- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Novemberi jeles napok
- Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének gyásznapja
November 4. - Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének gyásznapja
„Egyedül voltatok az egyenlőtlen
harcban a zsarnok ellen.
Segélykéréstek a „szabad világhoz”
visszhangtalan maradt, —
siketítőn dörögtek a fegyverek …
S maradt végül a haldoklók jaja."
(Sava Manolova-Ungerer:
1956 október hőseihez
'Glória Victis')
„Lánctalp alatt nyögött a föld,
gyászruhába felöltözött.
Lövés dördült, halál kaszált,
megrémisztés célba talált."
(Juhászné Bérces Anikó)
„Íme, kifordul a sír, omlik a jó anyaföld,
csendben, friss levegőért tátog a mély lyuk a zászlón."
(Mészáros István)
Versek 1956-ról
Válogatás ismert és kevésbé ismert szerzők
ismert és kevésbé ismert költeményeiből:
- Adorján András - Kocsis L. Mihály: Mi volt 1956?
- Bartal Klári: 1956
- Benjámin László: Elesettek
- Csaba Ferenc: A hetes megkésett jelentése
- Csikós Zoltán:
Magyar anya búcsúja fiától 1956 október végén - Füst Milán: Szózat a sírból
- Honvágy dal
- Jankovich Ferenc: Idei hó
- Jókai Anna: Krónikásének (1956-2006)
- Nagy Gáspár: Előkészület az imához
- Nagy Gáspár: Láthatatlan kőre vésem...
- Nagy Gáspár: Október végi tiszta lángok
- Nagy Gáspár: Ők már kivárják...
- Rácsai Róbert: Októberi litánia
- Óda a Magyar Ifjúsághoz
- Ramon Cué Romano: Magadra hagytunk Tégedet
- Szabó Lőrinc: Meglepetések
- Tóth Bálint: Magyar litánia
- Weiner Albert: 1956-ban...
1956. november 4-e súlyos tragédiával köszöntött ránk. Hajnali 4 órakor megkezdődött a második szovjet intervenció. Háború hadüzenet nélkül. Így lett november 4-e az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverésének a napja, az idegen hatalom ellen küzdő nemzet gyásznapja.
Október 28-tól - amikor Nagy Imre elismerte a felkelés jogosságát, és győzött a forradalom és szabadságharc - november 3-ig békés, reményteli újrakezdésre készülődött az egész ország, a szovjeteket kiszolgáló törpe kisebbség kivételével. November 4-e vasárnapra esett, és 5-én, hétfőn, már dolgozni mentek volna az emberek.
De a háttérben a nemzetközi erővonalak ismét tragikussá alakították a magyarság sorsát. Hiába jelentette ki még a forradalom első napjaiban az Egyesült Államok elnöke: „Budapest örök időkre azonos jelentést nyert a szabadság szóval!”, a két nagyhatalom, Amerika és a Szovjetunió vezetői háttéralkut kötöttek. Az USA vezetőinek (Eisenhower elnök, Dulles külügyminiszter) döntése, miszerint az USA nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe, vagyis az oroszok szabad kezet kapnak, megpecsételte a magyar forradalom sorsát. Az Amerikában élő Nobel díjas Wigner Jenő így summázta az eseményeket: „… a nyugat karba tett kézzel nézte a magyar nép mozgalmának véres elnyomását."
Hajnali 5 óra 20 perckor Nagy Imre, a minisztertanács elnöke így szólt a magyar néphez:
„Itt Nagy Imre beszél, a magyar népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak Fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar, demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"
A harc kegyetlen volt, egyoldalú és rövid. Budapest így is mély sebeket kapott. A fiatal pesti srácok és a többi bátor harcos hiába próbáltak ellenállni, az orosz fölény ismét győzedelmeskedett, mint 1848-ban. A hősök kiöntött vérétől áztatott pesti kövek, a rommá lőtt házak halálos csendje jelezte a levert magyar forradalmat és szabadságharcot.

