Magyarország német megszállása

Magyarország 1944. március 19-én, a német megszállással elveszítette a nagyon súlyos áldozatok által „megszerzett" „állami önrendelkezését”. A német megszállással új korszak kezdődött Magyarország történetében: az 1918-ban elnyert teljes szuverenitás és függetlenség véget ért, amit aztán csak 1990-ben sikerült újra visszaszerezni.

Német haditerv Magyarország ellen

Veesenmayer, Magyarország teljhatalmú ura
Veesenmayer, Magyarország teljhatalmú ura

1943. szeptember 8-án az olasz Badoglio-kormány Mussolinit megkerülve bejelentette, hogy Olaszország leteszi a fegyvert. A kiugrás sokkolta a német vezetést. Bár Hitlernek később Olaszország másik felének megszállásával sikerült elérnie, hogy ez a rész még mindig a Duce mellett harcoljon. Mindenesetre az olasz front megjelenése felértékelte Magyarország és Románia szerepét. Hazánk a Balkán és Ukrajna összeköttetésében kulcsfontosságú volt, és Romániával együtt a szovjet front felé fontos felvonulási területnek számított. Emellett - mint az a német kormányzati iratokban is olvasható - a totális háborút vívó Harmadik Birodalomnak Ukrajna kiesésével nagy szüksége volt a magyar mezőgazdaság termékeire, amit nem hagyhatott egy esetleges „olaszos” átállás esetén elveszni.

Az olasz kiugrás után másnap létrejött a titkos megállapodás Magyarország és Anglia között. Egy nagyon rövid ideig a magyar kormány azt hihette, hogy siker kisérte próbálkozásait. A tervek megvalósulásához az kellett volna, hogy a nagyhatalmak is úgy cselekedjenek, ahogyan a kormány várta, a körülmények azonban minden irányból sokkal kedvezőtlenebbül alakultak. Horthy 1944. február végén levelet írt Hitlernek, amelyben követelte a magyar csapatok hazahozatalát, mondván, azok majd a Kárpátok gerincén megvédik az országot. Titkon ez már egyfajta előkészület volt arra, hogy a magyar vezetés megpróbálja bevárni a szövetségesek balkáni partraszállását, s akkor a honvédség leteszi a fegyvert.

A balkáni partraszállás soha nem valósult meg, az olaszországi hadműveletek pedig lassúságuk miatt méltán érdemelték ki a „Csiga-hadművelet” nevet. Olaszország átállását követően pedig villámsebesen, már szeptember 30-ra elkészült Magyarország megszállásának terve, amely a Margarethe-I. fedőnevet kapta. A Wehrmacht vezetési törzse emellett Románia megszállási tervét is elkészítette Margarethe-II. fedőnév alatt.

A döntés időzítését rövid távú okok indokolták: a szovjetek már megközelítették a Kárpátokat, a németek nem kockáztathattak egy újabb partizánháborút, egy magyar kiugrás pedig katasztrofális helyzetet eredményezett volna a fronton. Ha a magyarok utat nyitnak a Vörös Hadseregnek az Alföldön, azonnal összeomlott volna a keleti front déli szárnya. A német hírszerzés részletes információkkal rendelkezett Kállay Miklós magyar kormányfő nyugati béketapogatózásairól, ami - az olasz helyzet mellett - újabb okot adott Hitlernek a megszállás előkészítésére.

Másrészt Hitler egy angol-amerikai légideszant támadással is számolt, ami már szinte biztos, hogy magyar átállással járt volna. Hitler félelme nem volt alaptalan: Churchill valóban tervezte, hogy Itália mellett a Balkánon is offenzívába kezd, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne - valóban, a megszállás hamarabb is bekövetkezhetett volna, ha az angolok és amerikaiak nagyobb erőkkel megjelentek volna a Balkánon. Ezért Hitler 1944 februárjában az önálló akció mellett döntött.

Kállay politikája 1944 februárjára-márciusára zsákutcába jutott, hiszen a németek bizalmát már régen elvesztette, a nyugatiak bizalmát nem nyerte el, a Szovjetunióét viszont nem kívánta elnyerni. A belpolitikában is elszigetelődött: a háborúellenes ellenzék számára kevés volt „a béketapogatózás”, a németbarát jobboldal számára viszont túlságosan is sok.

A náci vezetők régóta ellenszenvvel szemlélték a magyar kormány tevékenységét, kiválási szándékait, amelyekről pontos információik voltak. Hitler bizalma 1943 áprilisa óta Horthyban is végleg megingott.

