Móra Ferenc

„Most jöttem rá, a számadás napjaiban, hogy én is ugyanazt teszem, mint apám. Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal, és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve neki, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám, s azért szívleltek úgy az emberek, mint az apámat. Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam, s ha iparostársaim majd szövétnekkel veszik körül a pihenésre térő szolgálómester utolsó ágyát, a szövétnekek füstjének nem kell a földre vágódni, szabadon szállhat az ég felé.."

„Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másokkal, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak, nyoma se volna nyomornak."

„Nem az a fájdalmas, ha az embernek forrásvízen kell élnie, hanem az, ha ugyanakkor az ő szeme láttára nála hitványabbak nektárt vedelnek."

„Szegény rokon mindig távoli rokon."

„Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés."

„Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok."

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.): író, újságíró, régész, könyvtár- és múzeumigazgató. A magyar irodalom általánosan elismert és népszerű írója. Életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; népszerűsége az idő múlásával sem csökkent. Alighanem a legnagyobb magyar ifjúsági író. Írásaiban elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság.

Élete

Móra Ferenc szegény parasztcsalád gyermekeként született 1879. július 19-én. Édesapja, Móra Márton is szűcs volt, mint Gergőé, leghíresebb regényének, a „Kincskereső kisködmön" főhőséé. Édesanyja Juhász Anna kenyérsütő asszony.

A gyermekkora meghatározó élményei egész életét végigkísérték: „Más írónak is van születési helye, más író is szereti szülővárosát, de nekem Félegyháza több, mint emlék. Engem Félegyháza tett íróvá - amit le sem szeretnék tagadni -, a magyar nyelvem is Félegyháza adta, józan világnézetemet is Félegyháza adta, és azon kívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: A Daru utca, gyermekkorom. Nekem Félegyháza jelenti apámat, az ő derűjét és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sírig: mindent jelent nekem..."

A szegény szűcs pedig mind az életben, mind a regényben végtelen szeretettel és bölcsességgel nevelte gyermekét. Saját bőrén, tapasztalatok árán gyarapodott a kisfiú világról való ismerete, s ez mélyebb nyomokat hagyott benne, mintha csak a szülői intelmeket hallgatta volna. Az örökös pénzgondok ellenére a szülők komoly gondot fordítottak gyermekeik taníttatására. Ferenc nehéz körülmények között tanult, de sokat tanult, mert kisgyermek korától művelt ember akart lenni. A szegény szülők lelkesedtek negyvennyolc emlékéért, Kossuthért, Petőfi költeményeiért. A tizenöt évvel idősebb báty, István hosszú ideig példaképül szolgált az ifjú Ferenc számára. Móra István tanítónak ment, de közben költő, néprajztudós volt, akinek verseit és cikkeit szívesen jelentették meg a szegedi újságok. Fivéréhez hasonlóan Ferenc is komoly érdeklődést mutatott az irodalom iránt. Bátyja biztatta és a korai években segítette is a hamar tehetségesnek bizonyuló öccsét.

Tanulmányait Kiskunfélegyházán folytatta. A gimnázium első tanulója, az iskolai ünnepélyek szónoka és szavalója, hamarosan Félegyháza „kedvelt ifjú poétája". Hatodikos gimnazista korában írta első verseit. A Félegyházi Hírlap 1895. július 14-i számában pedig már nyomtatásban olvashatta nevét a verse alatt.

1897-ben az érettségi után az ígéretes tehetségű fiatalember eljegyezte Walleshausen Ilonkát.

Húszéves korában volt anyagi lehetősége, hogy beiratkozzon a budapesti egyetemre. 1897-1900 között volt a Kir. M. Tudományegyetem hallgatója. Természetesen tanárnak indult, de az már meglepő, hogy nem irodalmi vagy nyelvi szakra ment. A biológia volt a „tanult tudománya". Érdekelte a természetrajz, az irodalom, a néprajz és a régészet is. Majd tanulmányait félbehagyta, és földrajz-természetrajz szakos tanári alapvizsgát tett.

