Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

Óda a vértanúk szobrának leleplezésére.

Szabadságharczunk letűnt napvilága!
Te vakító nap e század delén,
Nem pazaroltad sugarad hiába,
Bár vak sötétbe halt az égi fény ;
Eszméiden nem győzött az enyészet,
Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
Fényeddel fényt hint késő századokra
A tizenhárom vértanú alakja.

Ki a homályból te ragadtad őket,
Dicssugárt rájuk dicsfényed vetett,
Az eszmény nélkül tespedő erőknek
Te adtad a rajongó ihletet.
S midőn napod már a nagy éjbe dőlt rég,
Világosságod bennünk tündökölt még ;
S haláluk is azért volt, hogy mi abban
Azt lássuk, a mi benned halhatatlan.

Haláluk! Fagyos rémülettől dermedt
Egy ország lelke, látva ily halált ;
Bár milljó sebből vérezett a nemzet,
Milljó tekintet a bitókra szállt ;
Lesujtva, némán és kővémeredten,
Vad iszonyattal csüngtünk ama tetten,
S a bősz sikoltás, mely keblünkből tört ki,
Ajkunkra fagyva, nem tudott kitörni.

S mártír-haláluk végig kelle néznünk;
S hogy mit jelent ez, látnunk kelle jól:
Az o haláluk, a mi csúfos végünk,
A végítélet egy nemzetre szól ;
Jöhet új tavasz, új kor fakadása,
E népnek nem lesz már föltámadása,
A vértanúkkal ott pihen egy sírba,
Népek sorából kitörülve, — irtva.

Majd az iszonyt zokogó gyász követte,
És sírva-sírt hantjuknál a haza ;
Majd egész nemzet lobbant gyűlöletre,
Szívében tombolt bosszú vihara ;
A bosszúállás rettentő igéje
Egy nemzedéknek volt gyönyöre, kéje,
Fojtott harag a szívek mélyin lázadt,
Tűréstől égett arczokon gyalázat.

Enyhet nyújt a legégőbb fájdalomnak,
Vigaszt reménytelennek az idő;
A vad keserv, a szenvedély elhamvadt,
Sírjukhoz már zarándokol hívő,
S nem a halálnak borzalmára gondol :
Lelkesedést merít a sírhalomból,
Fölidéz múltat, régi nagy időket,
S úgy érzi lelke, hogy nem haltak ok meg.

Nem haltak ők meg! Ha az eszme él még,
Melyért ok éltek s éltük áldozák.
Nem haltak ok meg! Hogyha lelkük fényét
Tisztán, tündöklőn örökül hagyák.
Nem haltak ok meg! Csak ha már nem lüktet
Szívünkben heve az o hos szívüknek,
Ha ama nagy czél csak bolygó kísértet,
Akkor meghaltak s oh hiába éltek !

Mert mint a költő lénye él a dalban,
Midőn a test már régen hamu, por ;
Mint mesterműben lángol halhatatlan
Ihlett művészed lelke: régi kor:
Úgy szabadsághős halhatatlansága,
Ha utódokban ég tovább a lángja,
Tett mestere, szent küzdelem mártírja
Halhatlanságát más szívekbe írja.

Klió hiába jegyzi fel a tettet,
Ha meg nem őrzi élő köztudat,
De a mi ott él, mélyén a szíveknek,
Nem semmisült meg, mert mindegyre hat.
Oh áldott harcznak áldott vértanúi,
Századok fognak tőletek tanulni.
S dicsőt, nagyot ha tesznek egykor mások,
Az is, dicsők, a ti nagy alkotástok !

Férfiak, kikben nincs önzés, önérdek,
A kikben ember-méltóság lobog,
Kik fölemelnek porba süllyedt népet,
Hazát hódítnak s szent ember-jogot,
Kik mindent, mindent a világnak adnak,
Kincset, gyönyört maguktól megtagadnak
S vállalnak büszkén vértanú-keresztet,
Az o példájuk követői lesznek.

És lesznek, mert a történet nem áll meg,
Időnek méhe meddő nem lehet ;
És lesznek, mert kitör, a mit homály fed,
Mit nemesek, jók szíve rejteget.
És lesznek, míg hí az a czél, a végső,
Elaggott fajra ifja nemzedék jő,
Viharral, vészszel bátran megdaczolhat
S mi még ma ábránd, azt kivívja holnap.

S ok élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön,
Míg a magyar szellem magasba tör ;
Az igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának ;
Utódtól fogja hű utód tanulni,
Hogyan kell élni s hogyan kell meghalni!