A Führer a magyar megszállás esetében román, szlovák és horvát, míg Románia esetében magyar és bolgár seregek bevonásával számolt, ami azt is mutatja, hogyan akarta kijátszani Hitler egymás ellen Közép- és Kelet Európa egymással viaskodó államait. Végül nem Hitler eredeti terve valósult meg. A teljhatalmú megbízott Veesenmayer és a hírszerzést vezető Schellenberg meggyőzte őt, hogy Magyarországot csak németek szállják meg, ne vonja be szomszédainkat, mert az kiszámíthatatlan mértékű ellenálláshoz vezethet.

A németek Magyarországgal szemben a katonai eszközöket politikai megoldással kívánták kombinálni. Hitler német hivatalnokokra akarta bízni a magyarországi közigazgatást, Veesenmayerék viszont egy „magyar megoldást” javasoltak, szerintük elegendő a „várbeli klikk”-nek nevezett elit kicserélése. Ez is igen távol állt az állam klasszikus önállóságától, de valami csökkentett mozgástér így is maradt, összehasonlítva mondjuk a Cseh-Morva Protektorátussal. Ezért kerülhetett sor a kiugrási kísérletre is.

Hitler sürgette a végrehajtást és 1944. február 28-án parancsot adott a Margarethe-I. végső formájának kidolgozására, március 11-én pedig a végrehajtására, amelyet másnap aláírt. További két hadosztályt rendelt a megszálláshoz, és kidolgozták a megszállás részeként a „Trójai faló” hadműveletet is, amely Budapest elfoglalását két-két, Bécsből illetve Belgrádból induló ejtőernyős különítményre bízta. A hadműveleteket Foertsch tábornok és von Weichs vezértábornagy vezette.

Érdemi magyar katonai ellenállással a németek nem számoltak. Pontosan tudták, hogy az egyik magyar hadsereg a Kárpátok előterében állt, a másik pedig Erdélyben. A határokat három égtáj felől kellett volna védeni a sokkal fejlettebb Wehrmacht és SS csapatok ellen. Ráadásul, a trianoni béke nemcsak gazdaságilag, katonailag is megnyomorította az országot, amit még felerősített, hogy Romániával szemben Magyarország meglehetősen kevés fegyvert kapott a németektől. A magyar hadsereg fegyverzete így természetszerűleg gyenge és hiányos volt.

A németeknek azt is tudták, hogy a magyar katonai vezetés nem készült fel - és tegyük hozzá, katona és fegyver nélkül nem is készülhetett fel - egy esetleges megszállás elhárítására. Maximilian von Weichs német vezértábornagy kijelentette: ha a magyarok együttműködnek, akkor huszonnégy órát vesz igénybe a bevonulás, ha nem, akkor tizenkettőt.

„Magyarország nemzetté válása még kezdeti állapotában van és még évtizedekig tarthat, amíg az érettség fokát eléri” - jelentette a későbbi követ a magyarországi helyzetről. A megszállással kapcsolatban pedig ezt írta: „a magyar kérdés megoldása, ha egyáltalán lehetséges, csak a kormányzóval együtt hajtható végre, ebből a szempontból is eljött az ideje, hogy megszüntessük Magyarország önállóskodásának állapotát.”

Német részről kilenc seregtest vett rész Magyarország megszállásában, ezek általában nem összeszokott hadosztályok, hanem ad hoc módon összeállított magasabb egységek voltak, egyik-másik még a hadi létszámot sem érte el.

Magyarország sorsa ekkor megpecsételődött.

1944. március 18-ára Hitler tárgyalásra hívta Horthyt, azzal az egyértelmű, a meghívottal persze nem közölt szándékkal, hogy a megszállás idején Horthy ne legyen itthon, tehát ne lehessen döntéshelyzetben. Hitler azzal zsarolta Horthyt, hogy ha nem vele történik a megszállás, akkor nélküle, de úgy már román részvétellel. Ezért sem távozott Horthy. A kormányzó ekkor még azt gondolta, hogy újabb gazdasági elköteleződésekkel meg lehet óvni hazáját a legrosszabbtól. Horthy kormányzó végül a feszült, többször megszakított tárgyalások eredményeként elfogadta Hitler ultimátumát, a megszállás tényét és a Kállay-kormány menesztését. De a Hitlerék által elé tolt proklamációt, amelyben kijelentette volna, hogy az ő hozzájárulásával jöttek be a német csapatok, nem volt hajlandó aláírni. Ezt azzal indokolta, hogy azok nem az ő egyetértésével lépték át a határt, ráadásul a kormányzó minden politikai aktusához a kormány ellenjegyzése szükséges. A német csapatok másnap, 1944. március 19-én érdemi magyar ellenállás nélkül vonultak be Magyarországra.

