Az otrantói tengeri csata

A trianoni határokhoz szokott mai eszünkkel szinte elképzelhetetlen, hogy az első világháború végéig magyar tengerészek szolgáltak a Monarchia hadihajóin. Nem is akármilyen teljesítménnyel. Ennek egyik ragyogó példája az otrantói csata néven elhíresült ütközet. Osztrák katonai folyóirat szerint ez az ütközet volt „a legnagyobb csata az Adrián az első világháború alatt.” Egyes vélemények szerint ez a csata volt a Földközi-tenger jütlandi csatája. A részt vevő egységek számát tekintve ugyan elmaradt a jütlandi ütközet mögött, azonban inkább tekinthetjük valódi csatának, mivel jóval összetettebb volt. További érdekessége, hogy a benne részt vevő osztrák-magyar hajók egy kivételével mind magyar építésűek voltak.

A harmadik otrantói csatára 1917. május 15-én került sor a Császári és Királyi Haditengerészet és az antant hadiflottája között. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottája, amely szerepet játszott a központi hatalmak balkáni sikereiben 1916-tól tétlenségre volt kárhoztatva. Az ellenfél a Monarchia hajóinak a Földközi-tengerre kijutását megakadályozandó, valamint a tengeri úton történő ellátás ellehetetlenítése érdekében az olasz csizma sarkánál, az otrantói szorosban műszaki zárat létesített. A tengerzár védelmét elsősorban francia és angol hadihajók látták el. Ennek köszönhetően a császári és királyi hadiflotta nem volt képes jelentős befolyást gyakorolni az első világháború menetére. A tengerzár maga ugyan nem volt túlságosan hatékony, azonban állandó veszélyt és kockázati tényezőt jelentett.

A tengerzár elleni támadás ötlete Horthy Miklóstól származott. A csata a Földközi-tenger legnagyobb tengeri ütközete lett, mely egyben a Császári és Királyi Haditengerészet legkiemelkedőbb sikere volt az első világháború során. A mindössze három gyorscirkálóból és két torpedórombolóból álló kis erőcsoportosítás fontos, hadműveleti jelentőségű csapást mért ellenfelére.

A támadásra az osztrák-magyar hadiflotta legkorszerűbb és leggyorsabb hadihajóit, a Helgoland-osztályt vezényelték. Az SMS Novara, az SMS Helgoland és az SMS Saida cirkálók alkották ezen csoportot, imponáló, 54 km/h csúcssebességgel. Ezen kívül a még náluk is gyorsabb, 62 km/h-ás végsebességű SMS Balaton és az SMS Csepel rombolókat jelölték ki az akcióra. A parancsnoki megbízatást Horthy Miklós kapta meg. Az nyilvánvaló volt, hogy az igazi nehézséget nem a tengerzár áttörése jelenti. A tengeralattjárók ellen hálókat vontató, alig felfegyverzett gőzösök elleni támadás nem jelenthetett problémát. Ezek személyzetét hagyták is elmenekülni. Az akcióban az igazi kihívást az ellenséges antant cirkálók jelenléte jelentette, akik szükség esetén komoly számban tudtak a helyszínen megjelenni. Ezek az egységek pedig nagyobb erőt képviseltek, mint az egész osztrák-magyar hadiflotta.

Horthy Miklós a Novara  parancsnoki hídján
Horthy Miklós a Novara parancsnoki hídján

1917. május 15-én, a hajnali órákban a fenti három cirkáló elérte a kijelölt hadműveleti területet és sikeresen elsüllyesztve tizenkét őrhajót, tízet pedig súlyosan megrongálva áttörték az ellenséges zárat.

A felriasztott ellenséges hadihajók két irányból támadtak. A küzdelem alatt Horthy sorhajó kapitány maximálisan kihasználta hajóinak manőverképességét és a legénység összehangolt munkáját. A külön működő Csepel és Balaton rombolók elsüllyesztettek egy olasz rombolóból és két hajóból álló konvojt. A két romboló a három osztrák-magyar cirkáló felé vette az irányt, a biztonságos visszavonulás és az erők egyesítése céljából. Ekkor azonban újabb támadás érte őket. A támadást két brit cirkáló és öt olasz romboló kezdeményezte és tizenkét kilométeres távolságból tüzet nyitottak rájuk. A Csepel és a Balaton az albán partok felé kanyarodva elszakadtak a nehézkesebb cirkálóktól, majd az őket üldöző Aquila torpedóromboló kilövése után a parti tüzérség oltalma alá érve visszavonultak Cattaróba.

