Pragmatica Sanctio

Az erdélyi országgyűlés 1722. március 30-án, a magyar országgyűlés 1722. június 30-án fogadta el a Pragmatica sanctiot, majd 1723-ban megszülettek és életbe léptek maguk a törvények is. A Pragmatica Sanctio latin nyelvű kifejezés, ami magyarul annyit tesz: „gyakorlati rendelkezés”. Valamely kiemelten fontos államügy végleges, a messze jövőre is kiható megoldása, amely azután tulajdonképpen „királyi rendeletként” funkcionál.

Szűkebb értelmezésben a Habsburgok örökösödési házi törvényeként emlegetjük, szélesebb értelemben azonban nem csak a Habsburg-családban, de a Német-római birodalomban, sőt a francia királyok által kibocsátott egyes edictumokat is ezen a néven illették.

A Habsburg-család örökösödési szabályozása

III. Károly német-római császár és német király, magyar és cseh király
III. Károly német-római császár és német király, magyar és cseh király

V. Károly döntése következtében 1556-ban a dinasztia egy spanyol és egy osztrák ágra szakadt. A két részre osztott Habsburg-birtokból a császár idősebb fia II. Fülöp király néven kapta a hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkező Spanyolországot, a burgund örökséget és a Nápolyi Királyságot. Öccse, Ferdinánd pedig az Osztrák Örökös Tartományokat és a császári címet szerezte meg.

A spanyol ág azonban 1700-ban, II. Károly elhunytával kihalt. Ennek következtében kitört a spanyol örökösödési háború.

A Habsburg családban már a XVII. században is volt örökösödési válság. Akkor II. Rudolf és II. Mátyás 1619-ben bekövetkezett halála után apjuk, I. Miksa harmadik öccséig, Stájer Károlyig (I. Lipót dédapjáig) kellett visszanyúlni. De akkor legalább még volt hova nyúlni, száz évvel később már egyre nehezebb volt. 1703-ban az akkor 63-éves uralkodónak, Lipótnak volt ugyan két felnőtt fia, József és Károly főherceg, de fiúunokája egy sem. Ráadásul Lipót fivére, IV. Ferdinánd és annak fia József is himlőben korán meghalt. Az öregedő Lipót császár - okulva a dédapja idején felmerült problémákból - még időben szerette volna rendezni az örökösödés kérdéseit, fontosnak tartotta, hogy a két ágra szétvált családban megállapodás jöjjön létre. Ezért célszerűnek látta a II. Ferdinánd császár által 1621-ben kialakított trónöröklési rend megváltoztatását.

Ferdinánd úgy végrendelkezett, hogy a dunai monarchia országait és tartományait egyetlen tagban kell átörökíteni, ezek „indivisibiliter ac inseparabiliter”, azaz oszthatatlan és elválaszthatatlan egységet alkotnak. 1703-ban mindez nem is látszott problematikusnak. Spanyolország megszerzését azonban korántsem lehetett biztosra venni. Az 1703-as családi megegyezést akkor még titokban tartották, mert V. Károly birodalmának újjászületését I. Lipót szövetségesei is ellenezték volna. De akkor még a pactum mutuae successionist, azaz a kölcsönös öröklési szerződés nem is volt aktuális, hiszen I. Lipót császár két fia lévén a trónutódlás még megoldott volt. De mivel Károlyt ekkor még a spanyol trónra szánták, annak elnyerése feltételeként kiesett volna az öröklésből. Így lényegében az utódlást tekintve csak József jöhetett számításba.

Ebben a titkos családi egyezségben rögzítették, hogy a birodalom osztrák birtokait József, a spanyol birtokokat Károly örökli. Ha pedig valamelyik ág kihal, akkor a másik ág férfi leszármazottai öröklik a birtokokat. Ha mindkét ág férfi tagjai kihalnak, akkor a leányág örökli a birtokokat úgy, hogy előbb József, utána Károly lányai következnek. Ez a módosítás végül sohasem bírt gyakorlati jelentőséggel. I. József 1711-ben bekövetkezett halála után III. Károly - császárként VI. Károly - örökölte meg az osztrák ág koronáit. A spanyol örökösödési háborút a rastatti és a badeni békeszerződések zárták le 1714-ben. Katonailag a franciaellenes erők győztek, de a Habsburgok túlzott megerősödésétől tartó tengeri hatalmak (Anglia és Hollandia) diplomáciai útra terelték a megoldást. Így az örökösödési háború Bourbon (V.) Fülöp spanyol trónra emelésével és birtokosztozkodással zárult.

Egy szignálatlan fametszet, Pragmatica Sanctio cím alatt Táncsics lapjában
Egy szignálatlan fametszet, Pragmatica Sanctio cím alatt Táncsics lapjában

Az 1711-ben trónra lépő III. Károly azonban egyszeriben kritikus helyzetben találta magát. Bátyjának ugyanis két leánygyermeke született, magának Károlynak pedig - addig legalábbis - nem született gyermeke, vagyis ekkor ő volt a dinasztia egyetlen férfitagja. Így reális volt az esély arra, hogy a dinasztia férfiágon kihal. A horvát rendi gyűlés a még eleven török veszély árnyékában, félve a birodalom szétesésétől, 1712-ben a magyar országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül elismerte a leányági örökösödést. Jóllehet, a 19. századi magyar történetírás előszeretettel értékelte ezt a gesztust úgy, mint a szakadár „horvát nacionalizmus” megnyilvánulását, a valóságban a rendeket a félelem sarkallta erre a lépésre. Ne feledjük: ekkor még alig több mint 10 esztendő telt el a karlócai béke óta, a Habsburg Birodalom esetleges szétesése pedig a törökök visszatérésének rémével fenyegetett. Később hasonló módon döntöttek a magyar, és az ekkor már külön ülésező erdélyi rendek is.