Horthy Miklós előtt két út állt ekkor: vagy hivatalában maradva próbál meg korlátozott lehetőségek mellett ellenállni, vagy lemond és úgy próbál meg még inkább korlátozott lehetőségek között ellenállni. Ez utóbbinak egyenes következménye lett volna, hogy a németek egy teljes mértékben őket kiszolgáló kormányt emelnek hatalomra, az ország erőforrásai száz százalékosan a nácik érdekeit szolgálják, minden hadra fogható férfit a keleti frontra dobnak, a hazai zsidóságot deportálják. A másik lehetőség, hogy elfogadja a megszállást és a helyén marad, megpróbálja „menteni a menthetőt”, a haderőt a honvédő háborúra tartalékolni, a lakosságot és a gazdaságot pedig a lehetőségekhez képest megóvni a németektől. Sőt, a megfelelő pillanatban elrendelheti a mozgósítást és a fegyveres harcot a megszállók ellen. Ez utóbbi mellett döntött, amivel viszont legalizálta a megszállást, és ma éppen ezért a le nem mondásért éri őt a legtöbb támadás.

Az előzőek alapján tehát nem volt és nem is lehetett érdemi ellenállás. Voltak ugyan kisebb összetűzések, mint például az újvidéki hídnál vagy egy-egy repülőtérnél, laktanyánál. Ezek azonban nem befolyásolták a végeredményt. Összehasonlításként: a csehek egyetlen puskalövés nélkül adták át az országukat Hitlernek, noha a cseh hadsereg kifejezetten korszerű, jól felfegyverzett, motorizált haderő volt. A magyar legfelsőbb parancsnokság a körülmények ismeretében utasítást adott a honvéd csapatoknak: ne álljanak ellen. Egyesek ezt úgy értelmezik, hogy a magyar haderő németbarát volt. Voltak németbarát tisztek, de a teljes tisztikar, pláne az egész haderő egésze nem volt németbarát.

Magyarország német megszállása tehát nagyobb atrocitások nélkül történt. A német áldozatok nem haladták meg az 50 főt, míg a magyar honvédelem kevesebb mint tíz személyt veszített. Március 19-én a lakosság többsége közömbösen fogadta a német erőket és csak fokozatosan döbbentek rá a megszállás következményeire. Az angolszász légierő immár kíméletlenül bombázta a fontosabb magyar célpontokat, elsősorban gyárakat és közlekedési csomópontokat. Április 3-a és szeptember 30-a között összesen 19 légitámadás érte az országot. A bombázások következtében mintegy 20 ezer ember halt meg, április végéig közel 100 ezren hagyták el a fővárost. A német hadsereg azon túl, hogy jelen volt, számos középületet lefoglalt és súlyosan megterhelte az ország gazdaságát. Eltartásuk a magyar kormánynak havi 200 millió pengőbe került. Hatalmas mennyiségű élelmiszer és nyersanyag, kisebb mértékben ipari termék áramlott ki az országból - fizetség nélkül.

Középen Sztójay, akinek kormánya nem a magyar nemzeti érdekeket, hanem a német háborús célokat szolgálta
Középen Sztójay, akinek kormánya nem a magyar nemzeti érdekeket, hanem a német háborús célokat szolgálta

A Margaréta terv egyik fontos célja a Kállay kormány leváltása és a titkos diplomáciai kapcsolatok felszámolása volt. A németek Imrédy Bélát akarták. Sztójay - bár ő is németbarát volt - Imrédyhez képest már egyfajta kompromisszumnak számított. Horthy Kállayt tartotta volna meg, ha teheti. Ebből a miniszterelnöki kinevezésből is látszik, hogy a megszállással elveszett Magyarország korábbi önállósága. Olyan kormány alakult Budapesten, amelynek a miniszterei is csak német jóváhagyással kerülhettek a székükbe.

