom fordulásaival magyarázom. Talán akad néhány akadémikus művész, aki ferde pillantást vet a magamfajta „ösztönös” művészre, ezen nem csüggedek, mert vigaszt jelent számomra ugyanakkor, hogy fontos társaságok választottak tagjukká, s hogy vannak olyan professzorok, akik a társadalom élvonalába tartoznak, és mégis megbecsülik, elismerik munkámat. Ettől lehet, hogy helyemben mások körzőt, ecsetet eldobva elhagyták volna már a pályát, de én nem tettem ezt. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, magam alakítom az értékeimet, amelyekre figyelek. Csak segítene engem Istenem, aki már oly sokszor megsegített, sok imádságom meghallgatta és vágyam teljesítette, - csak abban segítene, hogy fiaimat az emberiség hasznára és a maguk boldogulására felnevelhessem. Ehhez adj erőt Istenem. Amen.(..)”
1876-ban a Ferenc József-rend lovagi címével (Ritter der Franz-Josef-Ordens) tüntették ki magyarországi templomfestészetéért és a tullni Háromkirályok-kápolna freskóinak, valamint a lőcsei Szent Jakab-templom középkori falképeinek helyreállításáért. Egy évvel később a pápától megkapta a Szilveszter-rend lovagkeresztjét is.
1878-tól 1880-ig festette ki a nagyváradi római katolikus székesegyház főhajójának freskóit és a szentélyt; e csodálatos festői alkotás mindmáig eredeti állapotában látható. A váradiak büszkék voltak rá, hogy egy ilyen szép alkotás a soproni Storno családtól származik.
Iparművészeti tanulmányokkal is foglalkozott, ilyen tervezeteket is rajzolt. Élete utolsó éveit betegeskedve, soproni házának régiségei között töltötte el, és 86 éves korában, 1907. január 29-én halt meg.
Idősebb Storno Ferenc 1872-ben vette meg a Fő tér északnyugati sarkán álló házat. Ez az épület adott szállást 1482-1483 telén Mátyás királynak. Storno Ferenc az épületbelsőket a historizmus modorában alakította át.
A Storno-gyűjtemény első darabjait id. Storno Ferenc vásárolta. A család három nemzedéke rendkívül gazdag és értékes magánygyűjteményt hozott létre, amely ma Sopron város tulajdona.
A Storno-ház ma is Sopron egyik legismertebb idegenforgalmi látványossága. Napjainkban az épület pincéjében és a földszinten étterem, a két emeleten pedig múzeum működik.
Forrás: wikipedia.org és sopronikirandulas.hu.