Madarász Viktor

A művész önarcképe
A művész önarcképe

„…Hol a hősök művész ecsettel megörökített dicső tettein felbuzdulhatna a késő utód…”




Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14. - Budapest, 1917. január 10.) a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója.

Apja Madarász András, anyja Mühlbahn Zsuzsanna. Első felesége a francia Adeline Grosjean (†1883), második Ziska Jolán volt.

A Gömör vármegyei vashámortulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Az apa fiát jogi pályára szánta, de az 1848-49-es szabadságharc váratlanul kettétörte a fiatalember tanulmányait. Az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Mindketten aktív részesei voltak a Habsburgok ellen vívott küzdelemnek. Viktor 18 éves sem volt még, amikor részt vett a szabadságharcban. Előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált. A világosi fegyverletételt is ez utóbbinál érte meg, immár hadnagyi rangban. A háború eseményei pedig később művészetét is meghatározták, hiszen romantikus stílusú képeinek leggyakoribb témája a magyar történelem, népünk szabadságkeresése lett.

Kuruc és labanc
Kuruc és labanc

Ez az ifjúkori élménye végigkísérte egész életén, kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé tetette őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogosan tért haza. Rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. A szülők kívánságára folytatta jogi tanulmányait, de ekkor már egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt festészetet tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat. A jogi pályát hamarosan felcserélte a festőpályával. Művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte; a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte a nemzeti szellem ébrentartására.

1853-ban beiratkozott a bécsi akadémiára. 1855-ben Ferdinand Waldmüller szabadabb szellemű bécsi magán festőiskoláját kezdte látogatni. Kezdettől fogva történelmi festő akart lenni, erre ösztönözte őt radikális gondolkodása és politikai érzékenysége. A bujdosó álma című, valóság és álom keveredését mutató romantikus festményének témáját a kuruc-labanc harcokból merítette (1856, Magyar Nemzeti Galéria). Ezt a tematikát dolgozta fel korábban Kuruc és labanc című alkotásán (1855) is, amely a cenzúra miatt az ártatlanabb „Két testvér”-ként került a közönség elé. Ezzel a művével a nemzeti szabadságmozgalom festőjévé avatta magát.

Hunyady László siratása
Hunyady László siratása

Festői bemutatkozása jelentős sikert hozott, így 1856-tól az európai művészeti élet új központjában, Párizsban, az École des Beaux Arts-ban, ill. Leon Cogniet szabadiskolájában folytathatta tanulmányait, ahol már jóval szabadabban alkothatott. L. Cogniet műtermében az akadémikus-romantikus szemléletű történelmi festészet képviselői közül különösen Delaroche művészete hatott rá. Ezek az évek jelentették pályája csúcspontját. Életművének legkiemelkedőbb darabjai (Zrínyi tanulmányfej, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) hosszú párizsi tartózkodása alatt születtek. A külföld elismerését jelzi az 1861-ben kapott állami nagy aranyérem, amellyel a Szalonban kiállított alkotásait (Hunyadi László siratása, 1859, Magyar Nemzeti Galéria; Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt, 1859; Zách Felicián, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) jutalmazták.

Festményeit a korabeli párizsi kritika (Theophile Gautier) is dicsérte. A Párizsban készített, „Krisztus az Olajfák hegyén" című alkotását III. Napóleon felesége, Eugénia francia császárné vásárolta meg.

Hunyadi László siratása című festménye napjainkig az 1848-49-es szabadságharc leverése felett érzett nemzeti gyász emblematikus megfogalmazása. Nemcsak a forradalom utáni évek gyászát volt képes egyetlen megrázó kompozícióba sűríteni, hanem Hunyadi László személyében olyan hőst állított a történeti emlékezet középpontjába, akinek halála egyértelműen a Habsburgok (V. László király) megszegett esküjére figyelmeztetett, s így tökéletes párhuzamot alkotott az 1848-49 utáni helyzettel. Radikális és hazafias témaválasztása - Zrínyi Péter a fogságban, 1857; Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1863, Magyar Nemzeti Galéria) -, illetve az 1860-as években elmélyülő szenvedélyes, drámai ábrázolásmódja (Dobozi, 1868, Magyar Nemzeti Galéria; Dózsa népe, 1868, Magyar Nemzeti Galéria) a hazai romantikus történelmi festészet kiemelkedő alkotójává tették.

Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben
Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

A „Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben" című festményéhez „egész népvándorlás indult meg", amikor 1866-ban itthon kiállították. Az osztrák uralom ellen és a magyarok alkotmányos jogainak visszaállítására törő Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt. Th. Gautier így jellemezte őket: „Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat." A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A mű kompozíciós és jellemzésbeli értékeihez méltóak festői kvalitásai: a pazar festőiségű képen a lokálszíneket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják.

Madarász 1870-ben visszatért Magyarországra, azonban a kiegyezést követő megváltozott politikai légkörben sikerei nem folytatódtak. Már nem lehetett többé az önkényuralom csendes kritikusa, ráadásul a hazai művészvilág rendkívül ellenségesen viszonyult az általa képviselt „franciás stílusú” festészethez. A párizsi csillogás után a mellőzöttség keserű évei következtek, ugyanis a hetvenes évek Magyarországa inkább Benczúr Gyula alkotásait favorizálta Madarász munkáival szemben. A történelmi festménypályázatra benyújtott művelődéstörténeti témájú képét (Bethlen Gábor tudósai között, 1870, Magyar Nemzeti Galéria) Kelety Gusztáv szigorú bírálattal illette. Bár Petőfi halála (Hazám) című festménye (1875, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum) a kompozíció teatralitása miatt nem éri el korábbi munkái színvonalát, a róla készült reprodukciók nagy száma a téma óriási népszerűségére utal.

Sírja a Kerepesi temetőben
Sírja a Kerepesi temetőben

Egy 1873-ban történt újabb méltánytalanság után visszavonult a festészettől. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy 1873-ban visszavonult és az apjától örökölt üzletet vezette tovább. Miután Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain. 1875-ben festett Petőfi halála c. képe művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. Üzlete tönkrement, 1902-ben elárverezték, 1903-ban újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott.

A Habsburg önkényuralom időszakának legzseniálisabb alkotója így 1917. január 10-én szinte elfeledve hunyt el.

De az utókor sok szempontból mégis igazságot szolgáltatott neki. A művészettörténészek napjainkban Benczúr Gyula és Székely Bertalan mellett őt tartják a történelmi témájú festészet egyik legnagyobb hazai alakjának. Bár Madarász Viktor neve nem túlzottan ismerős a mai magyar társadalom számára, műalkotásai „névtelenül” is népszerűek, az általa megfestett történelmi alakok arcképe pedig mélyen bevésődött kollektív emlékezetünkbe.