Prohászka Ottokár

Prohászka Ottokár püspök, egyetemi tanár
Prohászka Ottokár püspök, egyetemi tanár

Jelmondata: „Dum spiro, spero. - Amíg élek, remélek."

„Aki morzsákkal beérni nem tudja, és egy kardért mindenről lemondani nem tud, annak nincs missziója az igazságnak szolgálatára!"

„Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül."

„Nem síró szemek, hanem mosolygó lelkek hozzák a legnagyszerűbb áldozatokat."

„Csak művelt népek lesznek nemzetekké. A műveltség tehát közcél, hogy közkincs legyen. Az a nép van emelkedőben, mely belátja, hogy a műveltség hatalom, s mely kér belőle. A harc a hatalomért tulajdonképpen harc a műveltségért."

„Hiszek a Szent Szívben és szeretetében!
Hiszek a lelkek szent közösségében.
Hiszek a szeretet végső győzelmében!"

„Szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul! Ne hagyd magadat legyőzni a nehézségekkel, a közönnyel, a sikertelenséggel! Szeress és jobb lesz a világ!"

Prohászka Ottokár (Nyitra, 1858. október 10. - Budapest, 1927. április 2.) katolikus egyházi író, székesfehérvári püspök, a magyar keresztényszocializmus képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A XX. századi magyar katolicizmus egyik legnagyobb egyénisége, igazi apostola volt a hitnek, a szónak és a cselekedetnek. Kortársai egyszerűen csak „praeceptor Hungariae"-ként, Magyarország tanítómestereként tisztelték. Jelentőségét egy püspöktársa így fogalmazta meg: „Hogyha semmit sem írt volna és örökösen hallgatott volna, titkos jócselekedei mellett neve az Ég könyvében épp úgy tündökölne, mint most"

Apai ágon ősei németajkú iparosok, hivatalnokok voltak. Édesapja, Prochaska Domokos (1817-1879) Morvaországból származott pénzügyi kistisztviselő. Édesanyja az "angyali szépségű" német polgárlány, Filberger Anna, akinek felmenői Svájcból települtek át Nyitrára, és hamarosan a város egyik legtekintélyesebb családjává váltak. Az 1800-as években német anyanyelvű magyaroknak vallották magukat. Elsőszülött gyermeküket már háromnapos korában megkeresztelték a nyitrai Alsóvárosi plébániatemplom Szent Mihály kápolnájában.

Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.

Nem bizonyos ha elszunnyadunk
Hogy fel is ébredünk
Ha el utazunk,meg is érkezünk
Hogy learatjuk azt,amit eleve tettünk
Hogy megtarthatjuk azt ,amit megszereztünk
Hogy mégegyszer kinyílik a rózsa
Hogy a kenyérből mindig lesz egy morzsa
Hogy felnő fű,fa,virág,gyermek
Hogy mozdulatlanul állnak mindig a hegyek

Hogy nem lesz gazság az igazságból
Hogy nem válik gyász ,bánat a vígságból
Nem biztos itt semmi, semmi sem
Mégis építünk,bízunk és remélünk
Gyűjtünk,mulatunk és igérünk
De arra alig gondolunk,hogy csak egy biztos,
hogy meghalunk
Halál után jön a nagy Élet
És vajon a lelked kié lett?

Az apa áthelyezései miatt a család többször változtatott lakhelyet. 1861-ben a Vág folyó partjára, Rózsahegyre költöztek. Itt születtek testvérei is, Irma és Gusztáv. Ehhez a városhoz kötötték első élményei, itt tanult meg járni, beszélni, a helyi templomban hallgatta élete első szentmiséjét. Itt járta ki az elemi iskola első osztályát.

