Vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos

Vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos<br/>Horváth Zoltán olajfestményén
Vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos
Horváth Zoltán olajfestményén

„A honvédelem nem ismer fajokat, felekezeteket, csak jó és rossz katonákat.”

„Az utódok csak akkor kerülhetik el a hibákat, ha a múlt eseményeit alaposan ismerik."

„Széles látókörre sohasem fog az szert tenni, aki egyetlen párt szócsövének folytonos
és egyoldalú tájékoztatására hallgat. Ha ez azonos is az ő felfogásával,
akkor is kötelessége az ellentétes véleményt is megismerni.”



Vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos (Parajd, 1884. május 30. - Piliscsaba, 1976. június 21.) vezérezredes, honvédelmi miniszter, katonai szakíró.

Székely köznemesi családban született. Ősei nemeslevelüket Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapták 1676-ban. A neve előtt használt lófő a székely köznemesi eredetre, a nagybaczoni nemesi előnév pedig az ősi családi fészekre, Nagybaczonra utal. Édesapja, a korán elhunyt Nagy Zsigmond vagyontalan bányamérnök, így özvegységre jutott édesanyjának komoly nehézséget jelentett gyermekei taníttatása. A szászvárosi Kun Kollégium főgimnáziumában, 1902-ben jeles eredménnyel érettségizett. Más lehetőség nem lévén, Béla testvérével együtt a katonai pályát választotta, mert a Ludovika Akadémiát teljesen díjmentesen végezte 1902 és 1905 között, végig évfolyamelsőként.

Szolgálatát a magyar királyi Honvédségben kezdte, ami - a közös hadsereghez képest - kevésbé kecsegtetett a katonai karrier ígéretével. Mégis gyorsan kitűnt pályatársai közül: négy évvel hadnaggyá avatása után 1909-1912 között elvégezhette a bécsi Hadiiskolát. Harmincéves korában századosként került át a vezérkari testületbe.

A magyar honvédek élén 1940. szeptember 10-én bevonul Marosvásárhelyre
A magyar honvédek élén 1940. szeptember 10-én bevonul Marosvásárhelyre

Fiatal tisztként megtapasztalhatta az I. világháború embert próbáló nehézségeit. Harcolt a szerbiai hadműveletekben, majd a kárpátoki kemény téli csatákban. 1915. májusában részese volt a hadtörténelem fényes lapjaira került gorlicei áttörésnek. Ott volt a Volhyniában lezajlott küzdelmekben. 1917-'18-ban a Keleti-Kárpátokban küzdő 16. Honvéd gyalogdandár vezérkari főnöke.

A távozásakor kiadott tiszti parancs méltatta kiemelkedő szaktudását és egyéni példamutatását, s kiérdemelte a Katonai Érdemkeresztet. Az 1918. őszi összeomlás után is a katonai pályán maradt. A Tanácsköztársaság vezérkara is igénybe vette katonai tudását, vezérkari őrnagyként szolgálta az ország területének védelmét. Nem politikai meggyőződésből, hiszen a katonákba belenevelték, hogy nem politizálhatnak, s a legtöbben ezt meg is tartották.

Vezénylő főtiszt

Az 1920-as és 30-as években az újjászervezett magyar királyi honvédségben karrierje töretlenül haladt fölfelé. 1927-ben vezérőrnaggyá léptetik elő, 1931-1933-ban főparancsnoki szárnysegéd. 1934. május 1-jén vezérőrnaggyá léptették elő, majd a HM Katonai Közigazgatási Csoport főnöke lett. Altábornagyi rendfokozatát 1937. május 1-jén kapta, s a következő évtől az I. hadtest parancsnoka.

A kormányzói párral egy díszszemlén
A kormányzói párral egy díszszemlén

Szépen ívelő pályafutásában a II. világháború kezdetben további emelkedést jelentett. Az első bécsi döntést követően a Kassára bevonuló hadtestet is ő vezette. 1940. március 1-én kinevezik az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokává és két hónap múlva vezérezredessé léptetik elő. A második bécsi döntés nyomán a hadsereg élén vonul be Marosvásárhelyre 1940. szeptember 10-én. Az 1. hadsereg parancsnokaként szervezte a határok biztosítását, az ideiglenes katonai közigazgatást és a lakosság élelmiszer-ellátását. Ezek után meglepő módon az 57 éves tábornokot 1941. március 31-i hatállyal nyugállományba helyezték. Katonáinak szeretetét jellemzi, hogy amikor vonata elindult a főváros irányába, a hadtest állománya tíz kilométer hosszúságban állt díszsorfalat, így köszönve el parancsnokától.

