Márai Sándor








„Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!"

„Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és az igazat, fontosabb, hogy megismerjed."

„Magyarország is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni. (...) De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a minőségtől, s az igazi műveltségtől, amely valóban hősiesség."

„Csak az hős, aki jelleme szerint cselekszik, akkor is, ha sorsa mást követel tőle."

„Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban."

„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés."

„Isten álarcát viseled, mert ember vagy."

„Mert halálos erő vagy, hazám, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden benned van. Megadom magam."

„Az ember nem tud mindent szavakkal, de mindent tud a szívével."

„A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap?
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”

„Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek."

„Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásodat ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és nemes. mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod maradjon a világban."

„A bűn nem csak az, amit megteszünk. Bűn az is, amit szeretnénk, de nem vagyunk elég erősek."

„Nagy költő nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy él és úgy hal meg, ahogy illik."

„Nem az a csoda, hogy Magyarország olyan, amilyen; az a csoda, hogy van. De azért ne sajnáljuk magunkat. Ehhez a történelmi sorshoz, amely alakított bennünket, mi is hozzáadtuk a magunkét: kígyóembert csak abból lehet csinálni, akinek elég puhák és hajlékonyak a csontjai. Minden más csont törik."

„Amíg az embernek dolga van a földön, él."

„Csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes húséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Minden más csak vásári mutogatás."

„A pontosság nemcsak a királyok udvariassága, hanem minden felelős, rangját ismerő ember kötelessége."

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. - San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, költő, újságíró.

A XX. századi magyar prózairodalom kétségkívül egyik legmarkánsabb képviselője Márai Sándor. Neve sokáig ismeretlen volt a hazai közönség előtt, mert életének zömét emigrációban töltötte el, és a kommunista hatalmi ideológiának tabut jelentett egy származásilag is, de főként szellemiségében tősgyökeres polgári, liberális elveket valló író munkássága.

Az író 1900 április 11-én született Kassán egy szász eredetű, több generációra visszatekintő tősgyökeres - polgári családban.

Már iskolaévei alatt álnéven publikált különböző orgánumokban. Ezt a különböző oktatási intézmények (viszonylag sok ilyen volt) nehezen tűrték, előfordult, hogy kicsapták, s emiatt gyakran kellett azokat váltogatnia. Jogász édesapja polgári pályára szánta és nem engedte, hogy saját vezetékneve alatt publikáljon. Ekkor vette fel a Márai nevet. Öccse, Géza szintén megváltoztatta nevét, ő Radványi Gézaként lett híres és elismert filmrendező.

Már 14 éves korától rendszeresen írt verseket. Ezek többnyire meg is jelentek. 18 évesen adta közre Emlékkönyv című első kötetét. Az 1921-ben kiadott Emberi hang című kötetét az ifjú Szabó Lőrinc méltatta a Nyugatban: „teljesen a mai német líra hatása alatt áll, verseinek olvasása közben elsősorban Werfelre és a Werfelben is meglévő, mérsékelten expresszionista hatásokra gondolunk”. A vers később is megmaradt, ahogyan Hegedűs Géza írta: „…a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély."

Az a polgári közeg, amelyben fölnevelkedett egyértelműen határozta meg politikai és világnézeti hovatartozását. Kritikus szemlélője is volt egyben ennek a polgári életmódnak és stílusnak. Nem kendőzte el gyengeségeit és visszásságait, de vallotta ugyanakkor, hogy a polgári életforma minden buktatójával szemben is egy vállalható életforma, sőt a civilizáció és a kultúra letéteményese. Erről a háttérről adott egy ragyogó élet- és élményhű ábrázolást az „Egy polgár vallomásai" című regényében (1934).

Egyéni életútja nem mentes a megpróbáltatásoktól. Az első világháború elrabolta tőle szülőföldjét, a történelmi Magyarországot, a második világháború pedig - rövid, átmeneti reménykedés után - szülőföldje elhagyására késztette. 1918 őszén előbb az őszirózsás forradalomnak, majd 1919 márciusa után a Tanácsköztársaságnak vált a lelkes hívévé. Alapítója volt a Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának, a Vörös Lobogónak pedig az egyik fő publicistája volt. Nem kis szerepe volt mindennek abban, hogy az év második felében Németországba ment, ahol tanulmányokat folytatott, miközben - mai fogalmakkal élve - majdnem csak és kizárólag balliberális körökkel lépett kapcsolatba.

Némi franciaországi kitérőt követően Márai hazatért Magyarországra és az 1930-as évektől kezdődően meghatározó alakja lett a magyar irodalmi életnek. Annyira, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben előbb levelező, majd három év múlva rendes tagjává választotta.