1866-ban a színtiszta magyar anyanyelvű Losoncra költöztek. A német anyanyelvű kisfiú életében döntő változást hozott az itt eltöltött három esztendő. Ebben a városban tanulta meg a magyar nyelvet, itt sajátította el azt a tipikus felvidéki magyar nyelvet, a palóc nyelvjárást, amelynek hanglejtését, stílusát mindvégig sajátjának tartott. Nemcsak tantárgyként tanulta a magyar nyelvet, de a helyi, az anyaországhoz lojális közösségben megtanult magyarul érezni és gondolkodni is. 1869-től két éven át a nyitrai piarista gimnáziumba járt, ahol a legkiválóbb tanulók közé tartozott.

A következő állomás a nyitrai piarista gimnázium lett. A 11 éves kisdiák kiszakadt a család meleg fészkéből, mivel édesapját Ausztriába helyezték át és a nyitrai keresztszülőkre bízták. A kiváló tehetségű és szorgalmú Prohászka lelki életének kibontakozási alapjait érhetjük már tetten. Ő maga is mindig úgy emlékezik vissza, hogy piarista tanárai megtanították a rendszeres tanulásra, és jó alapokat kapott olyan szaktantárgyakból, mint a matematika vagy a latin. Igazgatója, Csősz Imre így jellemezte: „Már fiatal korában jövendő nagyságának alapjait tette le vasszorgalma és példás erkölcsi viselete által... A különben is ritka tehetséggel megáldott ifjúnak azonban legszebb ékessége jó szíve, hite, vallásos érzülete, megható ájtatossága volt. Örömét abban találta, ha prédikációt hallgathatott, ha szeretetreméltó, tiszta lelke másokat is jóra, igazra buzdíthatott."

Nyitráról az országos hírű és legjobban felszerelt kalocsai jezsuita intézménybe került. A jezsuita nevelés, az önálló gondolkodásra való ösztönzés, a magas szintű viták segítették a 15 éves ifjú önálló egyéniségének kialakulását. Nem csak ismereteket, de kiváló lelki vezetőt is kapott P. Uhlarik János felvidéki plébános személyében, akit „Kalocsa apostolának" neveztek. Egész életében példaképének tartotta őt. Az itt eltöltött két esztendő után ő is jezsuita szeretett volna lenni. Szüleitől kért engedélyt, akik korára való tekintettel 2 év türelmi időt kértek, hogy érettebben tudjon dönteni, míg szülői áldásukat megkaphatja. Apja azt tanácsolta neki, hogy ha valóban pap akar lenni, legyen inkább világi pap (plébános). „A hála a múltba, a szeretet a jövőbe néz!"- írja szüleinek.

1873. augusztus 4-én felvételt nyert az esztergomi kisszeminárium tagjai közé, ahol világi papok és bencés szerzetesek is oktattak (utóbbiak csak a vizsgáztatást végezték). 17 éves korában érettségizett kitüntetéssel. Mindenhol az elsők között volt.

Fiatalkori álma teljesült, amikor filozófiai és teológiai tanulmányainak folytatására 1875 őszén Rómába került. Hét évre a Collegium Germanicum-Hungaricum lakója és a Gregoriana egyetem hallgatója lett. Római naplójának első oldalán olvasható: „Lángoló szívvel kívánlak keresni Istenem: küzdve érted v. bírva téged egyaránt szolgálok neked."

Római tartózkodása idején aktív előadója volt a Szent Imre Kör magyar közösségének, amely 1869-ben Magyar Bölcselet-irodalmi Társulat néven jött létre. Prohászka adott új erőt, lendületet a Körnek, melynek 1879-től elnök lesz. Többször adott elő magyar költőktől (Arany, Petőfi stb.) verseket. Előadásainak témái között szerepelt többek között a sajtószabadság, az egyház és az állam szétválása.

Kortársai már korán felismerték tehetségét. Mazella bíboros így vélekedett a tanulmányait befejező Prohászkáról: „Oly nagy elme, hogy milliókra fog hatni." Ugyanebben az évben már Esztergomban Simor prímás ezt mondja: „Meglátjátok, e fiatalemberből nagy ember lesz!"

