Reményik Sándor

Reményik Sándor Nagy István festményén
Reményik Sándor Nagy István festményén

„Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!"

„Ó, szavaim, ti halk sebkötések!
Ha ügyetlenül tettem föl, mit ér
A fehér pólya bús szívek felett?
Művészet, tudás, szeretet, mit ér,
Ha átizzik a kötésen a vér?"

„Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már...!

De magyarok még vannak"

„A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek."

„És esküszünk
Mindenre, ami szent nekünk:
így, iskolátlanul
Egymásból olyan nemzedéket nevelünk,
Hogy mind az idők végezetéig
Megemlegettetünk.”

„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh`se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba...!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!"

„Nem a mi dolgunk igazságot tenni
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni."

„Egy lángot adok, ápold, add tovább."


Reményik Sándor, „az erdélyi költő” - ahogy Németh László és Babits Mihály is nevezte - (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. - Kolozsvár, 1941. október 24.) a XX. század nehéz sorsú első felében, a két világháború közötti erdélyi költészet kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik Sándor a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után - jórészt politikai megfontolásokból - évtizedekre száműzték a magyar irodalomból. Mára ez az állapot a XX. század végén indult kutatásoknak, és az azóta folyamatosan elérhető, újonnan és újra kiadott versesköteteknek köszönhetően jelentősen megváltozott.

Kolozsvárott született 1890. augusztus 30-án, az itt megtelepedett dobsinai születésű szülők (Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária) fiaként. Életútja teljes egészében szülővárosához kötődik, ahol a Felvidékről idekerült családja rendezett anyagi helyzete, hagyományos erkölcsi tartása, öröklött szellemisége határozta meg alapvetően érlelődését, pályája alakulását. „Az építész fia" anyai elődei révén (dédapja a szabadságharc bukása után bebörtönzött Pákh Mihály iglói evangélikus lelkész volt) a 48-as eszményeket kapta örökségül, erdő-mester nagyapjától (Brecz Sándortól) pedig a természetszeretetet.

Az evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait is szülővárosában, a református főgimnáziumban végezte. Itt kezdte meg jogi tanulmányait is a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán, de szembetegsége miatt ezt nem fejezte be. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. A Kolozsvár modern arculatának kialakításában szerepet játszó építész apjától örökölt vagyona lehetővé tette, hogy függetlenül, 1916-tól kezdve kizárólag az irodalomnak éljen.

Már joghallgató korában cikkei jelentek meg a Dobsina és Vidéke, majd az Ellenzék, az Erdélyi Lapok, a Kolozsvári Hírlap és más újságok hasábjain. Első verseit A Hét és az Új Idők közölte 1916-ban (utóbbi önkényesen Reményi Sándor néven). Jellegzetesen „századvégi" költeményekkel jelentkezett, Reviczkyék nyomdokaiba lépve. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének.

Kaposvári szobra
Kaposvári szobra

Bár Trianon után nem sokkal barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony, a testvérként, alkotótársként, mesterként emlegetett festőművész Szőcs Jenőné Szilágyi Piroska, és a költőre talán nála is nagyobb hatást tévő Judik Józsefné Imre Ilona is Magyarországra költözött, ő sohasem hagyta el szeretett városát.

1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.

Az első világháborút követő változásokra ő reagált először az érintett területeken. Bár korábban is jelentek meg írásai, a Végvári álnéven írt, titkokban terjesztett, kézről kézre adott versek óriási népszerűséget hoztak szerzőjüknek Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Nemzetvédő, bátorító és vigasztaló versei megteremtették hírnevét. A Végvári-versek e nehéz idők legnagyobb szellemi dokumentumaivá váltak, egyszerre tükrözték a közvetlen valóság tragikus helyzetét és tudtak a mindennapok fölé emelkedve, az egyetemes értékek felé fordulva méltóságot adni a fájdalomnak. Versei hű történeti képét adták az előbb megszállott, majd a békekötéskor elszakított országrészek magyarsága lelki életének. Az a fájdalom, melyet hazájuk elvesztésekor éreztek az ott élő emberek, az a dac, mellyel fogadták a megváltoztathatatlant - mind megszólalt Reményik verseiben. Ezek az érzések pedig a hazaszeretet legszebb példái közé emelték verseit.

