Madarász Viktor

A művész önarcképe
A művész önarcképe

„…ha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni."

„…Hol a hősök művész ecsettel megörökített dicső tettein felbuzdulhatna a késő utód…”




Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14. - Budapest, 1917. január 10.) a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója.

A Gömör vármegyei Madarász családnak a régi időkig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Egyik ősük részt vett a Habsburgok elleni összeesküvésben, másikuk Rákóczi seregében harcolt és a család csetneki vas- és rézhámorában a kurucok számára készítettek fegyvereket. Ebbe a családba született 1830. december 14-én Csetneken Madarász Viktor. Apja Madarász András, anyja Mühlbahn Zsuzsanna. Első felesége a francia Adeline Grosjean (†1883), második Ziska Jolán volt.

Az apa fiát jogi pályára szánta, de az 1848-49-es szabadságharc megszakította a fiatalember tanulmányait. Az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. A két testvér aktív részese volt a Habsburgok ellen vívott küzdelemnek. Viktor még 18 éves sem volt, amikor közhonvédként bekapcsolódott a szabadságharcba. Előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált. Ez utóbbinál már hadnagyi rangban érte meg a világosi fegyverletételt is. Életének e tragikus szakaszáról nagyon kevés hiteles adat maradt fenn, de az ekkor szerzett élmények mély nyomot hagytak benne. A háború eseményei pedig később művészetét is meghatározták. Romantikus stílusú képeinek leggyakoribb témája a magyar történelem, népünk szabadságkeresése lett.

Kuruc és labanc
Kuruc és labanc

Ez az ifjúkori élménye végigkísérte egész életén, kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé tetette őket. A fegyverletétel után Eszékről gyalogosan tért haza. Rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. A szülők kívánságára folytatta jogi tanulmányait, de ekkor már egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt festészetet tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat. A jogi pályát hamarosan felcserélte a festőpályával. Művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte; a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte a nemzeti szellem ébrentartására.

1853-ban beiratkozott a bécsi akadémiára. 1855-ben Ferdinand Waldmüller szabadabb szellemű bécsi magán festőiskoláját kezdte látogatni. Kezdettől fogva történelmi festő akart lenni, erre ösztönözte őt radikális gondolkodása és politikai érzékenysége. Már első történelmi témájú festményével, a romantikus ábrázolásban készült Kuruc és labanc cíművel a nemzeti szabadságmozgalom festőjévé avatta magát. Az 1853-55 között festett képet 1855-ben mutatta be a Pesti Műegyletben rendezett kiállításon. A Rákóczi-szabadságharc idejéből választott téma tartalmában erősen utalt a 48-1849-es szabadságharcra. A kép politikai aktualitása olyannyira egyértelmű, hogy a cenzúra miatt a kiállításon „Életrajz Erdély múltjából" címen mutatták be a képet. A kiállításon nagy sikert aratott, az allegorikus képet a közönség tökéletesen értette.

Hunyady László siratása
Hunyady László siratása

„Egy üldözött család templomba menekül, ahol az apa már bekötött fejjel halva fekszik, amíg felesége kisgyermekével ijedten hajlik rá, s néz az ajtó felé. Az ajtón ellenség hatol be, s amint meglátja a holt embert, visszahökken, mert bátyját ismeri föl benne. A háttérben egy pap áll, aki áldólag emeli kezét a két ellenfélre. Az egész képre félhomály borul, a templom interieur-jének félhomálya" - olvashatjuk Ernst Lajosnál. A testvérharc családi drámájába a nemzet tragédiáját mesterien sűrítette Madarász.

A kalandos sorsú festménynek a kiállítás bezárása után nyoma veszett. Hollétét sokáig nem lehetett tudni, mígnem az 1997-es nyíregyházi Madarász emlékkiállítás hírére egy szabadkai család felajánlotta megvételre. Az évtizedeken át fahengerre göngyölve padlásokon tárolt kép végül a Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. jóvoltából 1998. április 6-án a Magyar Nemzeti Galériába került.

Ugyancsak a kuruc-labanc harcokból merítette A bujdosó álma című, valóság és álom keveredését mutató romantikus festményének témáját (1856, Magyar Nemzeti Galéria).