Ott volt a Felvidék 1938-as visszacsatolásának legfontosabb eseményeinél, így Horthy Miklós kormányzó valamennyi bevonulásának szemtanúja volt, és nem csodálkozhatunk azon sem, hogy szülővárosa, Kassa visszacsatolását óriási lelkesedéssel fogadta.

A második világháború kitörésében viszont az európai civilizáció pusztulását látta és valósággal depresszióba zuhant tőle, mint ahogy a szovjet csapatok bevonulásakor is. A második világháború végét Leányfalun élte át, de hamarosan nyilvánvalóvá lett számára, hogy az országra ráerőszakolt kommunista parancsuralmi rendszer nem biztosítja számára a szabad gondolkodást és életmódot, a szabad önálló írói munkát. Az ő meghatározása szerint ugyanis az országban ekkor köszöntött be az az időszak, amikor „ha nem üvöltöttél együtt a farkasokkal”, akkor elvesztél. A Judit... és az utóhang című művében lehangoló képet vizionál: „Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van......A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!...Mert most ők jönnek...A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van." Ezért feleségével, Lolával és fogadott fiával együtt 1948-ban elhagyja az országot, ezért menekült előbb Európába, majd Amerikába.

Az emigráció nehéz kenyere jut neki is osztályrészül, de az emigráns lét, hogy nem volt kinek írnia, rettentő mód kínozta. Ekkor jött rá, hogy nem attól válik lelki beteggé vagy idegenné valaki, ha korábbi kedvelt vagy megszokott tartózkodási helyének földrajzi környezetét elveszíti, hanem akkor, ha a kultúrájából kiszorul. Bár Márai több nyelven is kiválóan beszélt, mégis csak és kizárólag magyarul alkotott, vagyis magyarul írt verset és prózát is. Egyetlen menekvési terület számára, hogy mindvégig megmarad magyar írónak, és írói stílusát, nyelvezetét az évek során oly tökéletesre fejleszti, hogy műveit egyre több nyelvre lefordítják, - főleg az utóbbi években - európai rangra emelkedik és igen kedvelt, olvasott íróvá válik, jóval megelőzve azok hazai fogadtatását.

A „Füveskönyv"-ben határozta meg felfogását „Arról, hogyan kell élni és írni: Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk."

Példaként említhetjük az olaszországi sikereket, többszázezres példányokkal, színművekként való feldolgozásával, de német, holland nyelvterületen és lengyel nyelven is sorra jelennek meg művei. S a sornak még csak a kezdetén vagyunk.

Márai nagysága abban is megmutatkozott, hogy Naplójegyzeteiben olyan korhű, éles politikai látásról tett tanúbizonyságot, ami visszatekintve nemcsak a múlt történelmi eseményeire, de a mai helyzetben és szemléletben is kiállja az idők próbáját.

Márai Sándor emléktábla - San Diego
Márai Sándor emléktábla - San Diego

Márai Sándor mindvégig magányos óriásként élt. Nem lehet véletlen, hogy szellemi mesterének Goethét választotta. Számára az írás, az irodalom jelentette a élet értelmét, az egyén és a nemzeti közösség törekvéseinek kapcsolódási pontját, amelyben a szellemi erő kisugárzása -ha nem is tudta a mindenkori hatalmat befolyásolni- de latens alakban jelen tudott lenni.

Naplójegyzetei, amelyek több kötetben folyamatosan láttak napvilágot, kétségkívül írói munkásságának legrobusztusabb eredményévé vált. „Hosszú békét kell kötnöm magammal, a világgal: a lázadásnak nincs értelme, nincs célja többé. De az ellenállásnak van, s a békét úgy kell megkötnöm, hogy ne adjak fel semmit az ellenállásból. A világ ellen nem tudok lázadni; nem lesz más, mint amilyen. De mindent el kell követnem, hogy ellenálló maradjak, s ebben a világban soha ne legyek más, mint amilyen vagyok." - írja 1954-ben.

Számos emigráns társához hasonlóan úgy érezte - és ezt a véleményét 1952-ben le is írta, hogyha nem lesz harmadik világháború, akkor a magyarság végérvényesen elveszett! Az ekkori, vagyis a svájci, németországi és olaszországi, de az amerikai évek is számára állandó sóvárgásban teltek. Ez a vágyakozás arról szólt, hogy minél hamarabb törjön ki a harmadik világháború és az amerikaiak szabadítsák fel hazáját a szovjet zsarnokság alól.