III. Károly ily módom megerősödve elhatározta, hogy megteszi a szükséges lépéseket a Habsburg Birodalom fennmaradásért. Az uralkodó valamennyi minisztere és titkos tanácsosa előtt ekkor már „tét nélkül” Seilern kancellárral felolvastatta az 1703. évi Lipót-féle titkos paktumot. Majd Károly József leányainak kárára módosított a törvényen. Az új Pragmatica Sanctio szerint a birodalom teljes területét oszthatatlanul férfi örökösei kapják, ha pedig nem születnének férfi örökösei, akkor saját - ekkor még meg sem született - leányai következnek.

1713. április 19-én kihirdetett Pragmatica Sanctió kimondta: a birodalom országait „indivisibiliter ac inseparabiliter”, azaz oszthatatlanul és elválaszthatatlanul nőágon is örökölni lehet. Így kerülhetett Károly halála után a trónra leánya, Mária Terézia. Ez első hivatalos dokumentum, amelyben a Habsburg-monarchia mint egységes egész (totuum) nyer említést.

Károlynak végül négy gyermeke is született, közöttük azonban csak egyetlen fiú volt - Lipót János -, aki mindössze hét hónapig élt. A következő év májusában aztán világra jött Mária Terézia, akinek öröklése érdekében a császár-király 1720-tól a birodalom összes országában igyekezett elismertetni a Pragmatica Sanctiót. Az örökös tartományokkal nem is volt gond. Szép sorban egymás után valamennyien elismerték. Némi ellenállást csak a tiroliak tanúsítottak.

Az 1715. évi országgyűlés visszaadta a karoknak és rendeknek királyválasztási és koronázási jogát. A magyar rendeknek az erről való lemondás kényszere nehezítette a megállapodást. Ezzel szemben a felismerés, hogy sem Erdély, sem a Magyar Királyság nem képes egyedül megvédeni magát egy esetleges török támadás ellen. Hosszas alkudozás után fogadták el a magyar rendek, annak különös hangsúlyozásával, hogy az Ausztriai-ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán az uralkodóház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog. Erdélyben 1722 március végén, Magyarországon egy évvel később iktatták be a Habsburg-ház családi törvényét, melyet III. Károly időközben az európai államokkal is elfogadtatott.

Mária Terézia a Szent Koronával és a jogarral az 1750-es években Meytens alkotásán, Szépművészeti Múzeum
Mária Terézia a Szent Koronával és a jogarral az 1750-es években Meytens alkotásán, Szépművészeti Múzeum

A magyar rendek a Pragmatica Sanctio 1723-as megszavazásával elfogadták, hogy a Habsburg-ház leányágon is örökölheti a magyar trónt s hogy az ország el nem választható módon kapcsolódik a dinasztiához és a birodalomhoz. E döntés lett az alapja az 1867-es kiegyezésnek is, így újabb kétszáz évig, az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as felbomlásáig összekapcsolta Ausztria és Magyarország sorsát. Ez a törvény mondta ki először, hogy Magyarországnak, míg Habsburg él, mindig az lesz a királya, ki ura lesz az oszthatatlan örökös tartományoknak.

A leányági örökösödés elfogadtatása a nagyhatalmakkal nem ment simán. Az említett rastatti békében ugyan Franciaország elfogadta az osztrák öröklés szabályait, hosszas diplomáciai munkának köszönhetően 1718-ban Nagy-Britannia, Hollandia és Szardínia, 1725-től pedig Spanyolország, 1732-től az oroszok és a dánok. A németek közül elfogadták a poroszok, de hevesen ellenezték a bajorok és a szászok. Ők azok, akik viszont éppen ünnepélyes esküvel mondtak le feleségeik örökösödésből származó minden jogáról, mivel épp ők voltak I. József lánygyermekeinek férjeik. Azaz míg az 1703-as családi 'megállapodás' József és Károly között egymás halála után a másik utódainak örökségét mondta ki, fiúörökös hiányában az 1713-as szabályozás előbb az akkori uralkodó Károly leányági örököseit veszi, s csak azután József, az elhunyt báty leányági örököseit. A szász választó II. Frigyes Ágost 1719 augusztusában, a bajor (VII.) Károly Albert pedig 1722 októberében vette el József lányát, tehát mindketten az 1713-as közokiratba foglalás után (a bajor pedig kifejezetten az 'örökös tartományok' elfogadásai után. Mégis mindketten József előjogára apelláltak, s kívántak érvényt szerezni majdan Mária Terézia trónra kerülését követően, az osztrák örökösödési háború kirobbantásával.

VI. Károly egészségét felőrölte az elfogadtatásért folyt küzdelem. 1740. október 20-án úgy halt meg a Habsburg-ház utolsó férfi-sarja, hogy egy fiúunokáját sem ismerhette meg, pedig később lett neki öt is.