Festői bemutatkozása jelentős sikert hozott, így 1856-tól az európai művészeti élet új központjában, Párizsban, az École des Beaux Arts-ban, ill. Leon Cogniet szabadiskolájában folytathatta tanulmányait, ahol már jóval szabadabban alkothatott. L. Cogniet műtermében az akadémikus-romantikus szemléletű történelmi festészet képviselői közül különösen Delaroche művészete hatott rá. Ezek az évek jelentették pályája csúcspontját. Életművének legkiemelkedőbb darabjai (Zrínyi tanulmányfej, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) hosszú párizsi tartózkodása alatt születtek. A külföld elismerését jelzi az 1861-ben kapott állami nagy aranyérem, amellyel a Szalonban kiállított alkotásait (Hunyadi László siratása, 1859, Magyar Nemzeti Galéria; Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt, 1859; Zách Felicián, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) jutalmazták.

Bethlen Gábor tudósai körében
Bethlen Gábor tudósai körében

Festményeit a korabeli párizsi kritika (Theophile Gautier) is dicsérte. A Párizsban készített, „Krisztus az Olajfák hegyén" című alkotását III. Napóleon felesége, Eugénia francia császárné vásárolta meg.

Hunyadi László siratása című festménye napjainkig az 1848-49-es szabadságharc leverése felett érzett nemzeti gyász emblematikus megfogalmazása. Nemcsak a forradalom utáni évek gyászát volt képes egyetlen megrázó kompozícióba sűríteni, hanem Hunyadi László személyében olyan hőst állított a történeti emlékezet középpontjába, akinek halála egyértelműen a Habsburgok (V. László király) megszegett esküjére figyelmeztetett, s így tökéletes párhuzamot alkotott az 1848-49 utáni helyzettel. Radikális és hazafias témaválasztása - Zrínyi Péter a fogságban, 1857; Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1863, Magyar Nemzeti Galéria) -, illetve az 1860-as években elmélyülő szenvedélyes, drámai ábrázolásmódja (Dobozi, 1868, Magyar Nemzeti Galéria; Dózsa népe, 1868, Magyar Nemzeti Galéria) a hazai romantikus történelmi festészet kiemelkedő alkotójává tették.

Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben
Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

A „Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben" című festményéhez „egész népvándorlás indult meg", amikor 1866-ban itthon kiállították. Az osztrák uralom ellen és a magyarok alkotmányos jogainak visszaállítására törő Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt. Th. Gautier így jellemezte őket: „Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat." A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A mű kompozíciós és jellemzésbeli értékeihez méltóak festői kvalitásai: a pazar festőiségű képen a lokálszíneket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják.

Madarász 1870-ben visszatért Magyarországra, azonban a kiegyezést követő megváltozott politikai légkörben sikerei nem folytatódtak. Már nem lehetett többé az önkényuralom csendes kritikusa, ráadásul a hazai művészvilág rendkívül ellenségesen viszonyult az általa képviselt „franciás stílusú” festészethez. A párizsi csillogás után a mellőzöttség keserű évei következtek, ugyanis a hetvenes évek Magyarországa inkább Benczúr Gyula alkotásait favorizálta Madarász munkáival szemben. A történelmi festménypályázatra benyújtott művelődéstörténeti témájú képét (Bethlen Gábor tudósai között, 1870, Magyar Nemzeti Galéria) Kelety Gusztáv szigorú bírálattal illette. Bár Petőfi halála (Hazám) című festménye (1875, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum) a kompozíció teatralitása miatt nem éri el korábbi munkái színvonalát, a róla készült reprodukciók nagy száma a téma óriási népszerűségére utal.

Sírja a Kerepesi temetőben
Sírja a Kerepesi temetőben

Egy 1873-ban történt újabb méltánytalanság után visszavonult a festészettől. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy 1873-ban visszavonult és az apjától örökölt üzletet vezette tovább. Miután Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain. 1875-ben festett Petőfi halála c. képe művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. Üzlete tönkrement, 1902-ben elárverezték. 1903-ban újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott, képeiben már nem emlékeztetett egykori önmagára.

A Habsburg önkényuralom időszakának legzseniálisabb alkotója így 1917. január 10-én szinte elfeledve hunyt el.

De az utókor sok szempontból mégis igazságot szolgáltatott neki. A művészettörténészek napjainkban Benczúr Gyula és Székely Bertalan mellett őt tartják a történelmi témájú festészet egyik legnagyobb hazai alakjának. Bár Madarász Viktor neve nem túlzottan ismerős a mai magyar társadalom számára, műalkotásai „névtelenül” is népszerűek, az általa megfestett történelmi alakok arcképe pedig mélyen bevésődött kollektív emlékezetünkbe.