Petőfi Sándor: 1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
te a népek hajnalcsillaga!...
Megvirradt, fölébredt a föld, fut
a hajnaltól a nagy éjszaka.
Piros arccal
jött e hajnal,
piros arca vad sugára
komor fényt vet a világra;
e pirulás: vér, harag és szégyen
a fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
zsarnokok, rátok száll haragunk,
s a reggeli imádság fejében
istenünknek vérrel áldozunk.
Álmainkban
alattomban
megcsapolták szíveinket,
hogy kioltsák életünket,
de maradt még a népeknek vére,
annyi, ami fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában,
áll a tenger és a föld mozog,
emelkednek száraz hullámok,
emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya...
vitorlája
iszaposan összetépve
a kormányos szíve képe,
aki eszét vesztve áll magában,
beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt a lábam alatt?... hah,
eltépett lánc s eltört korona.
Tűzbe véle!...
No, de mégse,
régiségek közé zárjuk,
de nevöket írjuk rájuk,
különben majd a későn-születtek
nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesült az Írás
jóslatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
mind elestek,
földúlt szobraik kövébül
új dicső szentegyház épül,
a kék eget vesszük boltozatnak,
az oltárlámpa lészen benne a nap!