Tanulmányai befejezése után a Vas vármegyei Felsőlövőn egy esztendeig tanárkodott. Vidéki tanárként is igyekezett a korszerű természettudományt tanítani, csakhogy főigazgatója Darwint bűnözőnek és a darwinizmust bűnnek tekintette. És ha egy természetrajztanár a haladó természettudományról mert beszélni tanítványainak - annak nem volt többé helye az iskolában. Móra ez időben Szegeden tanított, ott kellett búcsút mondania az iskolának. De ott maradt Szegeden, és szegedi maradt mindvégig, akkor is, amikor budapesti lapok ünnepelt munkatársa volt, s egymás után jelentek meg könyvei a fővárosban.

Írói pályája

Szobra Kiskunfélegyházán
Szobra Kiskunfélegyházán

1902-ben hosszú jegyesség után, frissen szerzett szegedi barátok körében, Móra Ferenc és Walleshausen Ilonka örök hűséget esküdött egymásnak. Házasságuk hamarosan megromlott, de ennek okairól még a legjobb barátoknak írt leveleiből sem derült fény.

A döntő fordulatot Móra életében Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló felelős szerkesztője hozta. „Hát így lettem újságíró. Nem a magam jószántából, hanem parancsszóra. Kulinyi parancsolta rám ezt a pályát. ...Sohasem az lettem, ami akartam lenni. Pap akartam lenni, és tanár lettem; tanár akartam lenni, és újságíró lettem; újságíró akartam lenni, és ezidő szerint múzeumigazgató vagyok." - írta később 1928-ban.

1904-ben megválasztották a Közművelődési Palota tisztségviselőjévé, évi 2500 forintos fizetéssel. 1904 novemberében került segéd könyvtárosnak a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeumba. Igazgatója, Tömörkény István barátságába fogadta. Nála jobb főnököt, irodalmi és tudományos útmutatót nem is kaphatott volna. Összebarátkozott Pósa Lajossal, a „mesekirállyal". Pósa kitűnő szervezője volt az ifjúsági irodalomnak, és híres lapja, az Én Újságom sok írónak adott lehetőséget jó ifjúsági irodalom kialakítására. Pósa nemcsak teret adott az ifjú Móra gyermekírói tehetségének kibontakoztatásához, hanem ösztönözte, dicsérte. Az Én Újságom hasábjairól vált országosan ismert mesemondóvá, ifjúsági íróvá. A következő másfél évtizedben több mint ezer írást közölt a lapban. Kiforrott egyedi stílusát a maga nemében páratlan mesélőtehetség, gyermeki humor, és eleven, olykor fájdalmasan realisztikus ábrázolásmód jellemzett. Történeteit sokszor személyes élményeiből merítette, egyúttal pedig bemutatta azt a nyomorúságos világot, ahonnan érkezett. Ettől kezdődően aligha nőtt fel valaki magyar ifjúként, hogy ne ismerkedett volna meg Móra mesefiguráival.

1907-ben természetrajzi tankönyv megírására kérték fel. Emellett természetrajzi írásait cikkeibe, novelláiba, regényeibe és gyermekmeséibe szőtte bele.

1913-tól - Móra Ferenc főszerkesztői széket kapott a Szegedi Naplónál, majd 1917-ben, Tömörkény halálával a Kultúrpalota irányítását is átvette.

Móra Ferenc szobra Szegeden, a nevét viselő Múzeum előtti parkban
Móra Ferenc szobra Szegeden, a nevét viselő Múzeum előtti parkban

Pályafutása második szakaszának remekművei: A festő halála (1921), az Ének a búzamezőkről (1927) vagy a történelmi témájú Aranykoporsó (1932) és a Hannibál feltámasztása című regény, mely kritikus hangvétele miatt csak szerzője halála után két évtizeddel - és már a kommunista diktatúra szája íze szerint cenzúrázva - adtak ki. Móra írói munkássága mellett az 1920-as évek közepétől újult erővel fogott bele a dél-alföldi régészeti kutatásokba, melyekről összesen 12 dolgozatot jelentetett meg.