Nevét katonai szakíróként is megismerhették. Részletesen elemezte a szerbiai hadműveleteket, többkötetes művet írt a Románia elleni hadjáratról. Foglalkoztatta a hadművészet elmélete is: írt a gyorsan mozgó csapatok szerepéről. A korszak katonai gondolkodóihoz hasonlóan látta: még egyszer nem kerülhet sor a milliós veszteségeket okozó állóháborúra, s kereste azokat a modern technikán alapuló korszerű harceljárásokat, amelyekkel ez elkerülhető.

Kezdeményezésére - és tervei alapján - épült fel 1939-ben Klotildliget református temploma.

A miniszter

A látszat ellenére karrierje nem fejeződött be váratlan nyugdíjazásával. 1942. szeptember 21-én - a magyar történelem egyik nehéz pillanatában Horthy Miklós kormányzó felkérte a honvédelmi miniszteri tárca vezetésére. Rövid működési ideje alatt (1942. szeptember 24 - 1943 június 12) meggyőződéséhez híven mindent megtett, hogy a honvédséget távol tartsa a politikától. Még minisztersége előtt küldték a keleti frontra azt a 2. magyar hadsereget, amely azután Voronyezsnél tragikus módon megsemmisült. A harcban álló csapatokat ugyan nem volt módja hazahozni, de nem feledkezett meg a katonákról és a munkaszolgálatosokról. Nem rajta múlt, hogy a doni katasztrófa bekövetkezett. Az Országgyűlés Honvédelmi Bizottsága előtt elemezte annak okait, illetve felvázolta következményeit. Nem kis szerepe volt abban, hogy 1943. tavaszán a 2. Hadsereg maradványai hazatérhettek Magyarországra. Több intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, a velük való bánásmódnak a javítására. Náciellenes miniszterként, a munkaszolgálatosokkal szembeni humanista magatartásával kiemelkedett akkori tiszttársai közül, „ember maradt az embertelenségben”.

„Nagybaczoni Nagy Vilmos kétségen kívül mérsékelt irányzatú ember volt,... Tele jóindulattal..." - írta róla később Ujszászy István vezérőrnagy a „holtak házában" tett vallomásainak egyikében. Egy jellemző példát is említ. Miután Ujszászy több levelet is írt munkaszolgálatosok ügyében Tanító Béla vezérőrnagy harctéri szemlélőnek: „...magánleveleimet válasz nélkül hagyta, végül 'zsidótámogatás' végett a honvédelmi miniszternek jelentett fel. Nagy Vilmos az ügydarabot nekem egy referálás alkalmából mosolyogva nyújtotta át azzal, hogy 'máskor legyek óvatosabb, válogassam meg, kikhez fordulok.'" Az ilyen sorok mindennél jobban jellemzik a tábornokból lett politikust...

Klotildliget református temploma
Klotildliget református temploma

Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarában és a politikusok egy részében nagy ellenszenvet váltottak ki. Politikai megítélése egyre romlott, hiszen akadályozta a hadseregen belüli antiszemitizmus és a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód érvényesülését. Élesen tiltakozott az ellen, hogy a németek kérésére 10000 magyar zsidó munkaszolgálatost a szerbiai Bor rézbányáiba küldjenek. 1943 februárjában határozottan ellenezte, hogy eleget téve a németek követelésének, magyar csapatokat küldjenek a Balkánra.

Mindinkább foglalkoztatta a visszalépés. Egyre erősebb támadások érték a szélsőjobboldalról, s látta, hogy sem a kormányzó, sem Kállay miniszterelnök nem képes őt megvédeni. Úgy érezte, a doni poklot átélt katonák hazahozatalával és a munkaszolgálatosok sorsának javítására hozott intézkedéseivel elegendő útravalót hagyott utódjának, de többre - behatárolt lehetőségei miatt - már nem képes. Benyújtotta lemondását, s 1943. június 12-én átadta a tárcát utódjának, csataji Csatay Lajos vezérezredesnek.