Nyikita Szergejevics Hruscsov így vont párhuzamot 1849 és 1956 magyarországi orosz beavatkozása között 1959-ben: „Elvtársak! Az 1848-as forradalom idején, amikor a magyar nép nemzeti felszabadulásáért küzdött Ferenc József osztrák császár hadai ellen, I. Miklós orosz cár egy pillanatig sem habozott amiatt, hogy beavatkozzék-e a magyar nép belügyeibe. Látva, hogy Ferenc József trónja megingott, elküldte hadseregét a magyar forradalom letiprására. És a reakciós nemzetközi burzsoázia helyeselte ezt, mert I. Miklós cselekedete összhangban volt az ő osztályérdekeivel. Hát tűrhettük mi, a Szovjetunió munkásosztálya, dolgozó népe - akinek csapatai a Varsói Szerződés értelmében Magyarország területén állomásoznak -, hogy a fasiszta összeesküvők a nemzetközi reakció támogatásával 1956-ban eltiporják Magyarországon a nép hatalmát, s az ellenforradalmárok munkásokat akasszanak, agyonlőjék a magyar munkásosztály, a magyar nép legjobb fiait? Ha nem siettünk volna az önök segítségére, azt mondták volna ránk, hogy ostobák vagyunk, és a történelem nem bocsátotta volna meg nekünk ezt az ostobaságot. Szent kötelességünknek tartottuk, hogy teljesítsük a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány kérését, és csapatainkat az ellenforradalom ellen vezényeljük...” (Népszabadság, 1959. december 3.)
Hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádió a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) Nyílt levél a dolgozó magyar néphez című közleményét sugározta, melynek aláírója Kádár János „miniszterelnök” volt. 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!
A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezután Háy Gyula és felesége „Segítsetek, segítsetek, segítsetek!" végű segélykiáltását sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása megszakadt. Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, végül Nagy Imre és a kormány többi tagja a családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkeztek.
A szovjet csapatok már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:
„… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében." A teljes szöveg itt!
1956. november 4-én a szovjet csapatok bevonultak Budapestre és leverték az október 23-án kirobbant forradalmat és szabadságharcot. Az országban néhány helyen elszórtan még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás. A szovjet támadás hírére Nagy Imre családjával és a hozzá közel álló politikai körrel november 4-én menedékjogot kért és kapott a jugoszláv nagykövetségen, ahonnan november 22-én a szovjet titkosszolgálat segítségével tőrbe csalták, és a romániai Snagovba hurcolták.
1956 novemberében világossá vált, hogy a szabadságharcot a katonai túlerő eltiporja. Hamarosan semmivé foszlott a tárgyalásos úton történő rendezésnek még a reménye is. November végétől a tüntető tömegekbe vezényelt sortüzek jelezték: az új hatalom nem kesztyűs kézzel fogja letörni a forradalmi hangulatot.
A Szovjet Hadsereg a novemberi harcok idején 7250 főt vett őrizetbe, s közülük 860-at hurcolt a Szovjetunióba.
Annak ellenére, hogy Magyarországon 1961-ig a monarchia korabeli Csemegi-kódex és az annak általános részét lecserélő 1950. évi II. törvény volt érvényben - mely szerint halálbüntetés például csak emberölés esetén volt kiszabható - mégis 1956 decemberétől sorra születtek a halálos ítéletek. A rendszer a jogszerűség látszatát megőrzendő törvényerejű rendeletekkel alapozta meg az "ellenforradalmi elemek" likvidálását. A megtorlás olyan mérvű és embertelen volt, amelyre a magyar történelemben addig nem volt példa. A harcban elesettek mellett, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, az elhurcoltak száma és a menekülő áradat ijesztő és döbbenetes volt. Ilyen volt az emberarcú szocializmus.
A különböző bíróságok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között 26621 személyt marasztaltak el. Az első halálos ítélet már december 15-én megszületett. Az utolsót pedig 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság. A három ekkorelítélten augusztus 26-án hajtottak végre az ítéletet.
A kettő között a bíróságok 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen '56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak. Sőt az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát is meghaladja. Brusznyai Árpád, a kivégzett középiskolai tanár egyike az 1956-os forradalom mártírjainak. Sorsáról itt olvashatunk.
