A magyar kultúra napja

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. A kultúra napjának megünneplésének gondolata ifj. Fasang Árpád zongoraművésztől, a későbbi kultúr-diplomatától származik, aki így fogalmazott: „Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is." „Kultúránk tesz felismerhetővé bennünket, ezért nagy felelősség, hogy miként ápoljuk, és milyen párbeszédet folytatnak a közönséggel, illetve egymással a művészeti szcéna szereplői." - hirdeti Hegedűs D. Géza. Nagy a felelősség, hiszen „A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett." - mondotta Oravecz Imre.

A Nemzeti Múzeumban őrzött kézirat szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén, (a kéziraton csak ennyi áll: Cseke, 1923. január 22.) és erre az eseményre emlékezve e napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Először 1829 decemberében jelent meg nyomtatásban a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora folyóiratban.

Ezekben a napokban sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények, és egy-egy program, esemény kapcsán sokan, sokféle módon próbálnak átadni, megmutatni valamit kulturális, művészeti életünk értékeiből.

A költemény megírása előtt is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel, még ha nem is minden időszakban és nem mindig azonos belső erővel bírt is. Az anyanyelvű művelődés kialakulásával a magyar sajátosságoknak megfelelően - egymás mellett, néha egymással versenyezve és összeütközve - létezett a magyar műveltségnek egy protestáns és egy katolikus változata. A hagyomány szerint Bocskai István hajdúi harcba indulva a CX. zsoltárt énekelték, s később úgy tartották számon, mint a magyar reformátusok első számú énekét. A katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének volt. Az előbbi szerzője Lancsics Bonifác dömölki bencés szerzetes volt. A dal első írásos dokumentációját 1712-re vagy 1713-ra teszik. Az evangélikusok első számú éneke pedig az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű Luther ének volt. Népszerű volt - a hatóságok által többször betiltott - ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette. De megemlíthetjük itt a Székely Himnuszt is a későbbi időkből.

A költemény műfaja óda, azon belül himnusz.

A himnusz (a görög 'dicséret, magasztalás' szóból) költői és liturgikus műfaj, az ódai műfajcsoport tagja, melynek tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete. Az egyik legősibb lírai műfaj, a mitikus világképű kultúrákban mindenhol fellelhető.

A himnuszköltészet a középkorban élte virágkorát, része lett a vallási szertartásoknak, érintkezett az imaformákkal, és elősegítette a rímes-időmértékes verselés fejlődését.

A himnusz a későbbi korokban már nem csak vallásos tartalmakat fejezett ki, hanem bármely bölcseleti mondanivalót; és a hagyományos szerkezeti keretek is fellazultak. Így végül az ódával csaknem azonos jelentésű fogalommá vált: szárnyaló lendületű költemény, amelyet szinte bármely tárgy, téma - elvont eszme, természeti jelenség, kiváló tulajdonságú ember, egy ország - magasztalására írhattak.

„A nemzetek választott énekei, ahogy mondtam, nem mindig költői remekművek. Sőt többnyire elég közepes versélmények. A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek. Nyelve csodálatosan emelkedett, versépítése tömör, egységes, fölfelé ívelő gondolatainak látomásos ereje a költészet legtitkosabb magaslataiba emeli. Ez a költői varázs teljesen megejtette figyelmemet. Csak a világháború után döbbentem rá, hogy ennek a költészetnek, mint minden igazi költészetnek, a valóság számára is jelentése és jelentősége van. Hogy ez a Szózat valóságos „szózat", azaz szóemelés: egy nemzet szava, önnön emberi öntudatán át, az emberiséghez.” - írta Babits Mihály.

Az igazi elismerést és általános ismertséget néhány évvel később a megzenésítés hozta el a versnek, s költőjének egyaránt. Himnuszunk zenéjét Erkel Ferenc, zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázatot megnyerte. 1844 június 15-én a budapesti Nemzeti Színház mutatta be. Az ősbemutató után a Honderű tudósítója ezt írja: „Most csak az van hátra, hogy Erkelünk' gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik.” (Honderű, 1844. július 6.) Az ország törvényileg elfogadott himnusza azonban csak 1903-ban lett.

A legendárium szerint Erkel Ferenc így emlékezett vissza az alkotás ihletett pillanataira: „Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz.”

