Nagycsütörtök

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora<br/>Falra festett szekkó Milánóban,<br/> a Santa Maria delle Grazie-templomban
Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora
Falra festett szekkó Milánóban,
a Santa Maria delle Grazie-templomban

„A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam. ...
Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!
(Dsida Jenő: Nagycsütörtökön)

Nagycsütörtökön Krisztus utolsó vacsorájára, elfogatására és szenvedéseire emlékezik a katolikus egyház. Ez nap az oltáriszentség szerzésének, és a papság megalapításának emléknapja.

Ezen a napon hívta össze Jézus a tanítványait és együtt fogyasztották el az utolsó vacsorát. Jézus az utolsó vacsorán vett búcsút tanítványaitól és felkészült az áldozatra. Szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát. Megújította a régi áldozatot: ő maga lett a húsvéti bárány. Krisztus vére áldozati vér, amely minden embert megszabadít a bűntől, a halál rabságából. Kenyeret nyújtott tanítványainak, és ezt mondta: „Vegyétek, ez az én testem", és bort, mondván: „Igyátok, mert ez az én vérem."

Leonardo képén azt láthatjuk, amikor Jézus kijelenti: „egy közületek el fog árulni!" A tanítványok hármas csoportokba tömörülnek, és megijednek a döbbenetes szavaktól. Vannak, akik hátrahőkölve tiltakoznak. Mások egymást kérdezik. Megint mások érdeklődnek Krisztustól, hogy kire gondol. Júdás a Mester jobb keze felől tartózkodik, tőle eltávolodva. Megretten az elhangzott szavaktól, és attól, hogy Jézus a szívébe lát. Az alakok heves mozdulatokkal reagálnak.

A vacsora után Jézus tanítványaival a Getsemáné kertbe ment, s arra kérte őket, hogy virrasszanak vele. A tanítványok azonban elaludtak, nem virrasztottak mesterükkel. Itt a Getsemáné kertben árulta el Júdás egy csókkal Jézus kilétét a katonáknak, akik elhurcolták.

'a harangok Rómába mennek'
'a harangok Rómába mennek'

A Nagyhét ünnepeinek sorában a nagycsütörtök a gyász napja, ezért csütörtök estétől szombat estéig nincs harangozás. Az esti „utolsó vacsora miséjén" a Gloria éneklése után elnémulnak a harangok, kezdetét veszi a legmélyebb gyász. Nagycsütörtökön „a harangok Rómába mennek", s legközelebb csak nagyszombaton szólalnak meg újra.

A szólás eredete: „Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba."

A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történt. Régen a harangozó irányításával gyermekek végezték ezt, akik. Kisebb csoportokba szerveződve kerepelve járták végig a falu utcáit. A kereplés szokásában a gonoszt elűző zaj keltése jelenik meg.

Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték, sokfelé friss sóskát, spenótot, vagy éppen csalánt főztek, s az a hiedelem járta, hogy így jobb lesz a termés. A csirkéket is friss zölddel etették.

Nagycsütörtökhöz köthető az Eucharisztia megalapítása.

„az Oltáriszentség"

Az eucharisztia (avagy úrvacsora) keresztény szertartás, amelyen Jézusnak a kenyérről és borról az utolsó vacsorán mondott szavait és ottani cselekedeteit ismétlik meg liturgikus módon. Az eucharisztiát/úrvacsorát minden keresztény felekezet (a maga teológiai nézeteinek megfelelően) szentségnek tekinti.

Az eucharisztia szónak több jelentése is van: egyrészt a kenyérrel és a borral végzett liturgikus cselekmény, ebből adódóan pedig a katolikus és ortodox szóhasználatban az egész szentmise, illetve liturgia. Ebben az értelemben használva kis kezdőbetűvel írjuk. A hazai (és nemzetközi) protestantizmus (ideértve mind a református és evangélikus egyházat, mind az egyéb protestáns és neoprotestáns felekezeteket) az eucharisztikus szertartásra az az úrvacsora kifejezést használja. Másrészt az Eucharisztia - katolikus és ortodox hitvallás szerint - jelenti a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelen lévő Jézus Krisztust is. Ebben az értelemben - mivel személyre utal - bevett szokás a nagy kezdőbetű használata, s ilyen értelemben szinonimája az Oltáriszentség.

Az Eucharisztia hálaadást, Isten nagy tetteinek hálás emlegetését jelenti. A Szentmise alatt a jézusi alapítási igéket elismételve a pap a kenyeret és a bort Krisztus Testévé és Vérévé változtatja, hogy magunkhoz vegyük és hogy imádjuk a köztünk megjelenő és tovább élő Krisztust.

Az Oltáriszentségnek jó néhány ó- és újszövetségi előképe volt:

Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta sziven, e csöndes sziven
pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog, és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!

- Ábrahám áldozata (az egyszülött fiú feláldozása)

- manna a pusztai vándorlás során (Isten fogyhatatlanul táplál)

- húsvéti bárány föláldozása (Krisztus szenvedéstörténete beteljesíti)

- kenyérszaporítás (ez újszövetségi előkép: Isten mérhetetlenül bőkezű)

Jézus a kenyérszaporítás után, a híres kafarnaumi beszédben ígérte meg az Oltáriszentséget (Jn. 6,22-71) :

„Ő olyan kenyeret fog majd adni, mely a saját teste, s aki abból eszik annak örök élete van. A megvalósulás pedig az utolsó vacsorán következett be." (Mt. 26,26 és a párhuzamos helyek). A XVI. századi Tridenti Zsinat így határozza meg az Oltáriszentséget: „Az Eucharisztia a Megváltó ajándéka, a hit titka, amelyben a kenyér és a bor színében Jézus jelen van, őt feláldozzuk és magunkhoz vesszük". A legrövidebb meghatározása a szentmisének pedig ez lehet: a keresztáldozat szentsége, lakoma alakjában.

Lényeges kitételek:

- valóságos áldozatról van szó, melyben vér nélkül megjelenítődik a Golgota története.

- Jézus szavai, melyekkel átadja az átváltoztató hatalmat az apostoloknak, megismételhetővé, megújíthatóvá teszik a cselekményt.

- Az egyház kultikus életének ez a központja, mert egyszerre áldozat (a kereszthalálnak a szentsége) és lakoma (a szeretetközösség egységének a záloga).

- A szentmisében nem megemlékezés, hanem megemlékező megjelenítés valósul meg: az Oltáriszentségnek ez a történési jelenléte.

- az átlényegüléssel valóságossá válik a jelenlét, így az Oltáriszentség imádásának is megvan az alapja (ez a létjelenlét).