Olyan világ jön

Az interneten ezen a címen igen gyakran megjelenik egy vers, azonban Márai ilyen verset nem írt! A szöveg az 1949 és 1978 között írt „Judit... és az utóhang" című regényében szerepel, ebből lett kiragadva. „Ez az írás folytatása és befejezése Az igazi című regénynek” - vallja Márai. Ebben egy kis történelemmel átszőve a szerelemről és emberi sorsokról ír. A valós szöveg a regényben így szól:

Márai Sándor: Judit... és az utóhang

(részlet)

Néha gyanítottam, de soha nem tudtam úgy igazában, komolyan gondolja-e, amit mond? Mert úgy rémlett, a fonákja is igaz annak, amit éppen mond. És amikor a szemembe nézett, mintha nem is hozzám beszélne... Például egyszer... régen volt ez, közben nem is gondoltam erre, de most egyszerre világos lesz... A szobájában ültem két bombázás között, háttal az íróasztalnak. Azt hittem, nem figyel reám, hiszen éppen egy szótárat olvasott. Elővettem a szatyorból a púderos dobozt, megnéztem a kis tükörben az orrom, és púderozni kezdtem. Egyszerre hallottam a hangját. Ezt mondta:

- Jó lesz, ha vigyáz!...

Megijedtem, tátott szájjal bámultam reá. Felállt az asztal mellől, összefont karral elém állott.

- Mire vigyázzak?...

Oldalt hajtott fejjel nézett, csendesen füttyentett.

- Jó lesz, ha vigyáz, mert maga szép!... - mondta vádaskodó hangon. De aggodalmasan szólt, mint aki komolyan beszél.

Elnevettem magam:

- Mire vigyázzak? A ruszkikra?...

Vállat vont:

- Azok csak meg akarják ölelni. Aztán elmennek. De jönnek mások... olyanok, akik le akarják nyúzni a húst az arcáról. Mert szép.

Az arcom fölé hajolt, rövidlátóan. Feltolta a szemüveget a homlokára, így nézett. Mintha csak most észlelte volna, hogy nem vagyok rút, tetszetős pofi vagyok. Mintha elébb soha nem nézett volna reám, ahogy nézni kell egy nőre. Hát most végre megnézett ... De olyan szakértően, mint a vadász egy jó vérű vizslát.

- Megnyúzni, engem?... - Es nevettem. De a torkom száraz volt. - Ki?... A kéjgyilkosok?...

Szigorúan mondta, mint a pap, mikor prédikál:

- Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van. - Rekedten szólt. - Nem érti? A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!... Mert most ők jönnek, mindenfelől, előmásznak, százmillióan és még többen. Mindenütt. A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van. Már itt vannak... És egyre többen lesznek. Vigyázzon! ...

Visszaült az asztalhoz. Két tenyérbe fektette az arcát. Sokáig nem szólt. Aztán, nyájasan, átmenet nélkül megkérdezte:

- Főzzek egy kávét?...

Hát ilyen volt.

De más is volt. Öregedett, de néha olyan volt, mintha a markába nevetne a kárörömtől, mert öregszik. Tudod, vannak férfiak, akik úgy gondolják, az öregség a bosszú ideje. A nők ilyenkor megőrülnek, hormont szednek, kozmetikáznak, fiúkat vesznek... De a férfiak, amikor öregednek, néha mosolyognak. És az ilyen mosolygósan vénülő ember tud veszélyesebb lenni a nők számára, mint a hódító gladiátorok. A nagy, az unalmas párbajban..., amit nem lehet megunni... ilyenkor a férfi az erősebb, mert már nem kergeti, sürgeti a vágyakozás. Már nem a teste rendelkezik, hanem ő rendelkezik a teste fölött. És a nők érzik ezt, olyan szimattal, mint a vadállat a veszélyes vadászt. Mi csak akkor uralkodunk, amíg fájdalmat tudunk szerezni nektek, férfiaknak. Amíg ezzel az óvatos hoci-nesze hatalmakkal kicsit megétetjük a férfit, aztán rögtön elvonókúrára fogjuk... és ha ilyenkor ordít, leveleket ír vagy fenyegetőzik, elégedetten sétálunk, mert tudjuk, hogy van még hatalmunk. De amikor egy férfi öregszik, ő az erősebb. Igaz, nem sokáig... Más az öregedés és más a vénség. Mert aztán jön a másik idő, a vénség ideje, amikor a férfiak gyermekek lesznek, és megint szükségük van reánk, a nőkre.

No, nevess már. Hiszen csak mesélek, szórakoztatlak, mert hajnalodik. így, látod, most gyönyörű vagy, amikor ilyen gőgösen mosolyogsz.

Ez az ember ravaszon, kárörömmel öregedett. Néha eszébe jutott, hogy öregszik, és ilyenkor felderült, csillogott a szeme az okuláré mögött, derűsen és elégedetten nézett reám. Csaknem kezét dörzsölte kaján örömében, olyan jókedvű volt, mert ott ültem nála, és már nem tudtam fájdalmat szerezni neki, hiszen öregedett. Ilyenkor szívesen megütöttem volna, szerettem volna.