Eredetileg az európai himnusz hagyományoknak megfelelően Erkel is megismételtette, s ezáltal kiemelte az utolsó sor gondolatát: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!" Az elmúlt század előadói gyakorlata sajnos elhagyta az ismétlést.

A szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, - változtatásra szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.

A Hymnus törvényes státusa 1989. október 23-ától rendeződött; ekkor a XXXI. tv. 36. §-a kimondta: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével". Ugyanezt mondta ki 2011 tavaszán az új Alaptörvény is.

Ilyen Himnuszt egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül szatmárcsekei magányában a 33 éves Kölcsey. A reformkor talán legnagyobb költője versének - eredetileg - hosszabb címet adott: Hymnus - A magyar nép zivataros századaiból - mely vers nemzeti himnuszunkká, azaz egy közösség identitását kifejező énekké vált, s amelyet minden magyar ember elérzékenyülve és mélységes, szent áhítattal hallgat. Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót vagy más történelmi hőst. Európában talán egyedülálló módon ez egy közbenjáró imádság: „Isten áldd meg a magyart!" Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép imádsága a magyarok megtartó Istenéhez.

A Nyugat 1923. évi 4. számában Krúdy Gyula így ír a Himnuszról „... a Himnusz, amely századok méltóságteljes áhítatát és imádságát éppen úgy tartalmazza, mint azt a fenséges pátoszt, amellyel a tizenkilencedik század szónokai magával az úristennel is dikcióznak a nemzet ügyéről. Magyarok imádsága lett, mert éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul. A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legeleje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot."

A kultúra fogalma nem pusztán a humán műveltségre, olvasottságra, nyelvre, színházra, zenére terjed ki. Beletartoznak mindazon értékek amiket az ember, az emberi társadalom teremtett eddigi léte folyamán. Kiterjed mind a szellemi, mind a tárgyiasult környezetünkre, amelyek együttesen adják a kultúra egészét. Vagyis a magyar kultúra egészébe beletartoznak mindazon értékek, amit a magyarság teremtett - államhatároktól függetlenül - szellemiekben, s tárgyiasult formában fennállásunk óta. A magyar kultúra igazi tartalmát az irodalom, költeményeink, a zene, a történelem, a múltunk és hagyományaink mellett az anyanyelvünk, a magyarságtudatunk, értékeink, és emberségünk adja. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket. A Magyar Kultúra Napja előtt leginkább a magyar nyelv szeretetét, tiszteletét kifejező költeményekkel tiszteleghetünk, melyekre szép példákat találhatunk a magyar nyelv napja oldalon.

Az emléknapon országszerte számos kulturális és művészeti rendezvényt tartanak. E naphoz kapcsolódva adják át a magyar kultúrával, továbbá - 1993 óta - az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos díjakat:

• Apáczai Csere János-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés pedagógusok és főiskolai, egyetemi oktatók részére, kiemelkedő oktatási-nevelési-gyógypedagógiai munkáért, valamint a pedagógiai gyakorlatot segítő kiemelkedő tudományos tevékenységért.

• Brunszvik Teréz-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés, amely kiemelkedő óvodapedagógiai munkáért, valamint az óvodapedagógus képzésben kiemelkedő munkát végző oktatók elismerésére adományozható.

• Éltes Mátyás-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés, amely kiemelkedő gyógypedagógiai munka elismerésére adományozható

• Karácsony Sándor-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés. Azoknak a tanítóknak adományozható, akik a gyermekek harmonikus személyiségformálásában huzamosan kiemelkedő munkát végeznek.

• Kiss Árpád-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés, amely a pedagógiai újítások kidolgozása, illetve alkalmazása, a magyar neveléstudomány eredményeinek felhasználása és a pedagógia nemzetközi tapasztalatainak adaptációja terén kiemelkedő tevékenységet folytató pedagógusok és neveléstudományi kutatók szakmai munkájának elismeréseként adományozható.

• Németh László-díj

az oktatási miniszter által adományozható szakmai elismerés. Azoknak az általános iskolai, szakiskolai és középiskolai oktató-nevelő munkát végző tanároknak adományozható, akik a gyermekek harmonikus személyiségformálásában huzamosan kiemelkedő munkát végeznek.

• Szent-Györgyi Albert-díj

az oktatási miniszter által adományozott állami elismerés. A felsőoktatás területén, az iskolateremtő, a nemzetközi elismertségű munkát végző magánszemélyeknek adományozható.