Bár nyilvánvalóan a megszállás előtt sem volt teljesen önálló a magyar vezetés, utána már teljes mértékben ellenállás nélkül szavazták meg Sztójay törvényeit azok a képviselők, akik nem bujkáltak vagy nem voltak fogságban. Nagyon sok olyan lépést követelt meg a Harmadik Birodalom, amit külső nyomás nélkül nem lehetett volna érvényesíteni. Ilyenek voltak a Volksbundnak adott jogosítványok vagy a nyersanyagszállítások, lényegében ellenszolgáltatások nélkül. Léteztek szerződések, de Németország többnyire nem vagy csak aránytalanul kis mértékben teljesítette az ezekben vállalt kötelezettségeit.

A németellenes erők megbénítására a Gestapo gyors és alapos tisztogatásba kezdett. Számos neves politikust és közéleti személyt letartóztattak, köztük a legitimista Sigray Antalt, a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszkyt, a polgári baloldalhoz tartozó Rassay Károlyt, a szociáldemokrata Peyer Károlyt és Baranyai Lipótot, a Nemzeti Bank volt elnökét. Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő fegyverrel fogadta az elfogására küldött németeket, aki a rövid tűzharc során megsebesült, letartóztatták és elhurcolták. 1944. október 11-én a magyar kormány követelésére bocsátották szabadon. A kormányzó tanácsadói és korábbi munkatársai közül Bethlen és Kállay menekülésre kényszerült, Keresztes-Fischert viszont elhurcolták. A letartóztatások mintegy 10 ezer embert érintettek. A MÉP is „rendezte” sorait: 4 parlamenti képviselőjüket kizárták a pártból, 26 pedig lemondott mandátumáról. Feloszlatták a baloldali pártokat, a Parasztszövetséget, betiltottak több száz egyesületet, folyóiratot és lapot. Március végén rendeletileg tiltották meg a külföldi rádióadók hallgatását.

Magyarország a tengely része volt ugyan, de a németek megszállta európai területektől és a tengely államaitól eltérően az ország megszállását megelőzően nálunk „nyugalom" és egyfajta „béke" honolt. Működött a parlament, működtek a szakszervezetek is. Más hadban álló országokhoz hasonlóan, nálunk is volt cenzúra, de leginkább katonai kérdések esetében nyilvánult meg, a sajtó meglehetősen szabadon beszélt kényes kérdésekről is, akárcsak a képviselők az országgyűlésben. Bár a zsidókkal szemben több korlátozó intézkedés is érvényben volt, biztonságban voltak. Magyarország menedéket jelentett a hazai és ide menekült zsidóságnak éppúgy, mint az üldözött lengyel ellenállóknak avagy a német hadifogságból magyar területre szökött holland, francia, orosz, brit katonáknak. Eddig a napig a magyar vezetés több-kevesebb sikerrel küzdött azért, hogy az ország minél kevesebb vérveszteséggel vészelje át a háborút.

A megszállást követően mindez a múlté lett. Pártokat tiltottak be, politikusokat, újságírókat tartóztattak le, közülük többeket ki is végeztek. Kállay Miklós kalandos úton a török követségre menekült, de a nyilas puccs után feladta magát, előbb a mauthauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba hurcolták. Általánosságban elmondható, hogy a megszállással elkezdődött a német követelések kényszerű teljesítése katonai és gazdasági téren is.

Az állami élet megőrzött maradványai arra jók voltak, hogy a nyugati hatalmak a magyarokat ne megszállt, hanem csatlós országként kezeljék. A németek viszont a magyarországi erőforrások maximális kihasználására törekedtek. Veesenmayer már 1943 végén világosan megfogalmazta. „Minden magyar … aki tevékenységével csökkenti megterhelésünket, a Führer tartalékát erősíti … minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti véráldozatunkat.” Románia megítélése Antonescu révén mégis okkal kedvezőbb volt, de a csehek is jobb helyzetben voltak. Csehországot a nyugatiak áldozatna és Benes emigráns kormányán keresztül szövetségesnek tekintették, miközben az ország lakossága viszonylag nyugodt körülmények között dolgozott a Harmadik Birodalom javára.

A viszonylag zökkenőmentes hatalomváltás után fokozatosan kivonták a német csapatok zömét. Május elejére már csupán 50 ezres megszálló erő maradt az országban, melynek többsége a kelet-magyarországi hadműveleti területeken állomásozott. A német érdekek közvetlen képviseletét katonai vonalon Greiffenberg tábornok, politikain pedig Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott látta el. Mellettük a csekély számú rendőri és SS-erők főparancsnoka, Winkelmann tábornok játszott még komoly szerepet. A magyar honvédség a helyén maradt és felhasználhatónak bizonyult a továbbiakban. A tisztikarban a németek nem tartottak szükségesnek jelentősebb személyi változtatásokat.