Madarász Viktor

A művész önarcképe
A művész önarcképe

Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14. - Budapest, 1917. január 10.) a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója.

Apja Madarász András, anyja Mühlbahn Zsuzsanna. Első felesége a francia Adeline Grosjean (†1883), második Ziska Jolán volt.

A Gömör vármegyei vashámortulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Az apa fiát jogi pályára szánta, de az 1848-49-es szabadságharc váratlanul kettétörte a fiatalember tanulmányait. Az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Mindketten aktív részesei voltak a Habsburgok ellen vívott küzdelemnek. Viktor is részt vett a szabadságharcban. Előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált. A világosi fegyverletételt is ez utóbbinál érte meg, immár hadnagyi rangban. A háború eseményei pedig később művészetét is meghatározták, hiszen romantikus stílusú képeinek leggyakoribb témája a magyar történelem, népünk szabadságkeresése lett.

Ez az ifjúkori élménye végigkísérte egész életén, kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé tetette őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogosan tért haza. Rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. A szülők kívánságára folytatta jogi tanulmányait, de ekkor már egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt festészetet tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat. A jogi pályát hamarosan felcserélte a festőpályával. Művészetét mindvégig a nemzeti függetlenség eszméjének szentelte; a magyar történelem hősi és tragikus emlékeit idézte a nemzeti szellem ébrentartására.

'Hunyadi László a ravatalon'
'Hunyadi László a ravatalon'

1853-ban beiratkozott a bécsi akadémiára. 1855-ben Ferdinand Waldmüller szabadabb szellemű bécsi magán festőiskoláját kezdte látogatni. A bujdosó álma című, valóság és álom keveredését mutató romantikus festményének témáját a kuruc-labanc harcokból merítette (1856, Magyar Nemzeti Galéria). Ezt a tematikát dolgozta fel korábban Kuruc és labanc című alkotásán (1855) is, amelynek címét a cenzúra miatt Két testvérre kellett változtatni.

Festői tanulmányait 1856-tól az európai művészeti élet új központjában, Párizsban, az École des Beaux Arts-ban, ill. Leon Cogniet szabadiskolájában folytatta. L. Cogniet műtermében az akadémikus-romantikus szemléletű történelmi festészet képviselői közül különösen Delaroche művészete hatott rá. Életművének legkiemelkedőbb darabjai (Zrínyi tanulmányfej, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) hosszú párizsi tartózkodása alatt születtek. A külföld elismerését jelzi az 1861-ben kapott állami nagy aranyérem, amellyel a Szalonban kiállított alkotásait (Hunyadi László siratása, 1859, Magyar Nemzeti Galéria; Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt, 1859; Zách Felicián, 1858, Magyar Nemzeti Galéria) jutalmazták.

Festményeit a korabeli párizsi kritika (Theophile Gautier) is dicsérte. A Párizsban készített, „Krisztus az Olajfák hegyén" című alkotását a francia császárné vásárolta meg.

Hunyadi László siratása című festménye napjainkig az 1848-49-es szabadságharc leverése felett érzett nemzeti gyász emblematikus megfogalmazása. Radikális és hazafias témaválasztása - Zrínyi Péter a fogságban, 1857; Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1863, Magyar Nemzeti Galéria) -, illetve az 1860-as években elmélyülő szenvedélyes, drámai ábrázolásmódja (Dobozi, 1868, Magyar Nemzeti Galéria; Dózsa népe, 1868, Magyar Nemzeti Galéria) a hazai romantikus történelmi festészet kiemelkedő alkotójává tették.

Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben
Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben

A „Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben" című festményéhez „egész népvándorlás indult meg", amikor 1866-ban itthon kiállították. Az osztrák uralom ellen és a magyarok alkotmányos jogainak visszaállítására törő Wesselényi-féle összeesküvésben részt vett Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt. Th. Gautier így jellemezte őket: „Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat." A háttérben dölyfösen álló császári csatlósok csoportja még jobban kiemeli a két főalak bensőséges összetartozását. A mű kompozíciós és jellemzésbeli értékeihez méltóak festői kvalitásai: a pazar festőiségű képen a lokálszíneket finom árnyalatok és reflexek gazdagítják.

1870-es hazatérése után sikerei nem folytatódtak, a hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához. A történelmi festménypályázatra benyújtott művelődéstörténeti témájú képét (Bethlen Gábor tudósai között, 1870, Magyar Nemzeti Galéria) Kelety Gusztáv szigorú bírálattal illette. Bár Petőfi halála (Hazám) című festménye (1875, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum) a kompozíció teatralitása miatt nem éri el korábbi munkái színvonalát, a róla készült reprodukciók nagy száma a téma óriási népszerűségére utal.

Sírja a Kerepesi temetőben
Sírja a Kerepesi temetőben

Egy 1873-ban történt újabb méltánytalanság után visszavonult a festészettől. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy 1873-ban visszavonult és az apjától örökölt üzletet vezette tovább. Miután Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain. 1875-ben festett Petőfi halála c. képe művészi erejének hanyatlásáról tanúskodott. Üzlete tönkrement, 1902-ben elárverezték, 1903-ban újra festeni kezdett, főként portrékat és néhány fáradt történelmi kompozíciót alkotott.

Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.

Korábbi művei azonban a romantikus-akadémikus történelmi festészet egyik legjobb hazai képviselőjévé avatták. 1952-ben a Fővárosi Képtárban rendeztek műveiből emlékkiállítást.

Forrás: artportal.hu, wikipedia.org