Az antant flotta, amely elmulasztotta a két rombolót, felfedezte Horthy hajóit, akik közben módosították az útirányukat, hogy segíthessenek a rombolóknak. Így a szövetségesek a biztonságos kikötéstől még mintegy száz mérföldnyire tartózkodó három osztrák-magyar cirkáló ellen indították meg a támadást. Az ellenfelek körülbelül nyolc kilométerre tartózkodtak egymástól, mikor kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra. A két óra hosszat tartó heves tengeri csatában Horthy hajóraja 1 cirkálót, 2 rombolót, 1 búvárhajót süllyesztett el és egy repülőgépet lőtt le.

A Novara gyorscirkáló
A Novara gyorscirkáló

Súlyosan megsérült az SMS Novara is, tornya mögé csapódott be egy gránát, melynek következtében Szuborits Róbert első tiszt hősi halált halt. A repeszektől Horthy öt helyen sebesült meg, fél fülére pedig átmenetileg elvesztette a hallását (egész életére nagyothalló maradt). Ennek ellenére további parancsokat adott ki, amíg eszméletét elvesztette a vérveszteségtől és a sokkhatástól. A parancsnokságot Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át. Amikor Horthy magához tért, ismét átvette a parancsnokságot, az SMS Novara irányítását pedig Witkowskyra bízta. A csata közben az osztrák-magyar cirkálók tovább haladtak északnyugati irányban és úgy tűnt, hogy sikerül a felmentésükre érkező egységek közelébe jutniuk, amikor az SMS Novarát újabb súlyos találat érte. A tizenhat kazánból nyolc azonnal leállt és ennek következtében a hadihajó mozgásképtelen lett és ezáltal teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került.

Az antant flotta azonban hirtelen tüzet szüntetett és (a szükségesnél egy órával korábban) felkészült az SMS Sankt Georg által vezetett osztrák-magyar felmentő egységek fogadására.

Az egyik olasz romboló még egy utolsó támadást indított az SMS Novara ellen, ezt azonban heves ágyútűzzel sikerült visszaverni. Az SMS Novarát vontatni kezdték és úgy tűnt, hogy a csata véget ért. Ekkor azonban az antant flotta váratlan erősítést kapott és ennek következtében már három cirkálóból és nyolc rombolóból állt, jelentős túlerőben. Újra támadásba lendültek, újrakezdődött a tüzérségi párbaj, eredményre azonban nem vezetett. Ezután nem is vállalkoztak arra, hogy a megerősödő osztrák-magyar flottával felvegyék a harcot, Brindisi irányában elvonultak. Passzív magatartásuk további áldozatokat követelt. Egy, az üldözésükre induló német U 89-es tengeralattjáró megtorpedózta a vezérhajójukat és a biztosítására kifutott francia rombolót elsüllyesztette. A csatában részt vett még néhány, a Császári és Királyi Haditengerészetnél szolgálatot ellátó repülőgép, és két osztrák-magyar tengeralattjáró is.

Az otrantói csata 90. évfordulóján állított emléktábla az ütközet hőseinek emlékére
Az otrantói csata 90. évfordulóján állított emléktábla az ütközet hőseinek emlékére

Rizzo olasz királyi fregattkapitány Horthy szerepéről ezt nyilatkozata: „Feltétlenül el kell ismerni, hogy Horthy a háború alatt izzó és értékes parancsnok volt, csodálatos energiával!” Ellenfele Guido Milanesi nyilatkozata is feltétlen elismerés: „Olyan ellenfél áll velünk szemben, akinek, ha legyőzzük, rögtön kezet nyújtottunk volna.” Richard Scheer tengernagy, a német flotta parancsnoka a skagerraki csatában: „Horthy nem habozott, hanem egyenesen az ellenségnek tartott. Ennek a tetterőnek, ennek az ügyes és semmitől vissza nem riadó tetterőnek az ellenfél nem tudott hasonló elszántságot szembeállítani…”

A Monarchia és a központi hatalmak óriási hírveréssel ünnepelték az otrantói győzelmet. A szétrombolt tengerzáron keresztül akadály nélkül haladhattak át a Monarchia hajói. A Monarchia felbomlása után, 1921-ben Mária Terézia Rend káplánja Horthy Miklóst az adható legmagasabb katonai kitüntetéssel, a Katonai Mária Terézia-renddel tüntette ki. Ez a díj a kitüntetett kérelmére bárói címmel jár, ám ezt jellemzően Horthy sohasem kérte!

A győzelem azonban jelentősége ellenére nem hozott tartós sikert. Az erőfölényben lévő antant hadihajók rövidesen újra összezárták a tengeri zárat. Ezt követően már a világháború végéig a Monarchia hajói kénytelenek voltak a kikötőben vesztegelni.

Forrás: wikipedia.org, vitezirend.co.hu