A nagyharsányi csata

Badeni Lajos őrgróf és Lotaringiai Károly herceg a nagyharsányi csatában
Badeni Lajos őrgróf és Lotaringiai Károly herceg a nagyharsányi csatában

A nagyharsányi vagy Szársomlyó hegyi csata 1687. augusztus 12-én Villány határában, a Szársomlyó (Harsányi-hegy) lejtőin zajlott le Lotharingiai Károly herceg, II. Miksa bajor választófejedelem, Lajos badeni őrgróf és Savoyai Jenő herceg vezette egyesült osztrák-magyar-bajor-horvát hadtestei és Szári Szulejmán török nagyvezír serege között. A „nagyharsányi csata” megjelölés a 19. században erősödött meg, valószínűleg hibásan Nagyharsány térségébe helyezve a csata fő eseményeit. A történészek második mohácsi csataként is emlegetik, tekintettel arra, hogy az ütközet a számunkra gyászos emlékű várostól huszonöt kilométerre zajlott. Az összecsapás mintegy keretbe foglalta a magyarországi török háborúkat, hiszen - 1526 után - ezúttal a Szent Liga csapatai döntő győzelmet arattak.

A török sereg 1683-ban kudarcot vallott Bécs alatt. Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly súlyos vereséget mért a Kara Musztafa nagyvezír által vezényelt török haderő fölött a Bécs melletti Kahlenberg hegyen. Ez a csata jelentette a fordulópontot. A korábbiakban csak Bécset védő hadvezérek úgy érezték, eljött az idő a törökök visszaszorítására. XI. Ince pápa védnöksége alatt a Habsburg Birodalom, Lengyelország, Velence, majd Oroszország részvételével létrejött a Szent Liga. I. Lipót célja az 1527 óta Habsburg kézen lévő magyar Szent Korona országainak felszabadítása volt. Törekvését siker koronázta, számos kisebb vár után 1686-ban Buda is keresztény uralom alá került.

A törökök béketörekvései ellenére Bécs a következő évre újabb hadjáratot hirdetett. 1687 tavaszán Lotharingiai Károly az eszéki Dráva-híd felé nyomult előre, miközben Miksa Emánuel átvágott az Alföldön, Szolnoktól a Tisza torkolatáig vonult, majd később a Dunánál egyesült a főerőkkel. A császáriak körülbelül 50 000 fős sereggel rendelkeztek, míg a Dráva túloldalán, Eszék mellett táborozó Szulejmán nagyvezír 60 000 katonával - szpáhikkal, janicsárokkal és segédhadakkal - készült az összecsapásra.

A szemben álló felek között a Dráva fahídja több mint nyolc kilométeren keresztül vezetett át a mocsáron. A keresztény erők nem mertek megkockáztatni egy támadást, viszont a lehetőséget sem akarták elszalasztani. Lotharingiai Károly - Savoyai Jenő tanácsára - úgy döntött, visszavonulást színlel, hogy kicsalja a török erőket a fedezékeiből és jól megerősített állásaiból és nyílt ütközetre kényszerítse. Néhány napos tétlenség és lavírozás után a terv végül sikerült. Visszavonulást színlelve átkeltek a Dráván és Mohács felé húzódtak. A nagyvezér a keresztény hadsereg mozgolódását elvonulásnak vélte, és elérkezettnek látta az időt megtámadásukra és sietve átkelt a folyón. Miközben Lotaringiai Károly herceg serege Mohácsról Siklósra, majd onnan a Szársomlyó-hegy lejtőire vonult, a törökök a Karasica folyó mentén indultak meg Nagyharsány felé. Az elbizakodott hadvezér egy 8000 fős szpáhisereggel rögtön meg is támadta a Miksa Emánuel vezette császári balszárnyat, mely ekkor az 1526-os mohácsi csata színhelyétől nem messze foglalt állást. A bajor választófejedelem könnyedén visszaverte a támadást. Közben Savoyai Jenő gyalogos hadteste még készületlenül találta a szerveződő törököket, zavart támasztott a soraikban, és könnyűszerrel beszorította őket a Karasica patak mocsaraiba.

Délután ötkor indult az öldöklő ütközet és mire leszállt az este, elcsendesült a nagyharsányi csatatér. Az ötvenezres keresztény és a hatvanezres török sereg összecsapása az utóbbinak teljes vereségével végződött. A keresztény haderő tapasztalt, kiképzett csapatokat vetett be, míg a törökök zöme frissen összeszedett irreguláris volt, s a többi hadtest is csak kisebb részben állt janicsárokból, vagy szpáhikból. A nagyobb rész rendelkezett ugyan harci tapasztalatokkal, de a nyugati katonákkal szemben eredménytelen harcos volt.

A csata nagy pusztítást hozott a török táborban. Nyolcezer török elesett, sokan menekülés közben a Karasicába és a Drávába fulladtak, mintegy kétezer törököt pedig a magyar csapatok fogtak el. A szövetséges erők vesztesége ezzel szemben 700 ember volt. A győztesek nagy zsákmányt szereztek. A rendkívül gazdag - 5 millió forintra becsült - török tábor maradéktalanul zsákmányul esett. 72 ágyú, 10 mozsár, nagy mennyiségű lőszer, kézigránát, bomba és kartács, a gazdag élelmiszerkészlet mellett még 7-ezer vágómarha, 6-ezer ló, 1500 teve és bivaly, sőt a török tábori pénztár java része a teljes tábori felszereléssel egyetemben a Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges hadsereg kezére került. A diadal teljes kiaknázását, Belgrád visszaszerzését csak a keresztény vezérek közti viszálykodás akadályozta meg.

A csata emlékműve
A csata emlékműve

A törökök veresége azzal vált teljessé, hogy az életüket mentő harcosok alatt leszakadt az eszéki Dráva-híd, és sokan a folyóba fulladtak. A nagyharsányi csata után a szövetséges hadsereg tábornoki kara Szulejmán nagyvezér 14 tornyú díszes sátrában töltötte az éjszakát. A győzelem hírét Savoyai Jenő herceg vitte Bécsbe. Bár az ütközet Nagyharsány térségében zajlott le, mégis második mohácsi csata néven emlegeti az irodalom.”

Jelentősége

A csata lélektanilag is fontos volt, hisz a közelben vívott 1526-os mohácsi csata Magyarország bukását jelentette annak idején, s ezért a törökök a síkot mindig a „szerencse mezeje” néven említették. Most ők szenvedtek súlyos vereséget ugyanezen a vidéken. A csata eredményeként a dunántúli területek nagy része - Székesfehérvár, Szigetvár és Kanizsa kivételével - felszabadultak a török uralom alól IV. Mehmed birodalma eközben kis híján összeomlott a nagyharsányi szégyen miatt: a szultán seregei fellázadtak Belgrádban, és hamarosan letaszították trónjáról az uralkodót. A II. Szulejmán hatalomra jutását eredményező káoszban a nagyvezír is halálát lelte, és bár úgy tűnt, a Török Birodalom végnapjait éli, az 1699-ig húzódó háború során bebizonyosodott, hogy ezek a találgatások bizony elhamarkodottak voltak.