Régészeti tevékenysége

Irodalmi karrierjével párhuzamoson 1904-ben indult el muzeológusi karrierje a szegedi egyesített könyvtár és múzeumban. 1917-ben nyerte el az igazgatói tisztséget, amit 1934-ben bekövetkezett haláláig látott el. Az ásatásokba először 1905-ben kóstolt bele, amikor Tömörkény István maga helyett kiküldte a röszkei Feketeszélre avar sírok feltárására. Nem volt egészen járatlan a történeti tudományokban, hiszen az egyetemen görög művészettörténetet és keresztény régészetet is hallgatott. 1907-ben jutott el a csókai ásatásra, ahol később megalapozhatta régészi karrierjét: Móra a következő évben egy kolozsvári tanfolyamon elsajátította a szakma fortélyait, így később hét szezonon át kutathatott a mai Szerbia területén fekvő lelőhelyen.

1907-1914 között a Zentával átellenben lévő csókai Kremenyákon ásott, ahol közel 7000 m2 területen népvándorlás kori telepek és sírok mellett teljesen feltárt egy újkőkori települést is. Ásatásának eredményeire felfigyelt az európai régészet, és Gordon Child, a neves brit régész is Szegedre jött a leletek tanulmányozására.

1907-1934 között Csongrád vármegyében közel száz lelőhelyen ásatott, de Torontál, Csanád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Békés megyék területére is elkalandozott. Mindezek ellenére sokan amatőrnek tartották, leginkább azért, mert nem volt szakirányú végzettsége. 1908-ban Kolozsváron elvégzett egy tanfolyamot, ami abban az időben hivatalosan is elegendő volt a régészeti munka folytatásához. Ásatási és dokumentálási módszere a tanfolyamon elsajátított modernebb módszerek hatására pontosabb lett. Az ásatások során a sírok bontása közben tett megfigyeléseiről pontos feljegyzéseket, a leletekről rajzokat készített és fotóztatott is. Ásatásáról készült az első régészeti tárgyú filmhíradó Magyarországon.

Sírja Szegeden a Belvárosi temetőben
Sírja Szegeden a Belvárosi temetőben

Szakcikket keveset írt, azonban hírlapi cikkeiben tömegesen jelentek meg régészeti vonatkozások: tárgyleírások, temetkezési szokások és néprajzi párhuzamok.

1933-ban búcsúzott el nagybetegen az ásatásoktól, amikor autón vitette ki magát Deszkre “búcsúvizitre az avarokhoz, akiket már egy hete nálam nélkül dirigált Kotormány János mint helyettes kán”.

Móra Ferenc sokat tett azért, hogy a homlokzatán „A közművelődésnek” jelszót hirdető Tisza-parti kultúrpalota gyűjteményei valóban közkinccsé váljanak. 1927-ben megjelent ismertetőjében a kiállításokat így jellemezte: „A múzeumi termekben kalauz nélkül is bárki eligazodik, mert egyetlen tárgy sincs magyarázó felírás nélkül kiállítva, s ez az, amiben a szegedi múzeum megelőzte az ország minden múzeumát, s amivel úgy meg tudta fogni a közönség érdeklődését.”

Móra Ferenc tagja volt a Dugonics Társaságnak, a Petőfi Társaságnak, a Szegedi Múzeumbarátok Egyesületének, a Magyar Szabadkőművesek Társaságának és a Kisfaludy Társaságnak.

Móra Ferenc hosszú éveken át fáradhatatlannak tűnt, de a teste nem bírta azt a munkatempót, amit diktált: az író egészségét kikezdte a tüdőbaj, halálát azonban mégsem ez a gyilkos kór, hanem hasnyálmirigyrák okozta. 1934 februárjában halt meg.