E versek alapozták meg, hogy még a legújabb magyar irodalmi lexikon is azt írja: „neve az irredentizmussal forrt egybe". Egy ilyen jelző pedig hosszú évtizedekig elegendő volt ahhoz, hogy ne szavalják verseit, ne emlegessék nevét. Holott Reményik nem volt sem irredenta, sem revizionista, nem követelte az elcsatolt országrészek erőszakos visszaszerzését. Ő „csak" azt mondta: légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, anyanyelvedhez, a nemzeti kultúrához, „a templomhoz és az iskolához". S ha mindenáron el kell hagynod Erdélyt, akkor „Eredj, ha tudsz!", Erdélyben élni pedig úgy kell, „Ahogy lehet".

Amikor Reményik nemzeti tragédiákról, fájdalmakról és megpróbáltatásokról írt, nem a nemzeti elfogultság szólalt meg benne, hanem az egyetemes emberiség egy részének sérelme, a világ értékvesztése, maga az embertelenség és igazságtalanság fájt neki. Ezekkel az írásokkal a kitartás, a szülőföldön maradás erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként.

Emléktábla a Minorita úti ház falán
Emléktábla a Minorita úti ház falán

Egész életét, költészetét áthatotta a magyarság kompromisszumot nem ismerő szeretete. A Trianonnál szentesített gyalázat kiváltotta keserűség és fájdalom kimondottan vagy kimondatlanul szinte minden sorában ott van. A nemzet élő lelkiismerete volt. Erdély román megszállása után az ottani magyarságra rázúdult a kisebbségi lét megannyi gondja és megaláztatása. A szomorú valóság rögzítésén túl lírájával reményt, bizakodást is tudott önteni sorstársaiba.

A Végvári-versek után elhallgatott, a magányosság szigetére vonult. Szenvedő, törődő, halk hangú ember lett. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezte. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.

De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarásának szimbóluma. Ez a Reményik Sándor már a transzszilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett.

Reményik Sándor istenkereső lélek volt. Hit és kétség, remény és kétségbeesés küzdött benne, ismerte és átélte a magány, a kivetettség mélységét és a kegyelem, a rátalálás, az ima magasságát. Evangélikus szülők gyermeke volt, születésekor őt is evangélikusnak keresztelték, a kolozsvári református kollégiumban nevelkedett, de a katolikus liturgiában is járatos volt. Az egyik legszebb versében, az édesanyjának ajánlott Szemben az örökméccsel címűben önmagát ahhoz az égő örökmécshez hasonlítja, amely a katolikus templomokban az oltáriszentség jelenlétére figyelmeztet. „Ilyen lélek szerettem volna lenni, / láthatatlanul munkálkodva menni / Szürkületkor az élet templomába."

Szobra Szombathelyen, a róla elnevezett iskolában
Szobra Szombathelyen, a róla elnevezett iskolában

Noha később is azt hirdette, hogy „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak igazabb lenni”, mégis Reményik költői életútjának nagy ellentmondása az, hogy olyan szerepben és olyan versekkel jutott az ismertség és népszerűség csúcsára, amelyek nem voltak költői alkatának igazán hiteles kifejezői. Egész életét végigkísérte egyfajta ellentmondást hordozó kettősség: a történelem és a politika szorításában vállalt közéletiség, illetve a természetélményből, a táj közelségéből fakadó filozofikus bölcsesség, az erőteljes humanizmus és Isten-keresés, és az idealista szerelem személyessége kerül egymással szembe és egységbe. Éppen ezt az összetettséget, a finom, lírikus hangját, bölcselő verselését és a társadalmi kérdések iránti érzékenységét és következetes kiállását tartja legjellegzetesebb vonásának az irodalomtörténet.

Gyönge testű, beteges, elmélkedő és szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor költőtársa meglátása szerint meditatív, filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, „papi lélek” volt. Mindemellett az erdélyi szellem ébresztésekor a holtakat is felkürtölte volna a sírból, ha kell, s a vészterhes időkben Erdély „leghangosabb lelkesítője tudott lenni, [...] vezérdalnoka, harcos énekese”.