1878. augusztus 17-én avatták a bölcselet doktorává, és 1882. június 14-én a teológiai doktorátust is megkapta.

Életcélja: „Istenért valami nagyot akarok tenni, s egészen érte élni. Szent akarok lenni minden áron... Szent és egyszerű pap." 1881. október 30. pappá szentelésének dátuma.

Prohászka szobra az eredeti helyén a Károlyi kertben...
Prohászka szobra az eredeti helyén a Károlyi kertben...

Választhatta volna Rómát is papi hivatásának beteljesítésére, de ő igazi apostol kívánt lenni, és a magyar egyház s népe szolgálatát választotta inkább. Még felszentelése előtt írta naplójában: „... mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból föláldozni magát, e szegény, zaklatott, szorongatott népért. Mit tehetek érted, magyar nép..." S ő tett. Egész életével bizonyította, hogy mindig a legelesettebbekért, a legrászorultabbakért kell munkálkodni Jézus példája szerint.

1882-ben az Esztergom-belvárosi plébánián kezdte meg lelkipásztorkodását. A türelmesség, az engedelmesség útját neki is be kellett járnia. Első megbízatása a kisszeminárium gimnazistáinak görög-latin oktatása volt. Nem erre számított, mégis gyorsan ível fel a pályája. 1882. szeptember 2. kisszemináriumi tanár; 1884. augusztus 26. kinevezés a morális és pasztorális tanszékre; 1888. július 10. dogmaprofesszor; 1891 őszétől pedig a szeminárium lelkivezetője és gyóntatója.

A római évek tapasztalatai után megdöbbenve találkozik a hazai valósággal. Sokat vívódik a nagy különbségek miatt. Nagy víziói, reformjai vannak a kispapok erkölcsi, lelki nevelésében. Sokszor kifakad a bajok láttán, naplófeljegyzéseiben megdöbbentőek a látleletek: „Magyarországban nincs élet, mert keveset imádkoznak... Ó, szegény papok, mennyit kell értük imádkoznunk." S ő órákat imádkozik a kápolnában az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztus előtt. Innen meríti és kapja azt az erőt, hogy semmit se adjon fel, de mindent megtegyen.

Hívatásának első 10 esztendeje a belső lelki felkészülés, az aszkézis időszaka. Tudja, érzi: „millió lélek vár rám". A vágyva vágyott feladatot 1890. november 27-én kapta meg. Simor hercegprímás kinevezte spirituálissá: 166 klerikus, 86 teológus és a gimnazisták lelkivezetője lesz. Szabad kezet kapott, és Prohászka élt is ezzel a lehetőséggel. Az Esztergomban töltött 22 esztendő tág teret nyújtott a kispapok kiképzésére. Ő volt egy személyben a professzor, a tudós, az író, a lelkiatya, az imádkozó, miséző papjuk. Olyan sugárzó egyénisége volt, hogy mindenkit magával tudott ragadni.

Egyik szeminaristája (Shvoy Lajos, későbbi utóda a püspöki székben ) szerint: „A teológián az ő dogmatika órája volt a legnagyobb élmény! Épp ebben az időben írta az Ég és Föld című könyvét, és óráin az Istenről, a Teremtőről magyarázott. Csodálatos világ tárult fel lelkünk előtt..."

Nemcsak tudásban, hitben, de bátor kiállásban sem ismert határokat. Amikor nyilvánossá vált, hogy a szeminárium rektora a liberális párt képviselője akar lenni, Prohászka felveszi a harcot ellene. Szóban, írásban korteskedik, az alakulóban lévő Keresztény Néppárt képviselőjeként, az ősi keresztény magyar értékekért. Sajnos a hercegprímással az élen a hierarchia készen állt a kompromisszumra a liberális kormányzattal. Prohászkát vidékre akarta áthelyezni, de ekkor tanítványai egy emberként álltak ki mellette s sztrájkba léptek, először a magyar egyháztörténelemben, és senki sem ment közülük az előadásokra. Ez a bátor, egységes fellépés kényszerítette a hercegprímást végül is a rektor menesztésére.