A napilapok méltatták a távozó miniszter személyét, a szociáldemokrata Népszava június 16-ai számában szokatlan elismeréssel írt róla. Bajcsy-Zsilinszky Endre június 10-ei, a kormányzóhoz intézett emlékirata szintén figyelemre méltó módon értékeli a volt minisztert. Marosvásárhely díszpolgárává választotta, de a németek 1944. március 19-ei bevonulása az oklevél átadását már nem tette lehetővé.

Nehéz évek

A háttérből továbbra is támogatta a különbékéért munkálkodókat. Most már politizált - de nem esküjét szegte meg, hanem a nemzet tragédiába süllyedését igyekezett megelőzni. A szélsőjobb nem elégedett meg eltávolításával. A nyilas hatalomátvételt követően 1944. november 16-án csendőrök jelentek meg klotildligeti lakásán és letartóztatták. Két napot a svábhegyi nyilas fogházban töltött, majd a korábban már letartóztatott Béla bátyjával együtt a sopronkőhidai fegyházba szállították. Az oroszok közeledtének hírére Barcsay Árpád csendőr alezredes vezényletével, keserves körülmények között a bajorországi Passauba került. Miután megjárta Németország több városát, a Honvédelmi Minisztérium közbenjárására Tannba, a minisztérium állomáshelyére vitték. Tannból április 28-án, vasárnap bátyjával együtt Zimmernbe mentek, ahol egy bajor gazda tanyáján kaptak szállást. Itt érték őket az amerikai csapatok 1945. május 1-jén.

Nagybaconi emléktáblája
Nagybaconi emléktáblája

Csak 1946-ban tudott hazatérni, de Magyarországon élete végéig mellőzték. A koalíciós időkben rövid ideig a tábornoki nyugdíj bizottság tagja volt. 1948 után, sok más társához hasonlóan, őt is méltatlan támadások érték: lakását elvették, nyugdíját megvonták és kitelepítették. Kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdőgazdaságban gondozta a csemetéket, majd szegkovácsként helyezkedett el.

Az 50-es évek elején nem várt esemény következett be életében. Az 50 éves érettségi találkozóra kapott meghívást az egykori osztálytárstól, Dr. Gróza Pétertől, Románia akkori államelnökétől. Anyagi helyzete nem tette lehetővé részvételét. De Gróza Péter vendégeként mégis részt vehetett a találkozón 1953-ban. Hasonlóképpen vett részt 1957 októberében az 55-ik találkozón. A román államelnök szavának súlya volt a politikai életben. 1958-ban mentesítették ingatlanának államosítását és csekély nyugellátásban is részesült. Nem kevés nehézség árán visszaköltözhetett ingatlanába a kitelepítésből.

Némi vigaszt nyújtott keserűségében, hogy 1966-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igazának” ismerte el.

Az idős tábornok szellemi frissességben élt haláláig családja körében. Sokat kertészkedett, írt, olvasott. 1964-ben dolgozta át még 1947-ben megjelent „Végzetes Esztendők" című művét. A hosszú életű katona röviddel kilencvenkettedik születésnapja után, 1976. június 21-én távozott az élők soraiból Piliscsabán, ahol az általa tervezett református templom melletti utca őrzi emlékét.

Emlékezete

Piliscsabai nyughelye
Piliscsabai nyughelye

A méltatlan körülmények között élt és elfeledett tábornok méltatására csak az 1990-es évek végén bekövetkezett politikai változások adtak lehetőséget. A ezredforduló évében, 2000. szeptember 9-én tartották a „Piliscsabaiak Első Világtalálkozója” ünnepséget, ahol nagybaczoni Nagy Vilmos „Piliscsaba Díszpolgára” (posztumusz) kitüntetést kapott.

2003. június 18-án a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság - azonosulva a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete javaslatával - emléktáblát állított a volt honvédelmi miniszter emlékének megörökítésére. Az emléktábla ünnepélyes felavatására és megkoszorúzására a múzeum díszudvarán került sor.

2004-ben születésének 120. évfordulója alkalmából szülőhelyén, a háromszéki Nagybaconban emléktáblát avattak tiszteletére. 2006. szeptember 9-én a piliscsabai temetőben katonai tiszteletadás mellett nyughelyét a Nemzeti Sírkerthez tartozó temetkezési hellyé nyilvánították.