Az 1956-os forradalom kitörésekor Márai Amerikából azonnal Európába repült; egészen a magyar határig el is jutott, de tovább már nem. 1956 karácsonyára írt versében jeleníti meg azt az apátiát, amely annak következtében uralkodott el rajta, hogy a Nyugat magára hagyta hazáját. „Mennyből az angyal” című verse ezt a kudarcélményt és frusztráltságot jeleníti meg, amely a szabadság beköszöntének elmaradása miatt fogalmazódott meg - egyébként nemcsak benne - ezért tudott és tud ma is ekkora erejű lenni ez a vers.

Egyéni életútjának háborús emlékeit az 1972-ben Torontóban megjelent „Föld, föld!" c. kötetben újra felidézi és megvilágítja azokat a körülményeket, amelyek őt hazája elhagyására késztették. Emigrációs életútja során rövid ideig tartózkodott Svájcban, Olaszországban majd New Yorkban és végül San Diegóban élte le életét kisebb nagyobb megszakításokkal. Európát sohasem tudta elfelejteni, gyakran visszatért Olaszországba, Franciaországba, Svájcba vagy Ausztriába. Önmagát mindvégig száműzöttnek tekintette, sohasem tudott megbékélni a hazai kommunista rendszerrel. Az 1950-ben íródott „Halotti beszéd" című, immár klasszikussá nőtt költeményében, megrázó erővel rajzolja meg a száműzetés keserű fájdalmait, és a hazai történelmi, politika helyzet reménytelenségét, embertelenségét.

Életbölcsessége, világszemlélete és történelmi látásmódja meglehetősen pesszimista volt, de reális talajon maradt mindvégig. Világosan látta, hogy az emberi személyiség szabadságát nem csak a kommunista, szovjet birodalom veszélyezteti, hanem a nyugati civilizáció technikai típusszabványai és globalizált életformái egyaránt. Erről így vallott Naplójegyzetében: „Minden műveltség és erkölcs - a görög, a zsidó, a keresztény műveltség és erkölcstan is - az egyén felelősségére építette fel nevelési rendszereit. Ma, amikor az egyént elporlasztja, felszívja, szétmállasztja a tömeg, tudnunk kell, hogy mindig csak az egyén képes erkölcsi felelősségérzetre. A tömeg erkölcse nem ismeri a felelősséget. Hitler, Sztálin, s mind a többiek -ideig, óráig- ezért győzhettek. A pillanatban, amikor az Egyén újra megszólal és kimondhatja, a tömeg ellenző bőgése közepette, hogy a Tömegért is ő, az Egyén felelős: megint elkezdődik egy új Műveltség ciklusa.

Pesszimista gondolkodását jól szemlélteti alábbi gondolata: „Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt."

Szobra Kassán, a róla elnevezett téren Gáspár Péter szobrászművész alkotása
Szobra Kassán, a róla elnevezett téren Gáspár Péter szobrászművész alkotása

Az utolsó naplójegyzeteket már nem ő szerkesztette meg. „Márai Sándor: Napló, 1984-1989" a Helikon kiadásában jelent meg 1999-ben Budapesten. Az író ezekben a személyes vallomásokban egészen bizalmas közelségbe kerül olvasójával. Már a magas kort megért ember mély bölcsessége szólal meg benne, aki teljesen szabaddá tud válni mindentől és szinte mindenkitől. Nem szól többé a világ dolgairól, politikáról, utazásokról, de még csak irodalmi csemegékről sem, sőt szinte az írástól is megcsömörlik. Csupán régi kedvenceit olvasgatja: Arany Jánost, Krúdy Gyulát, Rilkét, stb. A mégis papírra vetett szűkszavú feljegyzésekben az elmúlásról ír. Elmondja fájdalmas szenvedéseit, amelyekben lassan meg kellett válnia szeretteitől. Először 62 évi házasság után feleségétől, Lolától, akinek hamvait egy csónakból maga szórta a Csendes óceánba. Majd sorban húga és két öccse követték őt. A legtragikusabban érintette őt azonban fogadott fiának váratlan halála, aki fiatalon, 46-éves korában infarktusban halt meg. Teljesen egyedül maradt. A baloldaliként induló költő végül teljes magányban, élete végén jutott el arra a következtetésre, hogy „mindenedet add a hazádnak”! 1989 január 15.én írta utolsó mondatát naplójába: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje." A ravasz meghúzása előtt még felhívta a rendőrséget... Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait Hamvait felesége és nevelt fia után, szintén a Csendes óceánba szórták.

A rendszerváltásnak csupán az előszelét érzékelhette, de mondanivalója ma ennek következtében talán még élesebben és hangsúlyosabban is cseng a fülünkben.

Márai Sándor 1990-ben Budapesten (posztumusz) Kossuth-díjat, 2000 decemberében pedig Magyar Művészeti Díjat kapott.

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”