1904 tavaszán pályázaton elnyeri a budapesti Pázmány Péter Egyetemen a dogmatika tanszékét. Teológiai munkásságára az egyetem már az 1890-es években felfigyelt. A „Diadalmas világnézet” legegyénibb hangvételű műve: a XX. század világában keresi a kereszténység helyét, apologetikus hangvétellel elhatárolódva a kor divatos eszmeáramlataitól. Ekkor ajánlotta fel, hogy átveszi a Regnum Marianum, a fiatal papi generáció szellemi-lelki központjának vezetését.

Raffay Sándor domborműve az eredeti szobor talapzatán
Raffay Sándor domborműve az eredeti szobor talapzatán

1905. karácsonyán székesfehérvári püspökké nevezik ki. Igazi főpásztor lesz, aki missziós feladatokat végez szerte az országban. Lelkigyakorlatok, konferenciák tartása, pásztorlevelek kibocsátása, előadások sorjáznak egymás után.

Írói munkásságának további lendületet ad, hogy ég benne a vágy, a halaszthatatlannak vélő reformok megvalósítására. 1907-ben megjelent könyve „Modern Katolicizmus " címmel szinte szemléletes előfutára a II. vatikáni zsinatnak: „Értsük meg tehát a helyzetet s állítsuk be a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelő belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítve azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket az egyház és a kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel, hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk őserejével s melegével."

Esztergomban vált a sajtó segítségével a századvégi magyar katolikus megújhodás programadójává. Publikált a Magyar Sion és az Alkotmány hasábjain, útjára indította az Esztergom című lapot, később megszervezte a Katolikus Sajtóegyesületet.

Fájdalmasan érinti, amikor 1911-ben az akadémiai székfoglalóján elmondott írása „Az Intellektualizmus túlhajtásai" indexre kerül a fent megnevezett könyvvel és egy karácsonyi beszédével együtt.

A Tanácsköztársaság bukása után kiadott püspökkari körlevélben Prohászka Ottokár megfogalmazásában a feladatok megjelölése szerepel: „Hát álljunk ellent a gonosznak, s fogadjuk meg, hogy csak olyan képviselőjelöltekre adjuk szavazatunkat, kik a keresztény hit alapján állnak, kik a hitvallásos iskolák hívei, kik a keresztény elveket az élet egész vonalán érvényesíteni akarják; mert az a meggyőződésünk hogy Isten, lélek, vallás s erkölcs nélkül mindenünk romba dől. Segítsünk tehát önmagunkon s ne higyjünk azoknak, kik rontani igen, de építeni sehogy sem tudnak."

Prohászkát élénken foglalkoztatták a társadalom égető problémái is. Így a munkásság helyzete, a megoldatlan földbirtok kérdése. Nagy szociális érzékenysége cselekedetekre sarkallta. Kinek higgyen a munkás? című füzetében és a későbbi katolikus nagygyűlésen elmondott beszédében kiállt a munkások jogai mellett s erre buzdította a papságot is.

...és az új helyén Székesfehérváron
...és az új helyén Székesfehérváron

Az I.világháború éveiben minden módon igyekezett a nyomort enyhíteni. Hadiárvaházra gyűjtött pénzt. Az ő hatására született meg a Farkas Edit Szociális Missziótársulata. 1916-ban a Gazdaszövetség közgyűlésén ismertette a földbirtok reformtervezetét. Örökbérlet indítványa nem talált egységes fogadtatásra, mert akiktől igazán függött volna a bevezetése, a földbirtokosoktól, ők közönyösen viszonyultak hozzá, míg a kisemberek örömmel fogadták. Prohászka ekkor maga kezdte el püspöki birtokain az örökbérletek kialakítását.

