Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

- Október 6-án -

Az óriási, sárga ház,
Hol hajdanában annyi gyász
Meg annyi jaj fakadt,
Ahonnan annyi szörnyű vész
És kő-lágyító szenvedés
Veré az eltiportakat;

Hol csúf odú meg pincebolt
Hősök siralomháza volt
S gaztettek színhelye,
Amelyről ha csak olvasnánk,
Káromkodásra nyílt a szánk,
S undorral lett szívünk tele:

Eltűnt hát az Újépület!
És ím, hatalmas szép teret
Alkottak a romok helyén,
S egymásután kerül oda
Palota mellé palota
S szenny helyébe fény.

És - óh öröm! - az ifjú tér,
Hol annyi könny foly s annyi vér,
Szabadság-tér leve,
S - óh diadal! - ahány az út,
Mely mint sugár a térre fut,
Mindannyin egy mártír neve.

S a téren, azt rebesgetik,
Majd egy szobor emelkedik,
Fenségben és dicsőn:
Szabadság-hirdető szobor,
Nagy és csodás, mint az a kor,
Melynek jelképe lőn.

S azt mondják, hogy mártírjaink
Fel lesznek rája írva mind
Márvány- vagy érclapon,
És évről-évre ifjú, agg
Elébe zarándoklanak
Egy szent emléknapon.

Járok-kelek az utakon
S a hősök nevét suttogom,
És áldom hamvaik porát,
S boldog vagyok köröskörül
Hogy ama ház köveibűl
Szeme már mit se lát.

De csakhamar lelkem borul
S elémbe egy kérdés tolul:
„Tán jobb volt ezelőtt…
Tán kár, hogy aki erre jár,
Nem látja többé a sivár
Nagy emlékeztetőt…”

S lassan leszáll az éj csönd
És hallom, hogy a légbe’ fönt
Halk sóhajtás repül.
Tán vértanúink lengnek itt,
Talán aggódó lelkeik
Beszélnek a jövő felűl.

A felhőben, mely ott suhan,
Talán Batthyány árnya van,
S lenéz, magyar! reád,
S mutatván azt a rém-helyet,
Azt súgja halkan: „Ne feledd
Október hatodikát!

S mikor megéred a napot,
Min annyi jó hős elbukott
S min összeestem én:
Gondold át azt a szörnyű gyászt -
És tégy egy csöndes fogadást
A Szabadság-terén!”

1900 körül