Az elmúlt több mint 50 év alatt napvilágra került adatok, a túlélők, a szemtanúk beszámolói az egyik oldalon, az igazi bűnösök és árulók elhallgatása, sőt felmentése a másik oldalon. Ez mind 56 szomorú hagyatéka.
Szabad-e, lehet-e békévé oldani az emlékezést, parolázni, együtt ünnepelni azokkal, akik a barikádok két oldalán harcoltak? Megtehetjük-e ezt az elesettek, a hősök nevében, az egész életüket kettébe töröttek nevében, az emigrációba kényszerültek nevében?
Micsoda és mekkora vérvesztesége volt ez a magyarságnak! Hatása ennyi év múltán is fájdalmasan érezteti hatását mind tudásban, mind erkölcsi tartásban és a hazaszeretet megfogyatkozásában.
Tudjuk, nem minden kommunista volt bűnös és hazaáruló, sőt voltak mártírjaik is, mint Nagy Imre, Donáth Ferenc, Szilágyi János, Maléter Pál stb. Ők képesek voltak ideológia és hatalomféltés helyett a magyar nép szolgálatát felvállalni.
Kiknek vagyunk az örökösei, ez fontos csupán, idegen érdekek kiszolgálóinak, önös érdekek követőinek, avagy a nemzet, a magyarság szolgálatát becsületesen felvállalóknak?
A hatalom mind a mai napig adósa a magyar szabadságharc hőseinek, áldozatainak. Pedig nincs a világnak olyan országa - ahol magyarok is élnek -, hogy ne lenne valamilyen nyoma, emlékhelye a magyar 56-nak. Hol van egy igazi, méltó, nemzeti emlékhely? Egy igazi, hű regény, eposz, film? Ami van az mind egyéni és közösségi kezdeményezésre született meg.
56 hőseiről szerte a nagyvilágban megemlékeztek. Ennek egyik nagyon szép tanúsága a „Gloria Victis 1956" („Dicsőség a legyőzöttnek") költői antológia. A kötet alcíme: „Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban." Ebben 422 oldalon olvashatóak a népek lelkiismeretének és együttérzésének dokumentumai, a világ minden tájáról különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai. Az 1956-os magyar szabadságharc eszméi melletti kiállás tanúságtétele a kötet.
„Gloria victis" az elnevezése annak a szobornak is, amelyet a San Franciscóban és környékén élő magyarok avattak fel 1986. október 23-án, a California State Building udvarán. Rózsa Olga szobrászművész alkotásának alapzatán Watson Kirkconnel, egy kanadai költő gondolata olvasható: „A magyar szellem halhatatlan, s eljő megváltani még az embernemet”.
A szobor Hungáriát égnek tárt karokkal ábrázolja, és egy térdeplő anyát, aki az elesett gyermekét gyászolja. A szobor a vereség ellenére az örökös, szűnni nem akaró reményt jelképezi, az emberiség olthatatlan szabadságvágyát fejezi ki. A kegyetlen erőszak által eltiport nemzetek emlékműve, kiknek szelleme és szabadságszeretete életben kell maradjon, hogy ismét ki tudják vívni szabadságukat.
Zárszóul álljon itt Juana De Ibarbourou uruguayi költőnő néhány mondata a Prológus című írásából:
„Ezen a csupa csillag és csupa rózsa délamerikai karácsony éjszakán eloltottam karácsonyfámat, hogy Veled lehessek mártír Magyarország, hogy legalább szimbolikusan egy legyek a Tieid közül, egy asszony, aki imádkozik múltadért és jövendő sorsodért, egy asszony, aki ugyan nem fegyvert tart kezében, hanem lantot, és aki soha nem átkozódik, hanem énekel. De most, amikor vérzel és kínoznak, most, amikor mindenki, aki szereti a nagy emberi erényeket, úgy közeledik Hozzád, mint a megfeszített Krisztushoz. Itt térdelek sötétbe borult hazámban és kérem a soha el nem maradó isteni igazságszolgáltatást, könyörgöm Hozzád először életemben, hogy vértelen sorok haszontalan faragójából változtasson katonává a Te soraidban!"
Forrás: royalmagazin.hu; ujmagyarevezred.nl