A főpásztorság visszasodorta Prohászkát a politikához is. Automatikusan a főrendiház tagja lett. A világháborút követő új társadalmi berendezkedést érdeklődéssel figyelte. 1920-ban nemzetgyűlés képviselői feladatot vállalt, mert aktívan részt akart venni a keresztény magyar állam kiépítésében, de hamarosan csalódnia kellett. Az u. n. „keresztény kurzus" csak hangzatában volt az. Keserűen jegyezte meg: „a kis koponyák és a nagy akarnokok gyülekezete... irreális, kapkodó és felületes társaság benyomását teszi rám... Keresztény kurzus kereszténység s keresztények nélkül!" Visszavonul a politikától, ismét főpásztori feladatai kerülnek a középpontba. 1924-ben Fehérváron az egyházmegyei zsinaton már a hívek aktív bekapcsolódását sürgette a hitközségek életébe. 1926-őszén az összefogás szép eredményeként ismét megnyílt a székesfehérvári szeminárium.

Prohászka lelkiségének hű tükörképe az 1925-ben megjelent „Élő vizek forrása" c. könyve, és a halála után kiadott posztumusz kis könyvecske „Az élet kenyere". Ezekben tárulkozik ki az a mélységes, személyesen átélt Jézus kapcsolata, amely a teljesen odaadott életet jelenti, a legmagasabb fokon, a legizzóbb szeretetben. Gyönyörű magyarsággal megfogalmazott gondolatait ezrek és ezrek itták magukba, és lendültek cselekedetekre, utánozván példaképüket, aki Krisztust közvetítette számukra. Hatását sem életében, sem utána nem lehetett mellőzni. Fáklya volt a magyarság egén, és prófétai lelkülettel megáldva buzdított, sarkallt a jó harcának megküzdésében, a mindennapok égető problémáinak megoldásában.

A budapesti Egyetemi-templom szószékén 1927. április 1-jén prédikáció közben érintette meg a halál szele. Amikor a mi a nagyobb, a test, vagy a lélek kérdésére fejtette ki gondolatait, egy parányi ér megpattanása következtében összeesett a szószéken. Másnap, 1927. április 2-án Virágvasárnap előtti szombaton a Központi Papnevelő Intézetben hunyt el. Ez a halál volt koronája egy olyan életnek, amelyiknek minden titkos és nyilvánvaló mozdulata a földi élet valódi igazságkeresését bizonyítja Ég és Föld előtt: „A lélek nagyobb, hogynem a test". Országos gyász kísérte temetését. 1938 óta az emlékére emelt székesfehérvári templomban nyugszik.

Ha jellemezni akarnánk személyét, akkor a krisztusi szeretet hűséges követőjeként és megvalósításán fáradozó emberként kell elismernünk őt. Az Élő vizek forrásában vallja: „A szeretet nem lenni akar, a szeretet adni és elveszni akar. Át akarok változni Krisztussá. Élni akarok, de ne úgy, hogy én éljek, hanem Krisztus éljen bennem. Neki adom szememet és fülemet, hogy lásson és halljon velük. Neki adom kezemet, hogy dolgozzon velük, neki adom elmémet, képzeleteimet és emlékezetemet, hogy isteni tetszése szerint éljen velük. Neki adom a szívemet, hogy szeressen vele, neki adom szabadságomat és örökkévalóságomat, hogy akarjon és éljen, imádkozzék és örvendezzen helyettem és bennem minden időkön át".