A költészet Reményik számára mindig is belső parancsok szerint vállalt, közösségi és embert formáló vállalkozást jelentett, amely egyszerre egyetemes és személyes, sokszor szakrális jellegű, de sohasem pusztán önkifejezés, hanem feladat és szerep. A költőt a lelkek építészének tartotta. Költeményei bővelkednek a természeti képekben, fontos szerepet kap bennük a szimbolizmus, költészete nyitott a filozófiai kérdésekre, és felbukkan benne a humor is. Újfent Babits Mihály szavaival élve, Reményik verseinek „külső formája semmivel sem vonta magára a figyelmet, holott ezidőtájt a magyar líra éppen javában tombolt a lázadó formák vajúdásaiban és csillogásaiban”. A jólfésültség csak annyira jellemzi, „hogy a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe”. Ez a modernséggel, divatossággal szembenálló formai szerénység, ez a természetesség Reményik sajátja, formavilágát nem az újszerűség jellemzi, idegen tőle bármiféle póz. Ezzel szemben mondanivalójában a lehető legnagyobb célt tűzte ki: az emberi természet, a lélek titokzatosságával foglalkozva az emberhez méltó életet az „örökös jobbulásban” látta. A humánumot, az erkölcs diktálta feladatokat fogalmazta meg a személyes élmények és az egyetemes igazságok szintjén is. Mindig önmaga jobbik énjét kereste, vallotta, hogy az istenségnek egy szikrája ott rejtőzik mindenkiben, és azt a felszínre kell hozni a rárakódott „világ-szenny alól”. Önmaga meghaladására törekedve vált egyre jobbá, saját személyisége fölé emelkedve verseiben egyre gazdagabb és több lett. Ezt a viszonyulást Németh László így látta: „Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. [...] türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is”.

Az így megélt élet adja versei súlyát is. Bár betegségei miatt sok időt töltött szanatóriumokban és népének, Reményik Sándor arcképe hazájának felmorzsolódása is elkerülhetetlennek tűnt, mégis az életet hirdette. A költészetének egészén végighúzódó elmúlás-motívum, a halál filozofikus, melankolikus sejtelme egyre inkább valóságossá vált, hogy aztán egyfajta szelíd megnyugvásban oldódjon fel: a halálhoz való viszonyát egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés képzete jellemezte. Számára a halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződött ki. A halál közelségében Reményik nem a mulandó dolgokat hajszolta, hanem az örök értékek fénye felé tekintett, költészetében a halál nem a tragikumnak, hanem a végtelenségnek, az élettel és a transzcendens értékekkel szembeni alázatnak, és az ezek szolgálatával kivívható halhatatlanságba vetett hitnek a kifejezése. Ez a világnézeti meggyőződés a földi élethez való viszonyát is meghatározta.

Reményik Sándort a személyes és történelmi szenvedésekben megtisztuló, példaértékű életéért, és az ebből az erőből kincsekként születő verseiért tisztelték kortársai, s ezért emlékezünk rá mi is. Formai szempontból voltak nála nagyobb mesterei is a verselésnek a magyar lírában, de kevesen voltak, akik ennyire természetes hangon tudtak volna annyi értékes gondolatot és nemes érzelmet közvetíteni, mint ő. A költészeten túl magatartást és mintát is jelent Reményik Sándor: megmutatja, hogy a költő a maga esendőségében is lehet lélekben harcos. Vallotta, hogy a nemzedékek reménytelennek tűnő sorsában is ott a remény: „mert változnak a csillagok felette”. De a változások adta esélyhez olyan emberek kellenek, akik ezt felismerik és ki is tudják használni. A hűség, a kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése ezért lehet minden lázas, forradalmi tevékenységnél messzebbre vivő, távlatosabb tett - írta több versében. Reményik Sándor a sorsát vállaló, minden viszontagság ellenére is az igazságot kereső és hirdető ember volt.

Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben mondta Bánffy Miklós: „mindenütt ott lesz, és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar." A temetésről így írt Tamási Áron visszaemlékezésében: „S azokban az órákban, amikor a fekete hír végigjárta a várost, mindenki tudta, hogy nemcsak egy életnek vége, hanem az erdélyi magyarság is pontot tesz egy történelmi fejezet végére. Némán állt egész Kolozsvár.(…) Kolozsvár senkit nem temetett úgy, mint Reményik Sándort. (…) Ezrek és ezrek megilletődött, néma sorfala között kísértük utolsó útjára a költőt, s mint az „őszi Jézus” mosolyában, úgy fürdött a város a különös alkonyatban.” Sírfelirata hűen tolmácsolja életének egyetemes érvényű tanítását: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...”

Viszonylag rövidre szabott élete, pályája során volt része megérdemelt sikerekben, elismerésben két alkalommal (1937-ben és 1941-ben) Baumgarten-díjjal, 1941-ben már halála után a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjával tüntették ki.

„Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás, mint ebben a kötetben." Valóban Petőfit idézi az a tűz, ahogy Reményik érez a magyarság iránt, költészete máig meghatározó, ha a hazaszeretetre és hűségre keresünk kiemelkedő példát irodalmunkban.

Sírja a Házsongárdi temetőben
Sírja a Házsongárdi temetőben

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.