Emlékének megörökítését az erdélyi származású Fülöp Elemér szobrászművészre bízták. Az 1934. június 17-én ünnepi keretek között felavatott szobor magán viselte a Trianon utáni korszak politikai és ideológiai hitvallását. A fehér talapzaton álló életerős, papi ruhában ábrázolt püspök jobb kezében kelyhet tart, bal karját szívéhez szorítva Hungariae térdeplő alakja felé fordul. A kehely itt nemcsak a liturgia szent edényét jelképezi, hanem azt is, hogy a fiatal női alakban ábrázolt Magyarország (Hungaria) a püspöktől kér segítséget! Másként nem tudná felemelni a lábainál összeroskadt férfit, aki végső kimerültségében kiejtette kezéből a magyar címert. Hogy ez a szobor-kompozíció mit váltott ki a kortársak lelkében, azt így fejezi ki egy útikalauz: „a leboruló férfi körvonala a címerrel együtt Nagy-Magyarország térképéhez hasonlít. Ezt legjobban homályban lehet látni." A szobor talapzatának hátsó oldalán a szobor felállításakor elhelyeztek egy domborművet, mely az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga megalapítását kívánta megörökíteni. Az alapító tagok között Prohászka alakja is látható volt. A domborművet a hatalom már 1945-ben eltávolíttatta a kőtalapzatról.

Végső nyughelyén Székesfehérvárott, a róla elnevezett emléktemplomban
Végső nyughelyén Székesfehérvárott, a róla elnevezett emléktemplomban

Budapest ostromának hónapjaiban a szobor megrongálódott, egyedül Prohászka kelyhet nyújtó alakja maradt épen. A mellékalakok a felismerhetetlenségig darabokra törtek. 1947-ben a Károlyi-kertben lévő szobor sorsa beteljesedett, amikor április 26-án éjjel kommunisták ledöntötték. Az egyik résztvevő a neves költő, Faludy György volt, aki később maga is megízlelhette a kommunizmus börtönlakóinak életét.

A szobordöntés azonban visszájára fordult, mivel a szobor feje levált és azt a másnap misére igyekvők visszahelyezték a talapzatra, és mindaddig tömegek zarándokoltak a romhoz virágokkal, amíg azt végleg el nem szállíttatták. A mellékalakok maradványait összegyűjtötték, majd a hét mázsányi töredéket 1950 után beolvasztották. Prohászka épen maradt szobrát pedig néhány évtizeddel később, 1984. április 2-án újra felállították, ezúttal Székesfehérváron, a Prohászka-emléktemplom mellett.

A kommunista uralom alatt művei indexre kerültek, mély hallgatás volt személye körül. A hatalom felrótta neki, az 1919-es vörös diktatúráról írott véleményét, és antiszemitizmussal vádolták meg.

80 év után életműve ismét közkinccsé lett. Ez a mérhetetlenül gazdag írott anyag, irodalom bizonyítja szellemi kapacitását, melyben éppen olyan pazarló volt, mint a szeretetadásban. Nem volt levél amire nem válaszolt volna. Schütz Antal szerint, aki Prohászka legjobb ismerője volt, mintegy tizenötezer levelet írt. Összegyűjtött munkái 25 kötetben csupán részlegesen tartalmazza szellemi hagyatékát, mivel még jelentékeny a közzé nem tettek száma.

Zárszóul álljon itt a magyar történelem nagy tanítómesterének, hitvallójának, apostolának gondolata a magyar sors, a magyar küldetés lényegéről:

„Eleven pajzsul állította oda a kereszténység forró szeretete a magyart, hogy az európai műveltséget a félhold ellen megvédje. Vérrel írta be azelőtt a magyar nép ittlétét Európa történetébe, de ezt a vért azzal a vérrel mosta le, melyet a kereszténységért ontott. Kelet hatalma a mi domború mellünkön tört meg. Nyugat civilizációja széles hátunk mögött indult virágzásnak. A Kelet és Nyugat ellenséges árama e haza földjén roppant össze s elsodort mindent s mindenkit, rómait, szlávot, hunt, avart. Egyik sem tudott urává lenni e térnek, de urává lett a magyar, mert Isten állította ide, hogy karját Kelet felé feszítse, s szívét-lelkét Nyugat felé tárja s a szellemet, a hitet, a műveltséget onnan vegye. Szent István apostoli keresztje tette tehát úrrá itt a nemzetet."